There's something radical in our hands
Nothing logical to our plans

-... és aztán te szisztematikusan megerősíted őt, hogy a gyógyszeres terápiája ártalmas és új szereket akarsz neki intézni! Arról meg hadd ne fejtsem ki a véleményemet, hogy együtt röhögcséltetek, mint két bolond gyerek! Aláásod a saját tekintélyedet, Chandler!

Dr. Hudson teljesen kifordult magából, mikor a lány visszatért és magára hagyta a vöröshajút. Az afroamerikai nő cseppet sem volt megelégedve Leigh-Anne teljesítményével és már percek teltek el azzal, hogy szidta. Az őrök és még Dr. Peabody sem merte félbeszakítani őt, a lány pedig csak állt a szoba közepén és körmeit a tenyerébe mélyesztve tűrte az amúgy jó szándékból fakadó rosszallást.

- Azt akarom, hogy bízzon bennem, mielőtt megnyílik... – szinte suttogta. Hangja reszketett, ahogyan az ajkai is. Mintha közel állna ahhoz, hogy helyben elsírja magát.

- Ez nem így működik! – kiáltott vissza a nő. – Ez manipuláció, Chandler! Azt akarja, hogy sajnáld, te meg vakon elhiszed a hazugságait! Az olyanok, mint ő titokban erre élvezkednek! Gúnyt űznek belőled!

- Nyugodjon meg, Dr. Hudson... – vágott közbe Dr. Peabody. Lassú léptekkel közelítve meg a felbőszült doktornőt. – Én kértem, hogy viselkedjen bizalmasan, de csak az igazgató úr szándékát közvetítettem.

- Ez volt talán az egyetlen alkalom, hogy Valeska nem viselkedett a szokásos, passzív agresszív stílusában – állt Leigh-Anne oldalára a harmadik doktornő. – Több információ került róla a birtokunkba, mint az eddigi összes terápiás kísérleteink során. Én is úgy vélem, hogy őszintén kommunikált.

- Teszek az igazgató szándékaira és minden másra – kontrázott rá a nő, nagyot legyintve a levegőbe. – Ez a beteg nem érdemli meg, hogy ilyen könyörületesen bánjunk vele! Most jöttem rá, hogy Chandler mennyire képzetlen még ahhoz, hogy ilyen kaliberű bűnözőkkel foglalkozzon. Ha kinyitották volna a szemüket, láthatták volna, hogy Valeska a félelem- és örömkeltés váltakozó manipulációs technikáját használja!

Csend telepedett a szobára. Leigh-Anne nem mert megszólalni, annak ellenére sem, hogy sértőnek találta, hogy az orvosok úgy vitatkoznak róla, mintha kvázi itt sem lenne. Dr. Hudson idegesen prüszkölt egyet és kiviharzott a szobából. Nem a veszekedés miatt, hanem hogy egyik doktornő sem támasztotta alá megfigyeléseit. A másik, meg nem nevezett orvos egyből utána szaladt és Wagner biztonsági őr is jobbnak látta, ha távozik.

Leigh-Anne tenyerét az arca elé emelte, hátha könnyei most utat törnek magának, de helyette csak csalódást érzett. Inkompetensnek tartotta magát. Peabody odalépett hozzá, de sötét arcáról egyszerűen hiányzott a komfort és a vigasztalás szándéka.

- Én ennek ellenére elégedett vagyok... – közölte. – Ha az igazgató úr is úgy kívánja, tudunk változtatni a gyógyszereken. Milyen alternatívákon gondolkodtál?

A lánynak kellett pár néma pillanat és néhány mély levegővétel, hogy megnyugodjon, de nem mert ránézni a nőre.

- Lítiumterápia... – motyogta. – A pentobarbitál helyett pedig diazepám. Nem annyira káros és nem alakul ki függőség, mint az előző esetében.

A sötétbőrű nő elismerően hümmögött egyet. A lány nyílvánvalóan sok tudással gazdagodhatott a gyógyszerészekkel eltöltött munka során. Nyílt titok volt, hogy az Arkham bizonyos páciensekkel igen kegyetlenül bánt, ezt is igazolja, hogy olyan szereket alkalmaznak, amik ma már veszélyesnek bizonyulnak. Leigh-Anne tisztában volt a pentobarbitál kártékony hatásaival, elég csak megnézni, hogy hány híresség, mint például Marilyn Monroe is az áldozatául esett a függőség miatt.

- Én csak... szeretnék segíteni rajta... – tört fel a lányból a szándék, mélységesen elkeseredve. – Olvastam az aktájában, hogy ha a gyógyszeres kezelés kudarcba fullad, elektrosokk-terápiát fog kapni.

- Az ECT kockázatokkal járhat, de hatékony – jelentette ki az ellenkezőjét hideg hangon Peabody.

- A legújabb kutatások maradandó károsodásokról számoltak be – válaszolt erélyesebben Leigh-Anne. Erőt vett magán, hogy teljesen szembeforduljon a nővel, szemei ellentmondást nem tűrően villogtak. – Epileptikus izomgörcsök. Megéri úgy kioltani egy problémát, hogy a helyére kreálunk egy másikat?

- Az izomgörcsre gyógyszerek széles választéka áll rendelkezésünkre – érvelt Dr. Peabody, bizarr mosolyra húzva lilára kikent száját. – Empatikus vagy, ez ebben a szakmában hasznos. Biztos vagyok benne, hogy mindig a szíveden fogod hordani a betegeid sorsát.

Leigh-Anne enyhe értetlenséggel tekintet vissza a nőre. Nem lehet vele ésszerűen beszélni. Mindig kikerüli a számára érzékeny témákat, vagy direkt nem akar ezekkel szembesülni. Ha van egy érve, akkor neki mindig lesz egy ellenérve, amivel nem ellenkezhet nyíltan. Ekkora kérés lenne, hogy a betegekkel ne úgy bánjanak mint a selejtekkel, hanem mint érző emberi lényekkel? Kár... Gotham korruptsága még az Arkhamot is elérte és bekebelezte. De ez a logika teljesen kontraproduktív. Ha ennyi bűnőző létezik ebben a városban, miért teszik itt őket még jobban tönkre ahelyett, hogy segítenének visszahelyezni a társadalomba? Ez olyan, mintha egy súlyos sebet nem mosnának ki és kötöznék be, hanem hagynák elfertőződni addig, amíg az teljesen el nem üszkösödik.

- Nekem mennem kell – jelentette be Leigh-Anne semleges hangon. – Estére visszaérek, hogy segítsek a gyógyszerészeknek.

Így is tett. Habár az ingázás Arkham és a Diamond Körzetben lévő egyetem között néha igazán fárasztó tud lenni. Leigh-Anne teljesen kimerültnek és levertnek érezte magát a nap hátralévő részében. Csak némán nézett ki a fejéből, senkihez nem volt kedve szólni. Rágódhatott volna azon, hogy miért is viselkedett ilyen közvetlenül a Valeska fiúval, de meg volt róla győződve, hogy ennek csak pozitív hatásai lesznek a munka további részében. Neki egy őszinte páciens kell, aki nem tart attól, hogy megossza vele a gondolatait. Aki nem fog félni, hogy visszaél a pozíciójával, vagy hogy szándékosan kegyetlen lesz vele. Leigh-Anne, Dr. Hudson-el ellentétben nem a megválthatatlan szörnyeteget látta Jerome-ban. Ahhoz túlságosan is szeszélyes, játékos, mint bármelyik egészséges kamasz az ő korukban. A lány mindemellett hinni akart abban, hogy ha valaki egy ilyen mélypontra süllyed, miért is ne tudna kilábalni belőle? Ha egyedül nem, akkor segítséggel. Nem hitt a reménytelen esetekben.

Már javában szürkület környéke volt, mikor a hófehér asztalnál ácsorgott, melyen különféle azonosítókkal ellátott adagolók és az előre kimért tabletták hevertek. Leigh-Anne serényen állította össze az esti gyógyszereket és pakolta a fém tálcára, készen, hogy kiosztogassák azokat. Az egyik gyógyszerész éppen ekkor távozott abból a raktárhelyiségből, amelyben a különféle szereket tárolták felcímkézve, hóna alatt pár nyomtatványt szorongatott.

- Ms. Chandler – szólította meg. – El kell mennem egy pillanatra, hogy beszéljek a beszerzőkkel, mielőtt megrendeljük a következő szállítmányt. Boldogul, ugye?

A gyógyszerész hangja szelíd volt, még egy bizakodó mosolyt is eleresztett. Mikor a lány egyetértően bólintott egyet, nyugodt szívvel hagyta őt magára. A lány tekintetét akaratlanul is elkapta a C-198-as azonosító és a neki előírt pentobarbitál. Kesztyűbe bújtatott kezeibe vette a két tablettát és az adagolót és elvei könyörtelenül összecsaptak a fejében. Nem akarta mérgezni a fiút, nem akart neki függőséget okozni, de ilyen súlyos szabálysértés még sosem fordult meg a fejében. Ő maga a megtestesült rend, aki keretek között érzi magát biztonságban és el is várja, hogy mások is kövessék ezeket a kereteket, de most az egyszer úgy döntött, hogy a szívére hallgat. Nadrágzsebébe süllyesztette a tablettákat és a raktár ajtajához rohant, amiben ott volt még a kulcs. A doktor bízik benne... annyira, hogy nem zárta be. Mégis késztetést érez arra, hogy súlyosan megsértse a törvényt, kihasználva ezt a bizalmat.

Belépve Leigh-Anne egyből a nyugtató és szorongáscsökkentő szereknek szentelt polcot kezdte el keresni. Tudta, milyen termékek neveit kell ismernie, hogy megtalálja azt. Mikor ez sikerült neki, az ABC sorrend végénél kezdett el kutakodni egy Valium nevű szer után. A doboz szerencsére már meg volt bontva, nem fog feltűnni, hogy két szem hiányozni fog belőle. Futólépésben iszkolt ki a raktárból, a megfelelő nyugtatót pedig Jerome adagolójába helyezte.

Hezitálás nélkül indult el a cellák felé, legalább annyi előnye legyen, míg a gyógyszerész visszaér. A két őrnek felmutatta a köpenyére csiptetett igazolványt, melyet látva az egyenruhások hatástalanították az elektronikus zárat, szabad belépést teremtve neki. Egyből a vöröshajú cellájához sietett és elhúzta a rozsdás ajtó reteszét és beszólt hozzá, ignorálva a benne dúló izgatottságot.

- Mr. Valeska... – akadozott a hangja az idegességtől. Félt, hogy kifut az időből. – Jöjjön ide, kérem.

Csak egy nyűgös sóhaj ütötte meg a fülét, még a fiú arca is olyan nyúzottnak tűnt, mikor a nyíláshoz lépdelt és megpillantotta a lányt.

- Téged aztán nem lehet levakarni egykönnyen... – mondta bosszúsan. Leigh-Anne, hogy felkeltse a Valeska fiú figyelmét felemelte az adagolót.

- Hoztam magának egy másik gyógyszert, ahogyan megígértem. Vegye be.

Jerome sápadt ujjai közé fogta a kis műanyagot és szórakozásból megcsörgette azt. Leszedte a fedelét, hogy megbizonyosodjon a lány állításáról. Habár ő nem értette meg teljesen az Arkham különféle protokolljait, azzal teljes mértékben tisztában volt, hogy egy rabnak sem cserélik le a gyógyszereit egyik pillanatról a másikra. Csodálkozott arcot vágott és egy széles vigyort küldött a lánynak.

- Nem gondoltam volna, hogy te ilyen rossz kislány vagy – kuncogott. – Ha kiderülne, hogy bogyót loptál... elbúcsúzhatsz tőlem, meg ettől a szemétdombtól is.

- Én sosem vetemednék... – kezdte Leigh-Anne felháborodottan.

- Ugyan már, hülyének nézel? Legalább magadnak ne hazudj – szakította félbe Jerome. Szavai pengeként fúródtak a lány mellkasába. Igaza volt, lopott és visszaélt az alkalmazottak bizalmával, de nem volt képes magának bevallani. Azonban azt sem akarta hagyni, hogy a fiú gúnyt űzzön belőle. Összeszedte minden lelki erejét, hogy határozottnak tűnjön. Hadd lássa, milyen erős is az akarata, mire képes azért, amiben hisz.

- A javuló tendenciája és a kiváló eredmények boldoggá tesznek, Valeska. És én mindent megteszek a kiváló eredményekért – fúrta a lány ringlószürke szempárját Jerome halványan pislákoló zöldesszürkéibe. Magabiztosnak érezte magát, egy hatalom volt a birtokában, amit arra használ fel, hogy segítsen rajta, kerül amibe kerül. A vöröshajú gyilkos is jól letudta ezt olvasni az arcáról, ahogyan azt a rejtélyes, mégis baljós csillogást a lilásszürke szemekben. – Ennek a szernek nincsenek káros hatásai és határozottan kellemesebb lesz az éjszakája. Nem kell megköszönnie.

- Tüzes – kommentálta mosolyogva, majd mutatóujját feltartva intette a lányt várakozásra. Egy zománcbögrével a kezében tért vissza, majd ügyesen kipiszkálta a két tablettát az adagolóból és a szájába helyezte. Ivott három kortyot a bögréből, majd nyelve egy nagyot odatartotta a száját a nyíláshoz, bizonyítva, hogy valóban bevette a gyógyszert. – Látod? Tudok én fair lenni, ha éppen úgy tartja kedvem.

- Remélem sokszor lesz még ilyen kedvében – felelte a lány udvariassággal kendőzve szavai pimaszságát. Bátrabb volt, mint a terápiás szobában, mondjuk ahhoz képest most egy elektronikusan záródó vas ajtó választja el őket. Jerome egy grimasszal az arcán forgatta meg szemeit, játszva a sértődöttet, de kivételesen örömmel töltötte el a cukkolás. Őszintébbnek tartotta a lány ezen oldalát, mint a szorongó, mégis karótnyelt viselkedését a beszélgetések alatt.

- Inkább mosolyogj rám egyet – kérte egy igencsak csábító tekintettel. – Előbb űzné el a rémálmaimat, mint a bogyóid.

Leigh-Anne, teljesítve a kérését, félénken rámosolygott. Nem is fordult meg a fejében, hogy Jerome egyértelműen hazudott neki. Nemcsak hogy rémálmai, de álmai sincsenek egyáltalán. Mások jóindulatát kihasználni viszont felettébb szórakoztató volt a számára, nehezen tartotta vissza a feltörni kívánó kacagását, amiért a lány így ugrik a szavára. Ekkor azonban a cellák folyosóját záró ajtó kinyílt, amire Leigh-Anne aggodalmasan felkapta a fejét. A gyógyszerész utólérte őt. Egyből rámarkolt a reteszre, készen arra, hogy lezárja.

- Legyenek szép álmai, Valeska – suttogta gyengéden.

- Bonne nuit, ma belle – viszonozta egy széles vigyorral a vöröske kiejtésben pontatlan franciájával.

Mikor elültek a zajok a folyosón és Jerome biztonságban érezte magát a cellájában, ujjaival a szájába nyúlt és kikaparászta a nedves, kicsit már feloldódott tablettákat, amiket a nyelve alá rejtett el. A keserű íz, ami átjárta nyálkahártyáit arra késztette, hogy undorában köpjön egyet a földre. A diazepám tabletták pedig a vécécsészében végezték.

- Ostoba... – morogta csalódottan, a keserű íztől még mindig eltorzult arccal.