🎄🎄🎄

„Szeretnélek szeretni"

🎄🎄🎄

Kétféle ember létezik. Vannak olyanok, akik legszívesebben le sem öltöztetnék a karácsonyfát és december huszonnyolcadikától már visszaszámolnak a következő Ünnepig, és vannak azok, akiknek már a karácsony szótól is égnek áll minden hajszála.

Te magad egyértelműen az utóbbi csoporthoz tartozol és egyetlen december sincs, aminek ne a végét várnád.

Az életed nem egyszerű. Gyerekként sem volt az és most felnőttfejjel sem érzed úgy, hogy bármi is változott volna. A sorozatos csalódások, átverések és megaláztatások után egyszerűen nem hiszed el, hogy létezik igazi, önzetlen szeretet, nemhogy még saját ünnepe is legyen.

Az egész másról sem szól, csakhogy az emberek pár napig nyugtatgassák a saját lelküket, amiért az év maradék háromszázhatvan napján tahó görények egymással.

Az igazat megvallva valahol a lelked mélyén te is vágysz egy igazi, boldog karácsonyestére. Meghitt hangulatra, finom ételekre, talán ajándékra. De már azzal is beéred, ha lenne egy kevésbé magányos decembered, mint eddig minden évben. Ha lenne valaki, akihez odabújhatsz, akivel mindent megbeszélhetsz, aki támogat, ha kell véd – olykor önmagadtól. Aki a világod közepe lehetne és, akinek te jelented a legnagyobb boldogságot ezen a világon.

Tulajdonképpen lenne is valaki...

De...

Mert mindig van egy de.

Félsz.

Annyit csalódtál, annyit bántottak már, annyian hagytak már magadra, hogy egyszerűen rettegsz bárkinek is odaadni a szíved. Ma már minden bókban, minden kedves szóban, lágy érintésben vagy törődő gesztusban csak a hátsó szándékot keresed.

Nem akarsz közel engedni magadhoz senkit. Senkit, aki bánthat. És mindenki bánthat. Így jobb, hogy egyedül vagy...

Csak ne fájna annyira.

Főleg ilyenkor, amikor bárhova menekülnél, mindenhol boldog családok, nevető párok, felszabadult társaságok vesznek körül emlékeztetve arra, hogy mennyire egyedül vagy, hogy mennyire hiányzik valaki a te életedből is.

Ilyenkor mindig elfog a vágy, hogy igent mondj... csakhogy ott az a makacs de...

Dongju egy nagyon mély és fájdalmas időszakban lépett be az életedbe, hogy a sarkaiból is kiforgassa azt egyetlen pillanat alatt.

Sosem titkolta, hogy szeretne jóval több lenni számodra, mint egy barát. Ezt bizonyítva egyetlen kedves – vagy olykor nem túl kedves – visszautasítás sem szegte kedvét, hiába hajtod már el évek óta minden randi meghívása után.

Valójában nem tudod megmagyarázni, hogy miért félsz még mindig tőle. Ha valaki bizonyította neked valaha is, hogy tényleg bízhatsz benne, az ő. Mégis minden alkalommal – hiába vágysz rá őrülten – elutasítod, hogy aztán órákig sírj utána.

Pedig egy valódi főnyeremény. Helyes, jó humorú, barátságos és szinte pillanatok alatt érzett rád. Olykor olyan, mintha a gondolataidba látna és szavak nélkül is tudná, hogy mi szíved legnagyobb vágya. Olyan, mintha ő csak azért lenne a világon, hogy téged boldoggá tegyen.

Kár, hogy ilyesmiben már rég nem hiszel.

Búskomor gondolataid elől végül a konyhába menekülsz, hogy összeüss egy egyszerű vacsit, majd bekuporodva a kanapéra nézz valami gusztustalanul romantikus filmet, amin a lelked is kisírhatod.

Ahogy terved első fele megvalósul – vagyis elkészül a kaja – valaki ráfekszik a csengőre. Egy pillanatra elgondolkozol, hogy kinyitod az ajtót – pontosan tudod, hogy ki várakozik mögötte –, de végül elveted az ötletet.

Azaz elvetnéd...

De itt egy újabb de és ráadásul Son Dongju személyében érkezik.

- T/N! – hallod meg a hangját átszűrődni az falapon. – Ég a villany a konyhába és érzem a rámen illatát – nevet fel halkan. – Tudom, hogy itthon vagy.

- Utállak – morgod, de közben megmagyarázhatatlan módon heves iramra kapcsol a szíved.

- Tényleg képes lettél volna nem beengedni? – szegezi neked a kérdést felvont szemöldökkel, ahogy kinyitod előtte az ajtót.

- Te is pontosan tudod, Dongju, hogy igen – sóhajtod, miközben arrébb állsz, hogy besétálhasson a kis lakásodba. – Mit keresel itt?

- El akarok menni a forgatagba – közli vigyorogva.

- És mi tart vissza? – kérdezel vissza.

- El akarok menni a forgatagba... veled – nyomja meg az utolsó szót és azt sem hagyja, hogy reagálj valamit, a szobádba sétál és mire utoléred, már derékig merül a szekrényedbe.

- Elárulnád, hogy mégis mit csinálsz? – vágod hirtelen csípőre a kezed mérgesen, miközben a ruháid egyesével repülnek szanaszét a szobában.

- Nem akarom, hogy megfázz – érkezik a válasz a szekrény mélyéről, miközben nagyon lázasan keres valamit. – Ez az! – egyenesedik fel végül egy diadalittas mosollyal a fején. – Tudtam, hogy megtartottad – nyújt feléd egy hatalmas, puha sálat, aminek már a látványától is fülig vörösödsz és ezen Dongju elégedett vigyora sem segít sokat. – Igyekezz! Öltözz! Addig kimegyek – kacsint rád.

- Milyen rendes tőled – morgod az orrod alatt és hallod, ahogy nevet a folyosón.

Végül magadra húzol egy farmert, egy vastag pulcsit, majd a sállal a kezedbe sétálsz ki a nappaliba. Fogalmad sincs, hogy miért nem hajtottad el azonnal, de egyszerűen most ez tűnik a helyesnek. Végül is bántani nem akarod, egy estébe pedig nem halsz bele...

A kis hangról pedig igyekszel tudomást sem venni, ami folyamatosan azt mantrázza, hogy te jóval többre vágysz egyetlen esténél.

- Csinos vagy – áll fel Dongju egy édes mosollyal, mibe újra belepirulsz, de semmit sem mondasz. – Mehetünk? – kérdezi.

- Persze – térsz vissza a gondolataid közül hirtelen.

A forgatagig nem sok szó esik közöttetek, mindketten mélyen elmerülve a magatok világában csodáljátok a téli fényekben úszó utcákat. Keserédes mosollyal figyeled a boldogan andalgó párokat, miközben magad győzködöd... már te sem tudod, hogy miről is.

- Már rég vágytam erre – nyúl a kezed után Dongju, te pedig hagyod, hogy ujjaitokat összefűzve vonjon közelebb magához. Annyira természetesnek tűnik most ez az egész. A szíved hevesen kalapál, a lelkedet pedig ritkán érzett nyugalom szállja meg. Az a fajta, amit rendszerint csak az ő közelében érzel, aminek szép lassan a függője lettél. Akarod ezt az érzést...

Örökre.

- Szeretnélek szeretni – bukik ki belőled hirtelen, mire a melletted sétáló fiú megtorpan. Megpróbálod kihúzni a kezed az övéből és elmenekülni, hiszen tisztán látszik, hogy ő mit gondol erről. Egy merő ideg. Feszült és egyetlen árva szót sem szól. – Tudod mit, nem mondtam semmit – szólalsz meg te hosszú percek után és újra megpróbálsz szabadulni, ezúttal azonban a derekadra fonódó karokkal akadályozza meg, hogy egy centivel is távolabb kerülj tőle.

- Nekem ez elég, T/N – mosolyodik el és a homlokát a tiednek dönti, te pedig csak elveszetten kapaszkodsz a karjaiba, miközben fogalmad sincs, hogy mit is kellene mondanod. – Tudom, hogy félsz – súgja halkan. Tényleg a lelkedbe lát. – És én nem akarok erőltetni semmit. Nekem már az is elég, hogy akarod – simít finoman az arcodra.

- Nehéz eset vagyok, Dongju – mondod halkan és nem nézel rá.

- Tudod, T/N, szeretem a kihívásokat – emeli fel a fejed, hogy a szemeidbe nézzen. – Szeretném neked megmutatni, hogy milyen csodás is az év ezen része, amikor olyannal vagy, aki megbecsül, aki boldognak akar látni.

- És mi lesz a maradék tizenegy hónappal? – kérdezed reflexből, hiszen egy év nem csak a decemberből áll.

- A maradék tizenegyben még ennél is jobban foglak szeretni – súgja és egy pille könnyű csókot nyom az ajkaidra, majd szorosan a karjaiba zár. Te pedig odaadóan simulsz a karjaiba, ezúttal mélyen reménykedve abban, hogy talán tényleg eljött a te téli csodád ideje.