" melyben Suzukának és Chiarának köszönhetően Alex és Ludovica kapcsolata körvonalazódni kezd "

2019. október

Alex a Japán Nagydíj hétvégéjének szombatján adatokat böngészve ült a pihenőszobájában. A helyzet elég bizonytalannak látszott: a tájfun miatti riasztások rendesen megkavarták a paddock életét, péntek reggel óta mindenki tudta, hogy nem tarthatják meg a harmadik szabadedzést, és az időmérőt is következő nap reggelre tolták — már ha egyáltalán a futam elindul. A nap mindkét eseménye fontos lett volna a brit-thainak, aki bár kiemelkedően teljesített az új Red Bull-ülésében, a gyakorlás nem árthatott, főleg, hogy életében először járt Suzukában. Persze, a csapat a track activity-mentes napot is a pályán töltötte, csak éppen az aszfalt helyett a szerelők és mérnökök a garázsban tevékenykedtek, a pilóták pedig kihasználták, hogy van idejük újra és újra elemezni mindent a tegnapi edzésekről és átnézni a lehetséges versenyszituációkat, taktikákat, ami nem kis koncentrációt igénylő feladat.

Ludovicának azonban erről nem volt tudomása, ha lett is volna, nem akadályozta volna meg abban, hogy a délelőtti órában nagy elánnal berontson a fiú nevével ellátott kis helyiségbe. (Természetesen, előtte a formalitás kedvéért kopogott, de a mozdulat után már azonnal nyomta is le a kilincset, meg sem várva, hogy bentről bármiféle válasz érkezzen.)
- Szevasz - vetette oda Alexnek, aki a lány érkezésére felkapta a fejét, és megpróbálva elnyomni egy félmosolyt, ezerszer barátságosabb tónussal köszönt vissza:
- Szia!
Mire ez a lelkesedés? gondolta magában az olasz, majd elfordult a pilótától, és a kezében cipelt dolgokat (két energiaszeletet, valami kétes színű pürészerűt átlátszó dobozban és a jól megszokott, félig vízzel teli kulacsot egy kis tasaknyi fehérjeporral) az aprócska szoba polcrendszerének középső szintjére. Szépen elrendezte az Alex által napközben elfogyasztandó dolgokat, majd amikor ezzel elkészült, félig a fiú felé fordulva magyarázta, hogy melyik mi, miért jó (erre a — legnagyobb sajnálatára — kötelezték, megfosztva őt az egyetlen szórakozásától) és mikor egye meg. Ki is jelentette, hogy azt a nem túl bizalomgerjesztő pépet a versenyzőnek egészen pontosan most kell eltüntetnie, aztán felpattant a fiú mellé a masszázságyra, felényújtva egy szalvétába csomagolt fémkanalat. A brit-thai meglepetten vette el tőle az evőeszközt, majd kételkedő arccal vette a le a műanyag fedőt az edényről. Kicsit fintorogva kezdte falatozni a pürét, rágás közben a szemöldökét összeráncolva meredt Ludovicára, így most a lányon volt a sor, hogy megpróbálja megállni a mosolygást a másik arckifejezése láttán. Alex persze észrevette az olasz sötét szemöldökei mellett megbúvó nevetőráncokat.

Aztán a versenyző legnagyobb meglepetésére a lány — továbbra is mellette ülve — előhalászta a mobilját a zsebéből, és kifejezéstelen arccal kezdett pötyögni a képernyőn. Nem tűnt nomofób típusnak.
A fiú továbbra is a pürén nyammogott (aminek csodák csodájára az íze korántsem volt olyan rettenetes, mint a kinézete), és kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, így ő is előhalászta saját készülékét, hogy a nap folyamán hatvanadjára is végigpörgesse az Instafeedjét. Azonban a kijelzőn látottakról minduntalan is elkalandozott a figyelme a neki oldalasan ücsörgő gyakornok irányába, és — remélve, hogy feltűnésmentesen — többször is végigvezette az olasz vonásain a tekintetét.
Ludovica természetesen a szeme sarkából észrevette, hogy Alex egy ideje le sem veszi róla a sajátjait. Ezt megelégelve pedig egy szemforgatás kíséretében hirtelen maga mellé ejtette a telefonját, és nemes egyszerűséggel kivette a fiú kezéből a legújabb iPhone modellt, és anélkül, hogy fel kellett volna oldania az addigra elsötétült képernyőt, egy mozdulattal a fényképező alkalmazásba kalauzolta magát. Egyetlen érintéssel megfordította a kamerát, hogy saját magát lássa, majd egy — a brit-thai áltál addig sosem látott — hatalmas, angyali mosolyt varázsolt az arcára, és a nagy fehér kört megnyomva elkészítette az önarcképet; a következő pillanatban pedig a — pilóta számára is jól ismert — flegma arckifejezéssel nyújtotta vissza Alexnak a mobilt.
- Tessék, így tovább tart - közölte unottan, de a hangjában egy cseppnyi szórakozottság is megbújt, aztán újra saját telefonja világába mélyedt.
A fiú szemöldökeit a meghökkenés szinte a hajvonaláig tolta fel, barna íriszei pedig tányérméretűre nőtten csodálkoztak az egyetemistára. Elképedve lépett be a fotói közé, és alig fogta fel, hogy tényleg egy szélesen vigyorgó, sugárzó tekintetű Ludovica néz vissza rá a képernyőről.

-——————-

Néhány nappal a Japánból való visszatérés után a gyakornok megint új arcát vette elő: ezúttal az elképesztően dühöset. Tekintetével egészen konkrétan fel tudta volna nyársalni a szekrényben derékig eltűnő Chiarát, ha a lány szemébe néz — bár a barna hajú olaszt akkor sem hatotta volna meg barátnője vérfagyasztási kísérlete, ha észreveszi.

-——————-

Ugyanis Honshu szigetén Alexander Albon két egészen elképesztő dolgot is művelt: egyrészt negyedik helyen ért be a Red Bull Hondával vasárnap; másrészt pedig összegyűjtötte a bátorságot ahhoz, hogy elkérje Ludovica telefonszámát. Ráadásul olyan cseles módon vette az elérhetőségcserére a lányt, hogy az olasz csak azután eszmélt rá, mi is történt, hogy a neve már elmentve szerepelt a pilóta kontaktjai között.

A két sikerén felbuzdulva pedig a fiú ahhoz is további erőt és rettenthetetlenséget érzett magában, hogy már az Angliába tartó repülőn megírja az első SMS-t az egyetemistának, aki késve és szűkszavúan ugyan, de válaszolt rá — és ugyanígy tett az azóta folyamatosan beérkező üzenetekkel.
Viszont elkövette azt a végzetes hibát, hogy Chiara d'Alessivel bútorozott össze, akiről tudni illik, hogy azt hiszi magáról, hogy a világon mindenhez és mindenkihez köze van.

Szerda délután ugyanis a lány bevásárlólistát írt a szobájában, és óvatlanul az ágyán hagyta a telefonját, amíg kiment az apró lakás konyhájába ellenőrizni a hűtőszekrény tartalmát. A lakótársa pedig pont Ludovica hálóból való távozása utáni percet választotta arra, hogy áttáncoljon barátnőjéhez. Azonban Lu ugyebár éppen nem tartózkodott odabenn, így a barna a legnagyobb természetességgel dobta le magát az ágytakaróra, hogy megvárja, amíg a másik visszaér. Aztán következő pillanatban a fekete hajú olasz mobilja rezgésbe kezdett Chiara feje mellett, ő pedig mit sem sejtve lesett a képernyőre, hogy megnézze, milyen értesítést kaphatott Ludovica. A szalag szerint az SMS-t egy bizonyos Alexander A. küldte, és maga az üzenet pedig jó sok emojival volt megpakolva. Az olasznak persze több sem kellett: a két sor felkeltette annyira az érdeklődését, hogy barátnője kódját buzgón begépelje, majd azonnal megnyissa a zöld szövegbuborékos alkalmazást, és visszapörgessen az Alexander A.-val való beszélgetés legelejére. Az üzenetváltások olvasása közben pedig egyre jobban szélesedett a vigyora: egyértelmű volt, hogy srác odáig van Lúért. Már nem azért, hogy megbántsam, de Ludovica a világ egyik legrosszabb chatelője, szóval ha valaki ilyen kitartóan írkál neki, az biztosan nem közömbös az irányába.
Aztán hirtelen újabb szürke hátterű szöveg tűnt fel a képernyő alján, aminek felfogása után Chiarának minden mennyiségében szüksége volt az önkontrolljára ahhoz, hogy ne visítson egy olyan hatalmasat, mint amekkorát pókok láttán szokott: az ismeretlen ugyanis némileg burkoltan, de a Napnál is világosabban randira hívta a barátnőjét.
A barna tudta, hogy most vagy soha, közbe kell avatkoznia, ugyanis biztos volt benne, hogy a másik olasz nemes egyszerűséggel, egy fintor kíséretében leláttamozná az üzenetet, annak ellenére, hogy még a száraz válaszaiból is egyértelműen érezhető volt, hogy neki sem teljesen közömbös ez az Alexander. Szélsebesen és a lehető legludovicásabb stílusban igyekezett begépelni a beleegyező feleletet, majd azonnal zárolta a telefont, majd az ágyról felpattanva, lélekszakadva tette meg a saját hálójáig vezető négy méteres utat.

Természetesen a fekete hajú lány előtt nem maradt sokáig titokban a turpisság, és miután a szobájába visszatérve a készüléken egy érthetetlen üzenet villant fel a pilótától, egyből a csevegésbe lépett, ezt pedig igazi lépések követték Chiara hálójába.

Nos, fogalmazzunk úgy, hogy a szomszédoknak aznap este nem kellett a Don Matteo unalomig ismételt epizódjainak egyikére kapcsolniuk, ha olasz drámára vágytak. Ludovica tajtékzott, válogatott szitokszavakkal illette lakótársát és arról magyarázott, hogy nem is tudja felfogni, a barna hogy képzelte ezt, hát semmi tisztelet nem szorult belé? Nem érti, hogy nem avatkozhat bele mindenki dolgába? A másik lány illedelmesen hallgatott egy darabig, majd barátnője szavába vágva közölte, hogy elnézést kér, de be kell látni, hogy tulajdonképpen csak jót akart és ezért jót is cselekedett. Aztán még mielőtt Lu rendesen belefoghatott volna a "ez maximum szerinted jó" kezdetű szegmensbe, Chiara újra megakasztotta, és saját sérelmét kezdte taglalni: hogy tehette azt a legjobb barátnője, hogy nem osztotta meg vele az alakulófélben lévő románcát?

Ajtócsapkodás, majd másfél óra néma csend a lakásban, aztán edények csörömpölése. Nem, nem tányérokat hajigáltak egymáshoz; hanem azt tették, amit világ életükben tanítottak nekik: igaz, egymáshoz sem szólva, csak néhány gonosz pillantást lövellve, de beálltak a konyhába és nekiláttak egy nagy adag tortellini elkészítésének. Békülni csak teli gyomorral lehet. És sikerült is.

-——————-

Így kanyarodunk vissza tehát az eredeti történetünkhöz: a két barátnő a fekete hajú szobájában töltötte a délutánt, azt próbálva kitalálni, miben jelenjen meg Ludovica az Alexszel való találkozóján (NEM randi!). Igazából Chiara ötletelt és turkált a ruhák között, a másik lány pedig sorra vetette el a kiválasztott darabokat, és mindet visszapakoltatta a barnával a szekrénybe. Nem meglepő módon Lu a válogatás közben négyszer is közölte, hogy inkább hagyják az egészet, ír a fiúnak, hogy mégsem jó neki, aminek az lett az eredménye, hogy a barna elkobozta a telefonját.
Végül két kínkeserves, egymás idegeire menős óra után a Red Bull-gyakornok készen állt az indulásra: egy bő, szürke, rövidujjú lenvászon inget viselt a kedvenc, magasderekú fekete farmernadrágja felett, lábán egyszerű, fekete bőr bokacsizma, és a hidegre való tekintettel (nem, nem kezdett énekelni) a szerelést egy vajszínű szövetkabát tette teljessé. A fekete tincsek kiszabadultak a napközbeni fonatból, így enyhén hullámosan táncoltak a lány arca körül.
- Csak tudnám, mit keresek én itt, és miért nem Taylor Swift stylistjaként járom a világot - sóhajtott színpadiasan Chiara, amikor a két lány együtt vizslatta a másik olasz kinézetét a tükörben: az előbbi borzasztóan elégedetten, az utóbbi idegesen összeszorított szájjal.

Aztán hirtelen a kapucsengő atomtámadás-jelzőhöz hasonló, szőrszálborzoló szirénzásba kezdett, mire a barna egy tigrisugrással az ablakhoz transzportálta magát, és végigmérte a tömbház ajtaja előtt ácsorgó brit-thai autóverenyzőt.
- Na? - kérdezte sürgetően Ludovica, mielőtt felvette volna kaputelefont. Mindenképpen tudni akarta, mit gondol barátnője a fiúról.
- Még hányszor mondjam el? Annyira cuki, hogy az nem igaz - hadarta Chiara annak a rövidített verzióját, amit már rengetegszer megosztott a másikkal a fiú közösségi oldalát átnézve. Majd visszahoppanálva a bejárati ajtóhoz, leszedte a falról a kagylót, és gondolkodás nélkül Lu arcához nyomta.
- Halló! Alexander? Igen, igen. Máris lent vagyok.