Alig bírt magával. Épphogy felkelt a nap, már talpon volt Wei Wuxian és izgatottan várt az üzenetre. Felült az ágyon és kinézett a hatalmas üvegablakon. Tegnap elfelejtett besötétíteni, ennek köszönhetően most aranyban úszott a szoba.

Viszonylag modern berendezésű volt, csakúgy, mint a lakás többi része. Nagy igényekkel rendelkezett a fiú. Tiszta volt minden. Az ágy mellett a szokásos kis éjjeli szekrény, az ablakkal szembeni fal mellett sorakozott egy sötét árnyalatú ruhásszekrény, amit polcok bontottak meg, és mindenhol növények. Munkahelye miatt valamennyire ráragadt ez a természet szeretet. Kellemes, világos hatást nyújtott azoknak, akik bepillanthattak, a hatalmas ablak, ami majdnem a földtől a plafonig ért. A sötét barna keretű ágy előtt pedig egy puha, rövid szálú, tört fehér szőnyeg feküdt.

Nyújtózkodott egyet és megtörölte csipás szemeit. Fekete plüssös köntösét a földre dobta még tegnap, amit most a kezébe vett, majd belebújt. Aranyos piros papucsában csoszogott a konyháig, ahol első dolga egy nagy adag kávé lefőzés volt. Hiába nem tudott visszaaludni, akkor is szüksége volt valami koffeinre, mert anélkül csak egy mászkáló zombi lett volna. Telefonját kivette a ruha zsebéből és a konyhaszigetre tette. Teljes mértékkel kizárt, hogy a szobában hagyta volna, főleg, hogy egy nagyon fontos dolgot vár. A kávé mindeközben lassan főtt. Helyet foglalt az egyik magasított széken, pont úgy, hogy rálásson a gépre. Figyelme az ablakon át, a tájra terelődött. Szépen sütött a nap és tökéletesen rá láthatott a kikötő habzó vizére. A kávé csak kotyogott. Ezt szerette a legjobban az ilyen reggelekben. Nem kell munkába menni, ráér lustálkodni és az ég adta világon senki sem zavarja meg ezt a hangulatot. „Több szabadságot kéne beiktatnom." Merengett el, és felkelt a helyéről, hogy elkészítse a napindító erőlöketét. Amint megvan a kávé, egy apró tányért kivesz a szekrényből és a pulton fekvő fém tartóról elvesz egy croissant. Visszaült a helyére és neki látott a reggelijének.

Ezt követően lezuhanyozott, ami egészen felfrissítette. Telója képernyőjére nézett és el sem hitte, hogy már tizenegy óra múlt. Talán nem is a múló idő lepte meg ennyire. Feltehetőleg a meg nem érkezett üzenet lombozta le kissé. Mit tehetett volna, valamivel el kell ütnie a napot, mert a várakozás felőrli, ha nem csinál semmit. Így a kanapéra huppant félpucéran és bekapcsolta a tévét, ahol folytatta kedvenc sorozatát. Egy részt sikeresen be tudott fejezni, mikor valahára megérkezett a várva várt üzenet. Felvillant a képernyő és látta, hogy nem sima sms érkezett, hanem egy Facebook értesítése van. Pontosabban kettő, mert ebből az egyik Messengeres volt. Facebookon bejelölték. És Lan Zhan emellett fel is kereste. Majd kiugrott a bőréből örömében.

~ Szia. Remélem nem zavarok, csak meg szeretném kérdezni, neked mikor felelne meg a randi? ~

Kapta válaszul a fiú, aki az elolvasás után egyből válaszolt.

~ Szia! Örülök, hogy írtál! Nos, holnap, meg holnapután szabad leszek, ha neked is jó, holnap összefuthatnánk. ~ Remegő kezekkel tette maga mellé a kanapéra a készüléket, várva a mihamarabbi választ.

~ Persze! Holnap, ha egyre a lakásod előtt találkozunk? ~

~ Benne vagyok. De várj!!! Honnan tudod, hol lakok? ~

~ Egyszer láttalak kulcsokkal bemenni egy háztömbbe. Onnan gondolom, hogy ott laksz. ~

~ Biztos vagy benne, hogy én voltam? ~ Érdeklődött a dolog felől, ugyanis nagyon gyanús volt ez számára, hogy több ezer ember közül felismerte, miközben összesen háromszor látták egymást. „És ha követett? Na jó, az para lenne!" Nevetett fel, miközben ilyen badarságokon gondolkodott.

~ Igen. Mellesleg mi jót csinálsz? ~

Innentől kezdve a nap háta levő részében, csupán néhány perc szünettel folytatódott a beszélgetésük. Egészen addig, ameddig ki nem esett a telefon a kezéből és mély álomba merült.

Az ébresztő szörnyű nyivákolására kelt fel a kócos fiú. Mélyen beszippantotta a levegőt és hatalmas mosollyal az arcán indult a fürdő felé. Szokásos reggeli rutinját kicsit megváltoztatta, mert megkívánta a hosszabb fürdőzést, a kedvenc relaxálós zenéi mellett. Madarat lehetett volna vele fogatni. Alsó nadrágban hagyta el a fürdőt, köntöse a kezében lógott. Persze később magára vette, amikor a nappalin keresztül a konyhaszigettel elválasztott konyha felé vette úti célját. Egy kiadósabb reggeli mellett határozta el magát. Sajtos omlettet készített, mellé pirítóst, és a tányérra még felszeletelt paradicsomot is tett. El kellett töprengenie azon, hogy a paradicsom helyett inkább guacamoléval fogyasztaná a nap legfontosabb étkezését, de nyomban elszállt ez a hirtelen jött ihlet, mert belátta, hogy négyszer annyi időbe telne megcsinálni. Pár perccel később az asztalhoz ült és nyugodtan nekilátott az ínycsiklandozó omlettnek. Telefonja kijelzőjén kétszer koppintott, amivel felvillant, és megleste az időt. Még csak negyed tizenegy volt. Felkelt az asztaltól, majd a mosogató felé vette az irányt, hogy elmosogathasson. Nem szerette ha rendetlenség van a lakásában, főleg ha a konyháról volt szó. A tegnapról megmaradt holmikat is kivételesen most tisztította meg, és mivel teljesen időben volt, szárazra törölte őket, utána visszapakolta a helyükre.

Mivel a találkozóig még körülbelül két óra volt hátra, elhatározta, hogy először felöltözik, mert lehet az több időt fog igénybe venni, mint amivel számolt. Szobájában a szekrény előtt állva, alaposan szemügyre vette ruhadarabjait. Gondolkozó pozícióba állt. „vajon mennyire kellene kicsípnem magam a randira? Lan Zhanról van szó, szóval ő biztosan elegánsan fog megjelenni. Nekem is úgy kéne?" Cikáztak a gondolatok az agyában, miközben a kezei folyamatosan a ruhásszekrényben felakasztott darabokat húzta egyik oldalról a másikra, ezzel is felfrissítve emlékezetét, hogy miket kéne sűrűbben hordania. A többsége természetesen fekete volt, de akadtak világos árnyalatúak is, amiket imádott, de nem merte hordani. Legalább is az elmúlt időben. Megrázta fejét és kikapott egy szintén fekete darabot. Az egyik kedvenc pulcsija lógott rajta, ami nem volt más, mint a Mardekár logója. Hát hova máshova tartozna! Felnevetett és visszatette. „Talán a harmadik randi után." A mögötte lévőn is egy pulcsit fedezett fel, de annak nem volt összehúzva a cipzárja. Magához emelte, levette a darabot, majd az ágyra dobta. Egy enyhén V nyakú fekete póló. Többször átfuttatta a tekintetét rajta és bólintott. „Tökéletes! Nem túl kihívó, nem túl figyelem felkeltő, mégsem átlagos (mármint kerek nyakú)." A nadrággal nem gyűlt meg a baja, hiszen szinte minden farmernadrágja egyforma. Fekete és szűk fazonú. Fél óra alatt le is tudta. Bőven ráért.

Felöltözött és kedvenc helyén gondolta elütni a maradék másfél órát, legjobban szeretett elfoglaltságával. A világos barna kanapéra huppant le, előkapta a mobilját és megnyitotta a Youtube alkalmazást, hogy random videókkal foglalja le magát a maradék időre. Nézett mindent. Állatos videókat, zenei videóklipeket, de amit mindennél jobban imádott, azok a meme videók.

          Hirtelen megcsörrent a telefonja. Lan Zhan kereste, amit azonnal fel is vett.

-     Szia. – Szólalt meg, majdhogy nem remegő hangon. Kicsit izgatott volt.

-     Szia. Nemsokára odaérek, olyan 3-4 perc. – Nagyon kihallatszódott a mellette elsétáló emberek beszélgetése, de a fiú kizárólag a férfi bársonyos, mély hangját hallotta.

-     Szuper, akkor elindulok lefele.

-     Rendben. Akkor nemsokára!

-     Nemsokára! – Kinyomta. Őrjöngve pattan fel, és észvesztve futott a kabátjáért, az előtérbe. Lekapta a bőrdzsekijét, amibe belesüllyesztette a telefonját, pénztárcáját. Kiegészítőnek egy piros sálat tekert nyaka köré, mert hiába volt tavasz, az időjárás sajnos kiszámíthatatlan. És mivel nem jós, hagyatkozik a biztonságra. Indulás előtt megnézte magát a tükörben, biztos, ami biztos, és kilépett az ajtón. Gondosan bezárta, végig pillantott a folyosó mindkét részén és a lift fele eltette a kulcsát is.

Kiszállt a liftből és azonnal kiszúrta a férfi csodálatos alakját, aki egy fa mellett állt meg, az épület bejáratától nem messze. Sietősen kilépett az ajtón és integetve oda sétált a kiengedett hajú férfihoz.

-     Lan Zhan! Szia. Sokat vártál rám? – Kissé lihegett a nagy sietség miatt.

-     Szia. – Egészen szokatlanul nagy mosolyra húzta a száját. – Az előbb érkeztem. Csakhogy nem egyszerre. – Előrébb lépett és kezeivel Wei Wuxian sálja felé nyúlt, majd megigazította. Mintha már hosszabb ideje boldog, meghitt kapcsolatban lettek volna! Ettől olyan zavarba esett a fiú, hogy egész arca vöröslött. Megszólalni se bírt. – Mit szólnál, ha beülnénk egy étterembe?

-     M-megfelel. – Még mindig lesokkolva bámult a férfi aranyló szemeibe.

-     Jól érzed magad?

-     Igen, csak – elkapta tekintetét, megvakarta tarkóját és ismét felnézett rá – kicsit elbambultam. Akár mehetünk is! – gördült fel szájának íve.

-     A Golden Plumra gondoltam.

-     Imádom! – Nagy izgatottságában azonnal rávágta, csillogó szemeivel pedig teljes mértékben elkápráztatták Lan Zhant, aki nem számított ilyen heves válaszra, de egy pillanatig sem bánta.

Egymás mellett lépkedtek. Az utcákon zsizsegtek az emberek, tették a dolgukat. Először különös volt a jóképű alak mellett sétálni, zavara néha felszökött az egekig, de igazán jó, melengető érzés töltötte el, már attól is, ha csak belegondol, hogy ez megtörténik vele, és nem holmi édes álom, amiből egy szempillantás alatt akár rémálom is keletkezhet. Kabátja zsebeibe mélyeszti a kezeit. Éppen beszélgetésbe kezdett volna, de Lan Zhan megelőzte.

-     El se hiszed mennyire meg vagyok könnyebbülve! – Hümmögött és lenézett a nála alig alacsonyabb fiúra, aki erre felkapta a fejét és egyszerűen ledöbbent.

-     Mitől könnyebbültél meg?

-     Hogy itt vagy.

-     Csak nem attól féltél, hogy visszautasítalak?

-     Bevallom neked, attól.

-     Nem értelek. Iszonyú helyes vagy és te félsz a visszautasítástól?

-     Nos, sok tényező miatt is aggódtam, mielőtt megtettem ezt a lépést. Főleg azon töprengtem sokat, vajon vonzódsz-e a férfiakhoz, és ha tételezzük fel, igen, akkor az eseted vagyok-e. Tisztában voltam vele, hogy csupán kétszer találkoztunk, mikor elhívtalak, de én már az elejétől meg akartam tenni ezt. Nem mertem.

-     Én személy szerint, nagyon boldog vagyok, hogy végül elszántad magad! – Forrt egész teste és egyáltalán nem tudta fedni jókedvét. Azon járt az agya, hogy sikerült neki is. Valami ebben az életben!

Észre sem vette Wei Wuxian, hogy ilyen hamar az étteremhez értek. Lan Zhan kinyitotta az ajtót és illedelmesen megvárta, amíg a fiú be nem megy. A pincér, aki rögtön segítségükre sietett, egy eldugottabb részen helyezkedő, két személyes asztalhoz vezette őket. Minden előre meg volt terítve és a hely is igen takaros volt. Helyet foglaltak, megrendelték az italokat, majd az alkalmazott nyomban el is ment értük. Addig az ételt is kiválasztották, leadták a rendelést. Szép számmal lehetett látni az embereket. Ennek következtében lágy duruzsolás festette alá beszélgetésüket.

-     Mióta dolgozol a Lushban?

-     Hm... Hat éve vagyok ott, és ez a harmadik évem, hogy menedzserkén én felelek az üzletért. Elég furcsa és nehéz figyelni mindenre, de nagyon szeretem. Főleg, ha az alkalmazottjaimmal együtt dolgozhatok. És te mivel foglalkozol? – Könyökölt a jobb karjával az asztalra, hogy lelkesedésének megnyilvánulásán csillapítson.

-     A Gusu cégnél vagyok igazgatóhelyettes, de csak másfél éve. Hogy idáig eljussak hat éven keresztül dolgoztam ott, amit egyetem alatt kezdtem meg.

-     Azta! Le a kalappal! Sok jót hallottam arról a cégről. Lan Qiren nagyon jól vezeti az egész helyet és ha jól tudom, nagyon szigorú, nem?

-     Tényleg sokat tudsz! – Nevetett fel Lan Zhan.

-     Igen. Régebben én is ilyen pozícióra törekedtem, de mikor előléptettek a Lushban, ez szerte foszlott és utólag belegondolva, nem is bánom. Elégedett vagyok mindennel. A hellyel, az emberekkel, főleg akikkel dolgozok, a viszonylag sok tenni való sem okozott nehézségeket, na meg a termékeket is imádom használni. Nem mellesleg sokat én tesztelek először, boltba érkezésük előtt.

-     Le fogadom, hogy arany életed lehet ott. – Belekortyolt a boros poharába. Szokásos szigorú arcvonásának nyoma sem volt a találkozó alatt, mintha valaki elvarázsolta volna egy másik, távoli dimenzióba.

-     Néha a szó szoros értelmében is az. – Kacagott fel, és ő is megkóstolta a rendelt bort. A szokásosat rendelte. Félszáraz, jó minőségű vörösbort. – Mellesleg... A másikat is kipróbáltad? Mármint a fürdőbombát.

-     Azt a sárga-kék darabot? Tegnap este azzal vonultam be a fürdőszobámba.

-     Tetszett?

-     Igen, bár az előző ragyogása az eddigi kedvencem. Amit te ajánlottál nekem.

-     Áh igen, igen. – Körbe húzza középső ujját a boros pohár tetején, amit szemével követett és utána a kifinomult férfira tekintett.

Ekkor a pincér kihozta az ételeket és óvatosan a két férfi elé helyezte. Bólintott, majd távozott. Jó étvágyat kívántak egymásnak és csendben nekiláttak az ebédnek. Isteni finom volt, mi tagadás és hamar elfogyott, annak ellenére is, hogy lassan, nyugodtan ették meg. Közben néha megálltak egy-egy mondat erejéig, hol többet, hol kevesebbet beszéltek. Feltehetőleg másfél órát lehettek bent, majd a fizetés mellett döntöttek, hiszen még sok mindent eltervezett Lan Zhan.

Az étteremből könnyű volt eltalálni ahhoz a kikötő részhez, ahol bérelhettek csónakot. Wei Wuxiant, ahogy egy igazi úri emberhez illik, Lan Zhan segítette beszállni a vízi járműbe. Kieveztek egy félre eső részre, ahol a parton lévő fák árnyékában bátran megállhattak.

-     Mondd csak Lan Zhan. Hány éves vagy? Velem egykorú lehetsz. – Elszégyellte magát ettől a faragatlan kérdéstől és azonnal kapálózni kezdett kezeivel. – Nem muszáj válaszolnod! Bocsánat, egy tuskó vagyok.

-     29. Idén töltöttem. Január 23-án. Szerintem egyáltalán nem vagy az. Érthető, hogy minél többet szeretnél megtudni tőlem, hiszen randizunk.

-     Hm... – Szórakozottan gördült fel szája és közelebb merészkedett a fehér garbós most-már-nem-idegenhez, aki egy fekete farmerral párosította a megjelenését és egy fekete tavaszi, könnyed szövetkabáttal védte felső testét. Igencsak imponált ezzel a copfos srácnak. – 28, október 31. Elég ironikus. – Utolsó mondatát majdhogy nem suttogta.

-     Igazából egy idősek vagyunk. -vonta le a következtetést és levette a fekete kabátot, hogy maga mellé tehesse. – Nincs meleged?

-     Nincs. Ez alatt – mutatott a bőrdzsekijére – szimplán egy póló van.

Az elkövetkező pár percben folytatták a beszélgetést. Majd valahogyan rátértek a dolgok érdekesebb részére.

-     A szüleimről sajnos keveset tudok, ugyanis öt éves voltam, amikor egyedül maradtam. Négy évre rá, a kedves Jiang Fengmian és felesége, Yu Ziyuan fogadtak a családjukba. Így ismertem meg Jiang testvéreket, Jiang Chenget és Jiang Yanlit. De hamar szerettem volna elválni tőlük, mert zavart, hogy a terhükre vagyok, annak ellenére is, hogy számtalanszor megkaptam az ellenkező választ.

-     Valamikor majd bemutatlak a szüleimnek. Meg vagyok győződve, hogy szeretni fogod őket. – Erre kipirult a fiú arca, hiszen ez még csak az elő randi, de a férfi már a bemutatkozáson gondolkozik? Nem mintha ellene lenne ennek, egyszerűen nagyon furcsa.

-     Rendben! Majd én is téged a többieknek, bár előre tartok Jiang Cheng reakciójától! Nem szereti, ha elkapkodom e téren a dolgokat, mert pont emiatt szenvedtünk mind a ketten az előző kapcsolatomban.

-     Mesélsz róla? – Kérdezte meg finoman, azon a selymes hangján. Semmiféleképpen sem akart tolakodó lenni.

-     Borzasztó nehezen tudtam csak kilépni az egészből, amit nagy részt Jiang Chengnek köszönhetek. Ha ő nincs, aki keményen ki áll mellettem, lehet, a mai napig vele maradtam volna. Iszonyú erőszakos az a féreg. – Görcsbe rándult gyomra és elkapta a hányinger. Erősen megmarkolta a fa szerkezet oldalát.

-     Jól vagy? Wei! – Azon nyomban a fiú elé térdelt és felemelte az elsápadt fejét. – WEI!

-     Oh, igen, azt hiszem. Kicsit rosszul lettem, de minden oké. Csupán rossz emlékek.

-     Szívesen haza kísérlek és főzök egy teát!

-     Dehogy is! Miattam te ne aggódj! Olyan jól érzem magam, hogy majd kicsattanok! – Felemelte kezeit, és az arcát körbe ölelő, meleg kezekre tette sajátjait. Egyenesen az aggódó Lan Zhan szemeibe nézett és elmosolyodott. – Ha máskor tennéd fel a kérdést, lehet nem tudnék ellenállni. – Kacsintott.

-     Ezer bocsánat. Nem tudtam, hogy ilyen fájdalmas téma ez.

-     Engedd el. Egyszer talán mindent részletesen megosztok veled.

-     Köszönöm. – Arcon puszilta a copfba kötött hajú fiút, aki elvesztette a józan eszét. Nem siette el, hosszabb ideig a puha arcához tapadt az ajka és a túl oldalán lévő hosszú fekete tincsét hátra tűrte. Ez volt az a bizonyos pont, ahol már alig bírta visszafogni magát Wei Wuxian. Lángolt belülről. Égett a bőre, ahol hozzáértek. Minden egyes porcikája bele remegett.

-     L-Lan Zhan – dadogta. Az előbbi jelenettől felbátorodva, az éppen elhajoló férfi után nyúlt. És megcsókolta.

Az idő megállt. Az idilli hangulatot a madarak éneke és a fák lombját mozgató szellő adta meg, kellemes meleg idő volt. Tökéletes pillanatnak bizonyosult, futott át az agyán a bőrdzsekis srácnak, aki még mindig a csodálkozó, kiengedett hajú férfi ajkaira volt tapadva. Lassan kinyitotta a szemeit és a tágra nyílt szemek láttán hátrább dőlt. Ám ekkor erős karok ragadták meg és újabb csók követte a másikat. A végén eleresztették egymást és szemtől szembe ültek a két ülő részen, fürkészve a másik arcát, reakciók után kutatva. Hosszabb ideig hagyták a tekinteteiket egymáson, szóhoz sem jutottak. A csendet Lan Zhan törte meg, hangja békés és méz édes volt.

-     Nagyon édes vagy.

-     Köszönöm...  – Pislogott. – Nincs kedved ezután átjönni? Megihatnánk egy pohár bort. – „Persze semmi hátsó szándék!"

-     Nekem megfelel. Ráérek későig, holnap nem lesz dolgom.

Egy ideig beszélgettek a nyíltabb téren, majd gazdájához visszavitték a járművet és Wei Wuxian izgatottan vezette lakásához a párját. Ha nevezheti annak. Beszálltak a liftbe, megnyomta a tizennyolcas gombot, majd türelmesen vártak. Ezalatt háromszor leverte a copfos fiút a víz, mert nem szokott ilyen gyorsan bárkit is felengedi az otthonába. Megtanulta, hogy elővigyázatosnak lenni, létfontosságú, ha az ember nem akar felsülni. Hirtelen súlyt érzett vállán.

-     Ha nem szeretnéd, haza mehetek.

-     Szó sincs róla, hogy zavarnál! Én hívtalak meg, természetesen szeretném, ha feljönnél. Csak... Nem hoztam haza senkit ilyen hamar és izgulok.

-     Engedd el magad! – Simított végig az alacsonyabbik bársonyos arcán.

Helyeslően bólintott. Amint kinyílt a lift ajtaja, a bejárathoz battyogtak. Elővette a lakáskulcsát, majd gyorsan kinyitotta az ajtót. Betessékelte a férfit és illedelmesen elkérte a kabátját, hogy szépen felakaszthassa a bejáratnál lévő fogasra. Tekintete, egy röpke pillanatra találkozott a tükörképével. Megbizonyosodott róla, hogy jól néz ki és elégedetten kísérte a „barátját" egészen a konyhaszigetig, ahol az egyik fehér színű, kényelmes bárszékre mutatott, hogy foglaljon helyet, ameddig ő kitölti a bort. Az üveges ajtajú szekrényből vett ki poharakat, majd az ablakhoz igyekezett, ami mellett egy pár polcos bortartó állvány díszelgett. Leemelt egy üveggel és Lan Zhan elé rakta. A férfi minden kérés és kérdezés mellőzésével kinyitotta és saját kezűleg töltötte meg a két poharat, nem törődve a mennyiséggel.

-     Az Emperor's Smile. Nem fog megártani a teli pohár bor? Rettentően erős.

Mintha a füle mellett haladt volna el a figyelmeztetés, a férfi két nagy kortyot ivott az alkoholból. A copfos szemei kikerekedtek. Azt hitte ő az egyetlen, aki ilyen sebességgel vedeli ezt az italt, de létezik még egy ennyire elvetemült ember? Ráadásul a közelében?

-     Hihetetlen.

-     Uh... – Ennyit bírt kinyögni.

-     Lan Zhan. Élsz még? – Meglengette párszor a karját feje előtt, de mintha maga Medúza dermesztette volna kővé a férfit. – Sejthettem. Lan Zhan? Lan Zhaaan!

Nagy meglepetésre, lehúzta az egész poharat. Ez volt az a momentum, amikor Wei Wuxian elveszett. Erre innia kellett, és ő is felhörpintette az egészet, de nála kevésbé érződött a hatása, mert gyakran nyúlt hozzá és olyankor nem egy pohár volt az eredményt. Gyorsan elvitte a pult közeléből az üveget, a biztonság kedvéért. Nagy koppanás visszhangzott. Száznyolcvan fokos fordulattal fordult a férfi felé, aki valószínűleg a fejével ért a konyhasziget lapjára. Oda futott hozzá és gyengéden leemelte onnan, és egyenesen a kanapéjáig elcipelte, majd szépen ráfektette.

-     Lan Zhan? – Kezeibe vette arcát, de nem nyitotta ki szemeit az alkoholtól bódult férfi. – el is aludtál volna? Milyen aranyos! Viszont én visszamegyek.

Kettőig sem kellett számolni, a vidám copfos már a borral hadonászott és ki is töltötte magának, amikor a semmiből meleg ölelésben részesedett hátulról. A szíve kihagyott egy ütemet és majdnem a földön csattan az üveg. Le is tette, mielőtt ez bekövetkezhetett volna. Levegő után kapkodott. Most ütött be a pia. Felforrt a vére. Egész testében érezte a bizsergést, kifejezetten egy bizonyos részen. Minden érintését tisztán le tudott követni, bejárta egész felsőtest részét. Mikor egyre intimebb területre tévedt, Wei Wuxian halkan felnyögött. Az erotikus hangok ráadásként szolgált a totálisan részeg férfinak, megkereste a fiatal nyakát és beleharapott. Lefagyott. Valamilyen módon megfordult és kétségbe esetten a mámortól elködösült arany szemekbe nézett.

-     Szerintem... – Elcsuklott a hangja. Próbálta magáról lefejteni a gyengéd kezeket, pedig nagyon is kívánta őket. – Hagyjuk abba itt.

-     Mn. – Érkezett a beleegyező felelet.

Átkarolta Lan Zhan derekát és a szobájába segítette. Leültette az ágyra. Próbálta megszabadítani öltözetétől a férfit, hogy kényelmesen tudjon aludni, de az alkohol miatt szédült és majdhogy nem kettőt látott. Sikeresen teljesítette a feladatát. Indult volna ki a szobából, hogy a vendégszobában feküdhessen le, de feltartóztatták.

-     Maradj! Kérlek.

-     Rendben.

Levette farmerét és befeküdt mellé. Betakarózott. Még utoljára a férfi felé fordult, aki nem halasztotta el az alkalmat és egy jó éjt csókot adott a fiúnak. Elaludt. Wei Wuxian szemére egy jó darabig nem jött álom. Zakatolt a szíve és képtelen volt feldolgozni a mai eseményeket. Ha tehetné, most azonnal visszajátszaná az elmúlt órák eseményeit. Végül édes álomba merült.