Bársonyos ajkak keltették fel a szendergő fiút. Lassan kinyitotta álomtól súlyos szemeit és a lágy tekintetű emberre meredt. A szempár aranylóan csillogott a sötét szobában. Halk mormogást hallott, és látta, ahogyan a szája szétnyílik, de nem volt képes kihallani mit mond neki. Lecsukta szemhéját, majd koncentrálni próbált.

- Wei. Wei Ying!

          Felnézett a férfira, aki felé tornyosult és most már kristály tisztán hallottak szavait. Elmosolyodott örömében, de túlságosan is reggel volt ahhoz, hogy valami értelmes választ nyögjön ki magából, így helyeslően bólintott és felnyúlt a másik arcához, majd végigsimított rajta.

- Jó reggelt! – Köszöntötte a már megfésülködött, és rendbe szedett férfi. Úgy tűnt, már összeszedte magát és indulásra kész. Felsóhajtott a még kómás fiú.

- Neked is. Máris mennél? – Megtörölte fáradt szemeit és élénk szürke íriszével alaposan végignézett a másikon. – Mennyi az idő?

- Fél nyolc. Igen. Haza kell mennem munka előtt. – Mellé ült az ágyra Lan Zhan, majd az éjjeli szekrényen lévő telefonja után nyúlt. – Nem lenne szerencsés ilyen öltözetben megjelenni az irodában.

- Mindig ezek az „előírások"!

- Talán szeretnél mintás pizsamában dolgozni?

- Nem... – Összevonta szemöldökét a még mindig ágyban fetrengő fiú és grimaszra húzta szája szélét. – Bár jobban belegondolva.

- Nem illik.

         Azzal felkelt az ágyról a férfi és kinyújtotta kezét a másik felé. Wei Wuxian gondolkodás nélkül elfogadta a felajánlást és finoman az ágy szélére csusszant, majd papucsába lépve a másik elé állt, alig pár centi választotta el kettejüket. Mosolya átragadt a komolyabb arcára is és a nap első mosolya a frissen kelt fiút illethette. Átkarolta vékony derekát, hogy közelebb húzhassa magához, majd megcsókolta puha ajkait. Sajnos másra nem jutott elég idő. A reggeli sem közösen telt, ugyanis egy-két mondat erejéig maradt, majd végleg elköszöntek egymástól. Fájdalmasan tudatta magában Lan Zhan távozását követően, hogy ma egyedül kell ennie, na meg munkába menni.

         Hirtelen jött hatalmas puffanásra ijedtében majdhogynem elhagyta a lelke a testét. Wei Wuxian azon nyomban egy száznyolcvan fokos fordulatot vett és kikerekedett szemekkel a hang forrása fele nézett. Szíve rettentően dobogott, mintha mellette sütöttek volna el egy pisztolyt. Megindult a raktár fele, ahol Lan Shizui a földön guggolva szedte fel a kiborult színes szappanokat. Hátulról csak annyit látott a copfos, hogy egyik kezével a szappanokkal ügyködik, míg a másikkal valószínűleg a szemeit törölgette. Nem akarta megijeszteni a kisebbiket, de észrevette, hogy valami nem stimmel.

- Shizui, minden rendben?

- Persze, persze, csak megcsúszott a kezem és elejtettem a dobozt, de ígérem, mindent helyre hozok!

         Letérdelt mellé, hogy segítsen a szétszóródott darabokat visszatenni a helyére. Mindeközben gyakran meg figyelte a fiatal arcát, akin erősen érződött, hogy valami történt. Furdalta a kíváncsiság. Ennek ellenére mégsem kérdezett semmit. Egyelőre. A doboz, amit Lan Shizui kiborított tele volt kisebb nagyobb szappan darabokkal, így időbe telt mire a rengeteg szelet ismételten vissza került. Kész voltak a feladattal, de a remegő fiú meg se moccant. Eddig bírta. Vett egy mély levegőt.

- Shizui. Jól érzed magad?

- Igen. – Nyilván való volt, hogy hazudik. Aki jól érzi magát, maximum örömkönnyeket potyogtathat magából. Így lassan közeledni kezdett felé, és egyik kezét a most már zokogó alkalmazott vállára tette.

- Szeretnél róla beszélni?

        A válasz várható volt tőle. Bizonyára valami igen felkavaró történhetett vele, ami olyan friss, hogy rágondolni is egy pokol lehet. Wei Wuxian szíve szakadt meg a látványtól és harcolnia kellett könnyeivel, hogy elő ne bújjanak, mert akkor aztán nem lett volna megállás. Csak folytak és folytak volna. Fogalma sem volt, mi ríkathatta meg ennyire azt a szegény fiút, de azt tartotta a leghelyesebbnek, ha most megöleli. Karjai közé zárta a remegő testet. A percek fájdalmasan teltek. Ekkor felbukkant Lan Jingyi. Intett neki a fekete, copfba kötött hajú, hogy menjen vissza, minden oké.

- Főzök egy teát, utána haza engedlek, rendben?

- Menedzser! Nem szükséges, már jól vagyok és tudok dolgozni!

- A-a. Megiszod a teát és haza mész pihenni. Nem tudom mi történt, de nem szeretnélek faggatni. Ha késznek érzed magad, hogy kiadd magadból mi bánt téged, velem bármikor megoszthatod. Oké?

- Wei... – Egy újabb könnycsepp hullott le az arcáról, amik azonnal le is törölt. – Köszönöm.

          Úgy is tett a férfi, ahogy mondta. Elsőként a konyhába vonszolta magát, ahol rögvest neki is esett a tea lefőzésének, amit már vitt is az irodájában ülő Lan Shizuinak. Belekortyolt a forró italba, amitől egy fél mosoly ült az arcára. Felnézett a megmentőjére és köszönetképpen bólintott. Ettől iszonyúan megkönnyebbült a férfi. Végre nem búskomor barátja. Ez után gyorsan átöltözött a főnöke „parancsára", elköszönt a többiektől és elhagyta az üzletet. Mindenki értetlenül nézett a feketébe öltözött menedzserre.

- Rosszul érezte magát, haza kellett küldenem. Ne nézzetek így rám! Én sem tudom mi történt. – Védekezés képpen felemelte kezeit.

- Semmit nem mondott? – Értetlenkedett Nie Huaisang.

- Semmit.

- Sose láttam ennyire maga alatt... – Fal fehérré vált Lan Jingyi. – A legjobb barátja vagyok, és tehetetlenül néztem, ahogyan szó nélkül, magyarázat nélkül itt hagyott.

- Azért nem örökre! Ne rágódj ezen feleslegesen.

- De Huaisang! Ez a második napja, hogy nem beszél velem. Egyik üzenetemre sem válaszolt. Azt csodáltam, hogy ma bejött dolgozni! Na nem mintha sokszor láttam volna.

- Ha akarja, el fogja mondani. Ne gondoljuk ezt túl, főleg ne faggassuk, mert lehet az ellenkezőjét érjük el vele és a végén ott döfjük bele a kést, ahol most neki a legjobban fáj. Hagyjuk, hadd szedje össze magát és legyünk türelmesek.

      Összefonta karjait mellkasa előtt. Megpiszkálta az orrát és egyenesen az irodájába ment. Az üres bögrét elmosogatta és folytatta napi teendőjét.

- És veled mi újság? Hallottam pár dolgot... – Az ismételten zöld pólót, most egy kifejezetten sötét árnyalatában viselő Nie Huaisang settenkedett oda a kasszáspult mögött számolgató fiúhoz.

- Mégis mik azok a hírek, amit hallani szeretnél?

- Csiripelték a madarak, hogy nemrég ismét találkoztatok. – Felhúzta szemöldökét és fele arcát eltakarva próbálta leplezni huncut mosolyát.

- Jiang Cheng?

- Mi? Ne...

- Berúgott és elszidta mindennek, igaz?

- Az azért kicsit erős, hogy elszidta mindennek.

- Szóval igen. – Totálisan beletörődve, nagyot sóhajtott. Rohadtul rosszul esett neki, hogy ilyen borzalmas véleménye van egy olyan személyről, akivel még nem volt lehetősége közelebbről megismerkedni és csak az lobog a szeme előtt, hogy kevés ismeretség után történt, ami történt. Bezzeg, ha már hónapok, vagy évek óta összejártak volna, mindjárt más lenne a helyet.

- Nem teljesen igaz! – Hevesen közbe is avatkozott a zöld pólós. – Igen, szidta, de közben sok jót is mondott róla. Bár nekem még mindig fogalmam sincs mikor, hol miért.

- Legyen. – Forgatta szemeit. – Ugye tegnap nem jöttem be dolgozni és a helyettesem nyitott ki. Nos, nem voltam valami fényes állapotban, ezért lemondtam a randit, mire felajánlotta, hogy átjön.

- ÉS?!?! – Kiáltott fel nagy hangerővel a férfi.

- Shhh! – Sietve be is fogta a hangoskodó száját. – Ne ordíts, te!

- És nálad is maradt éjszakára?

- Ha az a kérdésed, nem, nem feküdtünk le.

- Nehéz ezt elhinnem.

- Azt nehéz elhinni, hogy szingli vagy. Itt lebeg körülötted milliónyi csaj, és van aki csak miattad jön be naponta. Kétszer. De te itt csimpaszkodsz a nyakamon és az én szerelmi életemről nyaggatsz. Szép. Nemhogy becsajoznál!

- Aaaa! Kegyetlen vagy... – Lefolyik testével a pultról az éppen leoltott Nie Huaisang.

- Most mi a szomorúság oka?

        Nevetve érkezett meg Wen Ning, aki jött becsekkolni és leváltani Wei Wuxiant, mivel már ő is elvégezheti a nyitási, illetve zárási feladatokat. Izgatottan lépdelt egyre közelebb a beszélgető fiúkhoz, Lan Jingyivel az oldalán. Nevetgéltek egy darabig, aztán át is adta a helyét a copfos főnök, majd balerina léptekkel, hatalmas jó kedvvel haladt a kijárat felé. Kinyitotta az ajtót, amin illedelmesen kiengedte Jingyit, aki szintén haza mehetett, ugyanis nem igazán tornyosultak fel aznap a vevők.

- Holnap este?

- Ott tali. – Intett a bent maradóknak és drámaian kiviharzott.

         Kényelmesen sétált haza fele. Az négy óra utáni tömeg már kezdett eltűnni háromnegyed öt körül. Sokkal jobban szerette, mikor kevesebb ember mászkál az utcákon, mert nem volt oda a nagy tömegekért. Ezért szeretett zárni. Olyan későn csak elvétve találkozott bárkivel is. Most is, mint általában, szedte lábait, hogy a lehető leghamarabb haza érjen, és kizárja a hangos és őrült világot, begubózkodjon kedvenc plédjébe és egy kellemes film mellett töltse el az estéjét. Egy dolgot nem vett számításába, az pedig a meglepetés ereje. Váratlanul egy férfi lépett elé, éppen a lakástömb előtt lévő fa mögül. Ránézett és felfordult a gyomra.

- Te honnan tudod a címem? – A meglepő az volt, hogy meg tudott szólalni, mert abban a pillanatban azt hitte elvágták a torkát. Zsebébe nyúlt, hogy szükség esetén vészhívást tudjon indítani barátjának, Jiang Chengnek. Remegő kezével szorította mobilját.

- Nem volt nehéz kiderítenem. – Hanyagul vonta meg a vállát a férfi. – Szép. Nem is üdvözölsz?

- Miért is kéne, Wen Chao?

       Elvigyorodott a fehér kabátos férfi. Tett pár lépést a halálra ijedt fiú felé, aki moccanni se tudott, lefagyott. Forrt benne a düh és legszívesebben arcon törölte volna, nem egyszer, nem is kétszer, hanem addig amíg állni sem bír. Előtörtek belőle azok a régi „szép" emlékek, amikor még együtt voltak és keserű ízt érzett a torkában. „Az anyád picsáját!" Gondolta magában, miközben azon kattogott az agya, hogyan is rázhatná le. Ám ekkor olyan közel került hozzá Wen Chao, hogy könnyedén megérinthette arcát. Most jött el az a pillanat, amikor elöntötte az agyát az ideg. Elütötte magától azokat a mocskos kezeket és még arcon is vágta. Erősen.

- Takarodj innen. – Arcizma megremegett, de próbálta tartani viselkedését és nem telibe leordítani az előtte állót. Megfordult és lakása felé indult.

- Tudod, hogy bármikor elérhetsz telefonon! Csak egy szavadba kerül és itt vagyok érted!

          Nagy visszhanggal hangzott a füleiben ez a mondat, még akkor is, mikor már tíz perce a lakásában fel-alá mászkált. Egyszerre támadta ezernyi érzés, amiket jelentős mértékben vitt az idegesség, a félelem és a düh. Nem figyelve környezetére, sem tárgyaira, a nagy csapkodása közben elkerülte figyelmét az az üvegpohár, amit egy másodperccel ezelőtt a márvány pulthoz vágott, mondván „leteszi". Az alján lévő kevéske víz kifröccsent belőle. „Faszom!" Hallatszott hangosan szájából.

          Hogy lehűtse magát, vett egy gyors zuhanyt, majd vizes hajjal lépett be szobájába. Behuppan a megvetett ágyába és azonnal, szinte már pánikolva pötyögtette a sorokat Jiang Cheng és Shijie közös chatjébe. Zihálva vette a levegőt, mintha most ért volna haza egy jókora futásból. Szempillantás alatt válaszoltak is kétségbeesett, idegbeteg üzenetére. Beszélgettek az elmúlt pár óra eseményeiről és megígérte a fiú nekik, hogy mindent el fog mondani részletesen holnap, a kocsmában, kávézóban, bánja a fene, hogy hol. A kezdőlapon felugrott Lan Shizui elérhető chatfeje. Hangosan felsóhajtott. „Szegény gyerek! Remélem minden rendeződött körülötte. „

    Abban a minutumban ráeszmélt, hogy Wen Ninget meg elhanyagolta. Azonnal rákeresett a beszélgetésükre és elindított egy videóhívást. Várt egy ideig. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, gondolta, hogy dolga akadt a barátjának, így mára már feladta a dolgok.

- Na helló! – Eszmélt fel a barátságos, lágy hangra a már pattanásig feszült, pizsamás fiú.

- Szia. Te jó ég, de örülök, hogy felvetted. Nem zavarlak?

- Nem dehogy, csak meglepődtem, hogy ilyen „korán" hívsz, ráadásul videóval. – Zavarát imitálta a szemöldöke felhúzásával.

- Ah, ne haragudj. Hirtelen jött az ötletem, meg régen is beszéltünk. Fu.. kemény napokon vagyok túl. De! Mesélj kérlek! Hogy vagy?

- Mennyi kávét ittál ma? Mert úgy pörögsz, mint a Duracell nyuszi. – Nevette el magát a teljesen kiengedett hajú fiú, a vonal másik oldalán. – Megvagyok. Holnap is megyek melózni, és ha jól láttam egyszerre leszünk, hacsak nem maradsz megint otthon. Ott akkor személyesen is láthatjuk egymást. Különösebb dolog nem történt. Bár...

- Na? Kivele! – Gyorsan kiszenvedte maga alól a takarót és kényelembe helyezte magát ágyában, párnáját feljebb helyezte, hogy neki dőlhessen a háttámlának. Egyedül az ágya feletti égősort hagyta bekapcsolva, mivel semmi értelme nem lenne annak, ha nála tök fekete lenne a kép, miközben feltett szándéka volt a videóhívást alkalmazni.

- Már hivatalosan is együtt vagyunk Luo Qingyanggal és el sem hiszed, de a szüleinek is bemutatott már. Nagyon izgultam, mikor hozzájuk értem, de olyan kedvesek voltak!

- Ez nem semmi! Biztos vagyok benne, hogy komolyak a szándékai, ha már ennyire az elején haza visz és bemutat a családjának. – Bólogatott helyeslően, mire a másikon látszott a pirosodó pír az arcán. Reflexszerűen felgöndörödött szája széle. – Úgy örülök nektek.

- Köszi. És veled mi történt a napokban? – Mocorgott és a fények teljesen megvilágították Wen Ning arcát.

- Hol is kezdjem. Igaz, váltottunk pár szót, de ötletem sincs mit kéne még mesé – és akkor jutott eszébe. – Na várj, azt kihagytam, hogy a „drágalátos" Wen Chao, volt olyan szíves és meglepetésként meglátogatott. – A fintor olyan nagyon durva volt, mintha savanyú citromba harapott volna.

- Nem mondod! Hogy bírtad? – Majdhogy csak kiugrottak a szemei.

- Először egy gyors kérdést. Holnap te is jössz valahova?

- Valahova? – Értetlenkedett Wen Ning.

- A társasággal beülni valahova. Még én se vagyok teljesen tisztába a részletekkel, de igazán jól esne összegyűlni és meginni bármit. És nem kell milliószor elmondanom.

- Rendben. Tőled függ. Viszont lassan elköszönök, mert hamarosan zárunk.

- BASSZUS! Kiment a fejemből, hogy te váltottál és még bent szenvedsz! Ne haragudj, hogy zavartalak. – Csattan egy jókorát a tenyere homlokán majd szájára tapasztotta kezét.

- Ugyan, nem baj, nem volt rám amúgy se szükség. Mellesleg nem válaszoltam volna, ha rosszkor keresel.

- Okés, okés. Holnap valahol?

- Benne vagyok! Írok ha haza értem.

           Elköszönt a két barát egymástól, amit síri csend követett. Az ideg még mindig ott csünggött a nyakában, ami apránként terjedt szét testében. Gondolt egyet és befeküdt az ágyába, hogy folytassa egyik kedvenc könyvét, amit egy ideje elkezdett olvasni, viszont a negyedéig sem jutott el. Lapok fogytak lapok után, de ez sem bizonyosult túl jó elfoglaltságnak.

         Hirtelen felindulásból összeszedett pár fontosabb dolgot, felkapta a kabátját és elindult egy esti sétára. Elsődleges célja az volt, hogy kitisztítsa fejét és bele sem gondolt, hogy Wen Chao a közelben lehet. Nem foglalkozott vele, elhessegette ezeket a szörnyű feltételezéseket. Útközben előkutatta bőrdzsekije zsebéből a telefonját. Nem is vette észre, hogy egyre szaporábban szedte a lábait és már messze járt a lakásától. Felemelte tekintetét és a legközelebbi parkban találta magát, ahol teljesen egyedül volt. Leült az egyik üresen tátongó padra. Lótusz Kikötő kifejezetten híres volt a rengeteg vizes területéről. Nagy területen körbe övezte a víz, emellett a városon belül is hamar belebotlott az ember, ha megejtett egy könnyebb sétát. Szóval a pad, amelyre leült Wei Wuxian éppen az egyik ilyen kis tavacska előtt helyezkedett el, egy utcai lámpa pedig felette világított. A Hold fénye gyönyörűen esett a sima felületre. Figyelmét felkeltette egy sétáló pár és eszébe jutott Lan Wangji, majd elmerengett azon az édes gondolaton, hogy ketten, ezen a padon ülve elbeszélgetnek, elszórakoznak, miközben minden gondját szívbaj nélkül elengedheti. A tavaszi éjszakák jórészt melegebbek voltak, mint más közeli területen, ezért is vette lazábbra öltözködését. Ám a vékonyka műbőr dzseki egy pólóval kevésnek tűnt, mivel hidegebb volt aznap este. Gondolta, mára elég is ez a nagy séta, fogta magát és elindult hazafelé, de nem azon az úton, melyen idefele jött, hanem egy sokkal kivilágítottabb szakaszt választott. A sötét parkból kilépve az egyik legforgalmasabb úton találta magát. Nem volt messze a központtól és a lakásától sem, viszont beletelt tíz-húsz percbe a séta odáig. Ráírt Lan Zhanra, kérdezősködött felőle. Percekig nem jött válasz.

- Wei Wuxian? Te vagy az?

        Azt se tudta hol van hirtelenjében, olyan váratlanul jött a kérdés. Felnézett a telefonja képernyőjéről és egy igen kedves alakot pillantott meg előtte. Elővette legnagyobb mosolyát és megölelte az alacsony lányt.

- Majdnem a mentők vittek el, szívrohammal!

- Nem pazaroltak volna sok benzint! – Nevetett fel az igen csinos, felkötött hajú lányt.

         Felpillantott a mellettük lévő ház oldalára, amin ott virított a nagy H betű. A kórház előtt volt. Világossá vált számára, miért botlott bele Wen Qingbe, Wen Ning nővérébe. Ismételten rátört a nevetés.

- Innen hajítottak volna a kórterembe.

- Bolond vagy, de nagyon! – Apró kezét a fiú fejéhez emelte és jó alaposan megborzolta, miközben alig bírta visszatartani a nevetését. – Hogyhogy itt vagy ilyen későn? Csak nem történt valami?

- Jaj semmi ilyen nem történt! Szimplán kijöttem sétálni. És te?

- Nos, a kórház előtt vagy. Innen kezdve kitalálhatnád, hogy dolgoztam.

- Leesett. Bár azt nem értem, miért tartott idáig?

- Elhúzódott az egyik megbeszélésem. Haza vigyelek? Kocsival vagyok és egy kis kitérő sosem baj.

- Ha már ilyen kedvesen felajánlottad, nem utasíthatom vissza.

       Mosolyra húzta a száját és követte a hosszú kabátos nőt. Beült az anyósülésre és becsatolta az övét. Nem sokkal ez után kigurultak a kórház parkolójából és elmulatták az időt, egészen Wei Wuxian lakásáig. Elköszöntek egymástól és ez a találka teljesen feldobta a fiú napját. Felsietett otthonába, elrendezte dolgait és egyből az ágyába vetette magát.

        Pillanatok alatt eljött másnap az este. A választás végül a szokásos étteremre esett. A szokásos helyükre beültek, ahol már a társaság nagyja ott volt. Jiang Cheng, Nie Huaisang, Wen Ning és Wei Wuxian tették ki az a többséget. Az étterem azon részén voltak, ahol leginkább italozásra szoktak összegyűlni az emberek, így nem kellett attól félniük, hogy megzavarják azokat, akik vacsorázni mentek oda. Egy fél órán belül megérkezett Shijie és a drága férje, Jin Zixuan is, akik jókedvvel foglalták el fenntartott helyüket az asztalnál.

- Nocsak! Valami csoda történ vagy én látok rosszul? Csak nem Wei Wuxianhoz van szerencsém? Mikor is láttalak utoljára? – Nagy meglepetésére Jin Zixuannak, nagy mosoly ült ki arcára.

- Részemről az öröm, hogy újra látlak! – A copfos felállt, hogy üdvözlését egy kézfogással kísérhesse. Hatalmas nevetés tört ki minden jelenlévőből.

- Mi tagadás, tényleg eltűntél mostanában. Nem is emlékszek rá, mikor voltál inni utoljára. Örülünk, hogy dolgozni legalább bejársz. – Nie Huaisang ezután felemelte poharát, hogy igyon borából. A legyezője, mint mindig, természetesen az asztalon feküdt, előtte.

- Miért mondasz ilyen gonosz dolgokat? Egyetlen egyszer nem mentem csak be.

- És a frászt hoztad ránk, te őrült. – Nyaggatta tovább legyezős barátja.

- Kinyitottunk, vagy kinyitottunk? – Emelte fel kezeit kérdően a megvádolt fiú és pimaszul elmosolyodott. – Na de elég belőlem! Hogy van az én kis Jin Lingem? – Egyből Shijie és Zixuan felé fordult.

- Megvan. Éli világát, kicsit pimasz, de ez már csak a kamaszkor. – A pincér ekkor lépett oda a társasághoz, hogy a később érkezőknek is felvehesse a rendelését. Mikor ezzel végzett, azonnal ott is hagyta őket. – Most is a barátjánál alszik. Jingyi, ugye? – Feleségére nézett a férfi.

- Igen, Lan Jingyinél van. Ő is nálatok dolgozik, nem?

Wei Wuxian bólintott.

- Hárman nagyon jó barátok, ha jól tudom. Ling, Jingyi meg Shizui. – Szólalt meg Wen Ning.

- Olyan kis aranyosak. – Tört ki Yanliból. – Velük mindig jól érzi magát.

- Szép és jó, de foglalkozhatna többet is a tanulással. Nem azért, de jobb is lehetne.

- A-Cheng! Igen is sokat tanul és jók a jegyei. Néha jár neki is a szórakozás.

- Szerintem rendeljünk még egy kört, mielőtt kitör egy világháború. – Terelte el a figyelmet Wei Wuxian. Mindenesetre próbálkozott vele.

- Támogatom! – Szólalt fel egyszerre Jin Zixuan, Nie Huaisang és Wen Ning egyszerre.

- Addig is Ning... Mesélhetnél az új barátnődről részletesebben. – Kacsintott Wei Wuxian, aki a harmadik pohár Hefeng Liquor-e után járt.

- Bocsánat, mi a fasz? – Döbbent le Jiang Cheng a hallottaktól. – A kiről?

- Az új barátnőjéről. – Nie Huaisang erősítette meg a megdöbbentő hírt.

- Mikor?

- Hááát... – Egy pillanatra megállt, hogy összeszedje a gondolatait, mivel eléggé friss volt ez a dolog nála. – Egy kávézóban találkoztunk. Vagyis ő ott dolgozik. Véletlen rosszul csinálta meg a rendelésem és mialatt újra csinálta, addig beszélgettünk. Nagyon aranyos volt. Plusz habot is kaptam a végén. Azután egyre többször mentem abba a kávézóba, amíg el nem hívtam randizni. Nagyon féltem, mert először elnevette magát, mintha valami lehetetlent kérdeztem volna, de úgy megkönnyebbültem, amikor igent mondott.

- Még jó hogy! Én is igent mondtam volna a helyében! – Huncutul kacsintott Wei Wuxian barátja felé.

- Na te csak kussolj! – Véleményét Nie Huaisang nyomatékosította, amikor egy jókorát bele könyökölt Jiang Cheng oldalába. – Au! Most mi van?

- Ning, kérlek, folytasd! – Kérlelte Wei.

- Ohm. Rendben. Szóval onnantól eljárogattunk randizni és egyszer csak komolyabb lett az egész és már a szüleit is megismerhettem. Nagyon durva.

- De olyan jóóóó! – Ekkor kapott az enyhén ittas fekete, garbós pulcsis Wei Wuxian fangörcsöt. – Esküvőt akarok. – Kiskutya szemekkel csúszott le az asztalon lévő karjára és szomorkásan nézegette az italát.

- Az szerintem még korai lenne. – Pirult el a vörös kardigános srác. – Nos, részemről ennyi.

      Az italok egyre csak fogytak a kedves vendégek előtt, alig lehetett nyomon követni, hogy ki mennyit gurított le a torkán. Yanli drága egy gyenge koktél után maradt a hagyományos italánál, a teánál. Közben Jiang Cheng és Jin Zixuan kimentek, hogy elszívjanak egy cigit. Miután visszatértek a társasághoz, Zixuan egyből feltette azt a kérdést, félig sógorához, ami egész idáig ott zizegett előtte.

- Milyen pali is ez a Lan Zhan? – Teljes csend és döbbenet. Nemcsak neki furdalta a kíváncsiság az oldalát, mivel senki se tudott mindent, volt, aki csak pár foszlány sztorit hallott az említettről.

- Roppant mód. Kifinomult. – Bólintott.

- Ennyi?

- Ennyi. – Óriásit vigyorgott.

- Na és milyen az ágyban? – Pontosan ekkor köpte vissza, az éppen lenyelni készült italát Wei.

- Hogy mi? – Kérdeztek többen is vissza erre az intim kérdésre.

- Még nem. MÉG NEM FEKÜDTÜNK LE! Nem... – „Vagyis majdnem nem feküdtünk le!" Lepörögtek előtte az ilyen események. „Hm... Majdnem."

- Nem volt még semmi? – Vonta össze szemöldökeit Jiang Cheng.

- Nem. Megértem, ha nem hiszed el, elvégre járunk, vagy nem. Nem tudom, nem igazán lett még kimondva.

- Mi... MI AZ HOGY NEM?! Nem egyértelmű?

- Sose mondtuk ki. Se ő, se én. Honnan a francból tudnám?

- Pedig amiket meséltél, nekem úgy jött le. – Igazat mondóan bólintott Nie Huaisang és legyezőjével félig eltakarta a fejét, mintha rossz dolog lenne, hogy saját véleménye van.

- Véleményem szerint már az elejétől kezdve együtt vagytok, csak balfaszok vagytok és nem mondjátok. Viszont ha kiderül, hogy egy alattomos geci, akkor ne gyere hozzám bőgni, hogy megmondtam és segítsek.

- A-Cheng. Ő más!

- Jah.

- Fiúk! Elég. Ne civakodjatok. Végre együtt a csapat és ezen összekaptok? Örülj inkább annak, hogy az a valaki, aki elcsavarta A-Xian fejét, az Lan Zhan. Sok jót hallottam felőle és nem rossz ember.

- Nagyon aranyos vagy drága Shijie, köszönöm. Viszont ideje témát váltani! – Csapta össze kezeit Wei és rendelte a következő kört. Már aki mert még alkoholt inni.

         Szokás mondani, hogy jó társaságban hamar megy az idő. Ez rájuk is igaz volt. Két óra elteltével is ugyanolyan jó volt a hangulat, a beszélgetés sohasem vált unalmassá, mindig találtak valami kibeszélni valót. Hamarosan ismerős hangok csapták meg Nie Huaisang fülét, és amikor kipillantott a bejárat felé, észrevette bátyját, aki a barátaival feléjük tartott. Nem messze a nagy társaságtól ültek le egy üres asztalhoz, amit valószínűleg ők foglaltak. Nie Huaisang, ahogy illik, odament köszönni. Kis idő múlva az újonnan érkező csapat odamentt üdvözölni Nie Huaisang barátait. Bemutatkoztak egymásnak. Jin Guangyaonak felesleges volt, hiszen közelről ismerték többen is, mivel Jin Zixuannak a féltestvére, ezzel együtt Jin Ling nagybácsikája. Su She következett, aki közeli viszonyt ápolt Guangyaoval. Nie Mingjuet szintén ismerték az öccse által, ám a legnagyobb megdöbbenés akkor volt, amikor Lan Xichen mutatkozott be. Wei Wuxian arca hófehérré változott és egy hang se jött ki a torkán. A szerelmének, pontosabban annak a férfinak, akivel már jó pár napja összejárogat, és MAJDNEM lefeküdtek, az édestestvére. A bátyja. Mi a fasz. Kinyögte a nevét és kezet rázott. Fogalma sem volt, hogy tudja-e a dolgokat közte és az öccse között, így meglehetősen ideges volt.

       Közös megegyezés alapján összetoltak két asztalt és onnantól együtt folytatták az esti összejövetelt. A két csoport könnyedén megtalálta a közös hangot és fantasztikus volt a hangulat. Egyedül Wei Wuxian volt megfeszülve a helyzet miatt. Egy óra körül kiment levegőzni, mivel nem bírta tovább, le kellett hűtenie magát. Legszívesebben rágyújtott volna, de nem volt nála és kölcsönkérni sem szeretett volna barátaitól. Kezében a sokadik pohár borát tartogatta és iszogatásával nyugtatta magát. Cigi helyett bor. Tökéletes. Mi lehetne kellemesebb, mint a közeledő Lan Xichen, aki méterekre volt csak tőle és látszólag feltett szándéka, hogy kijöjjön hozzá.

- Szia. Nem zavarlak?

- N-nem dehogy! – Két lépéssel hátrébb került, hogy a másiknak ne az ajtóban kelljen álldogálnia.

- Wei Wuxian, igaz?

- Igen. Segíthetek? – Hirtelen kiverte a víz, pedig odakint körülbelül tizenöt fok lehetett.

- Csak kijötten levegőzni. Bent már szörnyen fülledt lett a levegő.

- Értem. – Ennyit bírt kinyögni magából a rémült fiú. – Jól esik ez a hűvös levegő.

- Igen. – Nevetett fel az idősebbik. – Nem is tudtam, hogy Jiang Chenggel nem édestestvérek vagytok. Pedig meg voltam győződve róla.

- Érdekes. Mindenki azon szokott csodálkozni, hogy mi „testvérek" vagyunk. Aztán elmagyarázzuk a történetünk és mindjárt rájönnek arra, hogy miért ilyen sok a különbség közöttünk testvérek létére.

- Én úgy gondolom, hogy igenis sok a közös bennetek és maximum külsőre lehet találni buktató tényezőket. Bár aki nem ismer titeket közelebbről, nem feltétlen mondja meg. Wangjival mi is különbözünk, főleg belsőleg. – Halk rezgést lehetett hallani. Lan Xichen a kabát zsebébe nyúlt és felvette a telefont. – Bocsáss meg, fel kell vennem.

- Nyugodtan.

- Szia. Most végeztél? Aham... – Belesett az ajtón a többiekhez. – Lassan igen. Igen, és köszönöm. – Kinyomta a hívást és visszafordult a beszélgető partneréhez. – Nagyon sajnálom, de félbe kell szakítanunk a beszélgetést, mert most hívott az öcsém, hogy végzett és jön értem.

- Bemegyek veled. – Alig tért magához. Jelenleg a fellegekben érezte magát, miközben gyomra a legnagyobb poklokon ment keresztül. Lan Zhan ide tart.

        Bent visszaült a helyére és beszállt az éppen aktuális témába, hogy kicsit elfeledje azt a tényt, hogy a szerelme ide tart. A testvéréért. Aki Lan Xichen és nem mellesleg az a férfi, akivel az előbb beszélgetett. Nem parázott annyira, mert szimpatikus volt számára a Xichen, de mégis ott lobogott előtte a tudat, hogy valószínűleg közelebbi ismeretséget is ápolhat vele. Abban a fél órában, amíg a férfire vártak, jó hangulatban telt el. Ittak, beszélgettek, néha vitába keveredtek. A szokásos.

       Az utolsó öt perc volt Wei Wuxian számára elviselhetetlen. Ha előbb ideér, akár melyik pillanatban betoppanhat. Viszont ha késik, még tovább idegeskedhet, ami egyáltalán nem jó. Elkezdte birizgálni a hozzá legközelebbi tárgyat, ami egy szalvéta volt, majd figyelme több fele esett. A beszélgető társaságra, Lan Xichenre és a telefonjára. Az idő ketyegett előre.

- Nos, lassan elköszönök mindenkitől. – Állt fel a férfi és kisimította hófehér öltözékét.

- Azt hittem végig maradsz! – Rivallt rá Nie Mingjue, az egyik legjobb bajtársa. – Hívunk taxit, amikor mennél! Xichen...

- Nem, köszönöm. Wangji nemrég végzett és felajánlotta, hogy hazavisz.

- Bátyám, hagyd. Mi is lassan elindulnánk. Késő van már és sokunknak holnap tennivalója akad. – Nyugtatta le testvérét Nie Huaisang és ezzel együtt felkelt, hogy a kabátjáért menjen.

- Úgy bizony. – Helyeslett Wei Wuxian és Wen Ning felé fordulva folytatta. – Holnap délutánosok leszünk, én még zárok is. És nem hinném, hogy a vendégek kedvére lenne egy hisztis, kialvatlan menedzser. – Nevetett fel hangosan.

- Akkor el lett döntve! Irány haza! – A totálisan ittas Jiang Chengnek mindenféleképpen fel kellett szólalnia.

      Jin Zixuan megragadta sógora karját, Shijievel együtt felöltöztették és miután elköszöntek a többiektől, besegítették a részeget a kocsiba és elhajtottak. Nie Huaisang és bátyja pár sarokra laktak innen, szóval gond nélkül hazataláltak a kocsmaszerű helytől. A maradék ember, Jin Guangyao, Su She, Lan Xichen, Wen Ning és Wei Wuxian, kint várakozott a hideg levegőn, amikor egyszer csak egy lágy morajlással begurult egy szép, világos kocsi a túloldali parkolóba. Legalábbis amennyit lehetett belőle látni. Kiszállt egy magas alak. Jin Guangyao és barátja éppen búcsúztak, amikor a magas férfi odalépett Wei Wuxianékhoz.

- Wangji! Köszönöm, hogy idefáradtál. – Köszöntötte hatalmas örömmel testvére.

- Ugyan, semmiség. – Igazította meg a kabátjának elejét. Nagyon elegánsan volt felöltözve, amit a hatalmas lófarokba kötött hajú fiú sem hagyta figyelmen kívül. Kihagyott egy ütemet a szíve.

- Jó látni, Lan Wangji, ha nem haragszol, mi mennénk. – Biccentett Jin Guangyao és Su She. Wangji is bólintott.

- Bátyám, ideje mennünk, nagyon elfáradtam. Bocsássatok meg.

- Rendben. Köszönöm az estét.

- Örülök, hogy láttalak. – Váltott egy szelídebb tónusra az elegáns férfi, rákacsintott, majd a teljes idegben lévő fiú homlokára, lágy puszit nyomott. Azzal elment a két jáde ékkő.

        Lassacskán felocsúdva az előbbi érintésből, már a lakása előtt találta magát. Wen Ning jó darabig szólítgathatta, mert mire végre barátjára figyelt, kis híján múlt hogy felpofozza a felé közeledő kéz. Sikeresen megállította időben.

- Végre-valahára!

- Micsoda?

- Hogy lejöttél a fellegekből.

- Mert ott voltam?

- Te jó ég! Amióta megpuszilt, szinte élőhalottá változtál. Ha nem vetted volna észre, hazarángattalak és percek óta kérdezgetem, hogy felkísérjelek-e vagy innentől boldogulsz. – Avatta be a részletekbe barátja.

- Jaj, ne haragudj. Tényleg elég... furcsa volt. Mármint így, úgy értem. Ott volt Lan Xichen és... huh. De megleszek innentől. Hálás vagyok, hogy elhoztál idáig, innentől boldogulok.

- Holnap délután?

- Igen. Addig is jó éjt, Wen Ning. Nappalt?

          Felnevetett mindkettő és mentek a saját útjukon. Wei Wuxian beosont az épületbe, kissé józanabb állapotban, előkaparta a kulcscsomóját, majd becsapódott üres lakásába. Most először kínozta szörnyen a magány, mintha elhagyta volna a másik felét és fél lélekkel mászkálna, amúgy kellemes, hangulatos lakásában. Körülnézett, de hiányolt valamit. Teste még mindig forrt attól a pillanattól, a hideg levegő sem segített rajta. Hirtelen elkapta a tömör vágy és felgyülemlett benne Lan Zhan utáni sóvárgása. Nem bírta tovább magában tartani a dolgot. Táskája hangosan a földre zuhant és beszaladt a fürdőszobába. Teste zihált és kipirosodott arccal bámulta a visszatükröződött kanos énjét. A csap szélébe támaszkodott, és élénk fantáziájának köszönhetően, pontosan oda tudta maga mögé képzelni a markáns férfi testét, kiváló memóriáját használva, pedig felelevenítette a gyengéd érintéseit a testén. Rögvest lenyúlt a nadrágjához, kigombolta, és férfiasságához nyúlt, ami már mereven állt. Kéjesen felnyögött. Perceken keresztül illette Lan Zhant a nevén, annak ellenére, hogy fizikailag nem volt mellette, de képzeletére hagyatkozva a legédesebb képek tárultak szeme elé. Egyre szaporábban vette a levegő, amíg hangosan el nem élvezett. Lecsúszott a földre, és szinte csillagokat látott az előbbi gyönyörtől. Csak egy név járt a fejében és az ő hangja csengett a fülében, ami, ha nem lett volna hulla fáradt, akkor akár másodszor is képes lett volna elmenni. Egy-két perc nyugalom után lezuhanyozott és az ágyába bújt. Az előző együtt aludt éjszaka után nem cserélte le a huzatot, így megcsapta a férfi izgató illata. De sajnos semmi ereje nem maradt, és elaludt.

［　Bocsánat, hogy ilyen nagy kihagyással hoztam az új részt, de elég nehéz időszakon lettem túl. November elejétől minden figyelmemet a vizsgamunkáimra kellett szentelnem és december elején meg vizsgáznom azokkal. Ha minden jól alakul, mostantól sűrűbben rakom fel a részeket. Köszönöm szépen, hogy olvassátok az írásom. Nagyon hálás vagyok (⌒▽⌒) ］