Eyes without a face
Got no human grace
You're eyes without a face
Such a human waste
You're eyes without a face

Penészes és áporodott szagot árasztottak az Arkham Elmegyógyintézet ódon falai. A betegeket rozsdás fémajtók választották el a folyosótól és az azon közlekedő nővérektől és orvosoktól. Este fele járt már az idő, ekkor szokták kiosztani a felírt gyógyszereket, már ha valamelyik beteg igényli. Van, akinek csak a reggeli, rászabott fejadag jár.

Leigh-Anne Chandler, a Gotham City University Kriminológiai és Kriminálpszichológiai Intézetének évfolyamelső diákja már-már fejből tudta, melyik gyógyszeradag melyik betegnek jár. Habár nevet nem tudott volna mondani, mert minden kis gyógyszeradagolón a beteg azonosítója szerepelt, ami természetesen a cellaajtón is látható volt. Igencsak nehéz lehetett volna összetéveszteni.

A lány az idei őszi szemeszter előtti nyarat már itt kezdte az Arkhamban, gyakorlaton. Természetesen nem volt egyszerű dolog a professzorait meggyőzni, hogy a listán közölt intézmények helyett engedjék el ide, az itt dolgozó orvosok és szakemberek pedig gondoskodtak is arról, hogy Leigh-Anne érezze, ez az intézet csak a keményidegzetűeknek való. Nem csak a raboknak töri meg a lelkét az itt eltöltött idő, a pszichiáterek gyakran fogalmaznak úgy, hogy ha tényleg létezik olyan, hogy Pokol, oda mennének gyógyüdülésre.

Leigh-Anne azonban még így is meg volt kímélve. Viselkedésterápiákon asszisztált, végighallgatta, hogyan állítanak össze különféle kezeléseket, vagy mint most ezen pillanatban, a gyógyszerészekkel összeállította a nappali és éjjeli adagokat és segített kiosztani azokat a betegeknek. Az esti gyógyszerek egy sajátos bája, hogy hatóanyag szempontjából nem különböznek a kis fehér bogyók és kapszulák, csak abban térnek el, hogy hány darabot kell majd az illetőnek bevennie belőle.

"Alprazolám... csökkenti a szorongást, nyugtató, izomlazító, görcsoldó és altató hatású. Fenobarbitál... nyugtató, görcsoldó, altató és kábító hatású."

Így mondogatta mindig magában. Lecsukta a gyógyszeradagoló halványkék fedelét, majd beadta a rozsdás fémajtón és egyből elhúzta, majd bezárta a külső reteszt. A következő adag azonosítóját gyorsan lecsekkolva tolta meg fém asztalt egy másik ajtóhoz. Elhúzta a reteszt és bekukucskált a cellába. Csak fehérre meszelt falat pillantott meg.

"Pentobarbitál... rövid hatású, de erős nyugtató. Álmatlanság kezelésére, ugyanakkor érzéstelenítőként is használják. De manapság már csak állatoknál engedélyezik..."

Leigh-Anne kieresztett egy sóhajt. Ez a beteg mindig erős, már-már veszélyes gyógyszereket kap. Elkeseredésében lecsukta az adagoló fedelét, amire a C-198 azonosítókód volt felfirkantva és már a cella belsejébe nyúló tálcaszerű fémlapra csúsztatta volna, de összerezzent, mikor meglátta a beteg tekintetét.

Viharos, fénytelen zöldesszürke szemek bámultak rá. Éles, mandulaformájú szempár, melyet vörösesbarna, hosszú szempillák, vékony szemhéj, halvány vörös szemöldök és néhány szeplő keretezett. Szabályosan arccal belemászott a kis nyílásba. Olyan hideg volt a pillantása, mintha azzal akarta volna elevenen felkoncolni. Gyűlölet izzott bennük, mélységes utálat és megvetés.

Leigh-Anne reszkető kézzel csúsztatta be a gyógyszeradagolót. A névtelen beteg elhúzódott a nyílástól, erős kézfejével megragadta a halványkék műanyagot és kínzó lassúsággal húzta magához. Amint az ő térfelére értek a csomagolt pirulák, abban a pillanatban elhajította azt a háta mögé. A műanyag a falnak csapódott, az erőtől meg is repedt, a gyógyszer pedig hangos csörgéssel gurult szét a földön. A lány ijedtében megugrott.

- Nem voltam eddig eléggé egyértelmű? – sziszegte a beteg, miután arcát gondosan visszatapasztotta a nyíláshoz. Hangja alapján, mintha kicsit kiszáradt volna a torka.

- Dehogynem – válaszolta Leigh-Anne zavarában. Nyelt egyet, összeszedettnek kell lennie. Nem szabad zavarba jönnie egy beteg előtt, mert vannak, akik kihasználják. – A reggeli gyógyszeradag is érintetlen volt. De kérem... a maga érdekében...

- Nem vagyok kíváncsi a piruláitokra, doki! – vágott a szavába ingerülten. Tenyere rácsapódott az ajtó rozsdás vasára. Ahogy kimondta szavait, orrán keresztül fújtatott egyet, akárcsak egy felbőszült bika, mikor megpillantja matadorát. Leigh-Anne közelebb hajolt a nyíláshoz, kérlőn meresztette rá sötét ringlószürke, előreugró szempárját. A túloldalon lévő beteg tekintete mintha meglágyult volna, fejét lassan forgatta a nyílás körül, hogy alaposan felmérje arcát, akárcsak egy gyermek az újonnan kapott játékát. Aztán szemöldökeit ismét összehúzta, a ridegség pedig visszaköltözött szeplőkkel körülölelt szemeibe.

- Kérem, ne nálam panaszkodjon. Tegye azt, amit az orvosok kérnek magától. C-198-as... – utasította finoman Leigh-Anne.

A beteg ábrázata alapján mintha elpattant volna benne valami. Szempárját elhúzta a nyílástól, helyette az állát tolta oda. Az enyhén kiszáradt ajkak megfeszített vicsorgást formáztak. A lány ereiben erre megfagyott a vér és elhúzódott, belekapaszkodva a gyógyszeres asztalba. A beteg torkából nem hangos kiáltozás távozott, mint amire számított. Helyette suttogni kezdett hozzá, mély, száraz, karcos hangon.

- Te kis nagyszájú... – vigyorgott rá a száj, azonban ez a vigyor hamar eltűnni látszott. A fehér, egyenes fogak egymásnak feszültek. - Nagyszájú, arcátlan szuka! – kezdett el vele ordibálni.

- Chandler! Gyere el onnan az isten szerelmére! – kiáltott Dr. Hudson és kettejük közé furakodott. Ráhúzta az ajtóra a reteszt és elzárta a beteg hangját a külvilágtól. A megilletődött Leigh-Annet a karjánál fogva húzta el a cella ajtajától. – Mit mondtam neked a betegekkel való kommunikációval kapcsolatban?

- Hagyjam figyelmen kívűl, amit mondanak... – sóhajtott a lány, leszegte fejét szégyenében. De teste továbbra is reszketett. Nem is próbálta palástolni, hogy megijedt.

- A C-198-as beteg esetében különösen – kötötte lelkére az afroamerikai nő. Mikor Leigh-Anne megérkezett az Arkhamba, ő vette szárnyai alá. Ő osztja ki az aznapi feladatait, ő felügyeli a munkáját, támogatja, ahol kell és ő vezeti az egyetem által kapott gyakorlati naplót, értékelve őt. – Gyere, osszuk ki a maradékot. Jobb lenne hamarosan elindulnod haza.

Leigh-Anne válaszként bólintott egyet. Munkájuk végeztével, a lány és a doktornő az egyik öltözőben szedelődzködtek. Dr. Hudson még marad, mert foglalkoznia kell némi papírmunkával, de szokásához híven Leigh-Annet mindig akkor küldi haza, hogy még sötétedés előtt hazaérhessen. A lány már magára is aggatta kabátját és hátizsákját, ám valami emésztette belülről. Már régóta kikívánkozott valami belőle, csak még nem merte megkérdezni. Ajkai enyhén elnyíltak...

- Dr. Hudson... – szólította meg a nőt. – Holnap reggel szeretnék öntől kérni valamit.