Este szintén nem jutottunk tovább.
Ennek örültem, mert még nem állnék készen arra. Szerintem mindenki így érezne, aki a helyemben lenne most.

Reggel Kook karjaiban ébredtem, de szerencsére még tegnap este vissza adtam rá a pólóját, nehogy tényleg megfázzon.

Viszont már egy negyed órája felkeltem, és néztem őt, mert valahogy nem akart felkelni.

Úgy érzem ki kell mennem egy mosdóba...

Magamhoz vettem a pisztolyt.
Mivel reggel van, így a lényektől nem kell félnem, mert nincsenek itt. De a mai világban már nem lehet tudni előre, hogy mi fog történni.

És azt sem szeretném, hogy a boltos eset megismétlődjön.

Bezártam magam mögött az ajtót, minden tiszta volt, nem volt itt senki. Nem is kellett sokat nézelődnöm, mert a sarkon ott volta a tábla, hogy ott van a mosdó.

Oda sétáltam, és elvégeztem a reggeli dolgokat. Mit ne mondjak, nagyon felszerelt ez a kórház, és a legjobb, hogy szinte majdnem mindent itt hagytak. Nyilván a lényegesebb dolgokat azt azonnal elszállították, de azokra nem is lett volna szükségem.

Pár perc után már ismét Jungkooknál voltam. A fegyvert meg elraktam a zsebembe.
Még mindig alszik.

Lassan 9 óra lesz, ha jól jár a falon lévő óra. Mi történt vele?

-Jungkook? Kelj fel! -kezdtem felébreszteni őt.

Már ott tartottam egy kis idő elteltével, hogy ráöntök egy pohár vizet, de ennél a gondolatomnál felébredt. Nagyon kómásan néz ki szegény.

-Végre... Már azt hittem, hogy újra kell éleszteni téged. -sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

-Aludni akarok. -búgta.

-Sajnos most indulnunk kell a nagyszüleimhez, de a kocsiban aludhatsz. -nyugtattam.

-Vécérere kell mennem... -dörzsölte meg a szemeit.

-A sarkon találsz. -álltam fel mellőle.

-És hogyan jutok el oda? -ásított egy nagyot.

Esküszöm, mint egy nagy kisbaba.
El is mosolyodtam a gondolaton.

-Min mosolyogsz? -nézett rám értetlenül.

-Csak aranyos vagy amikor álmos vagy. -vontam meg a vállamat, és pakolni kezdtem a kevés cuccunkat, hogy minden meg legyen.

-Akkor kimehetek a mosdóba? -kérdezte türelmetlenül.

-Ja, persze. Segítek.

Megint majdnem a teljes súlyával rám nehezedett. Jól meg leszek edzve, az biztos.

Elbotorkáltunk valahogy a mosdóig. Kooknak még nagyon fájt a lába, ami érthető is. Nem gyógyul be a seb az egyik napról a másikra.

-Ruhát hozzak? -kérdeztem tőle hangosan, mivel én nem mentem már be vele a férfi mosdóba.

Azért azt már neki kell megoldania.

-Igen. Légyszi... -jött a válasz egy hatalmas nyögéssel.

Gondolom, most próbálja leszenvedni magáról a ruháit.

Vissza értem a szobába, és előszedtem neki egy melegítő szettet, amit még az eltervezett "nyaralásra" vitt el. Ez biztos jó lesz.

Én is még gyorsan átöltöztem egy melegítő gatyába, meg egy egyszerű hosszúujjúba, aztán megint odasétáltam a mosdóhoz.

-Kész vagy már? -kiabáltam be.

-Mindjárt...!

Egy sóhajtás kíséretében körbe néztem. Ilyenkor szeretem ezt. Nyugalom van, és nincs senki.

Szeretem azt is, ha vannak körülöttem, mert akkor biztonságban érzem magamat, de akkor is... a nyugalomnál nincs jobb. Vagy is lehet hogy van, de még nem fedeztem fel.

-Azt hiszem megvagyok... -szakított ki elmélkedésemből a fekete hajú.

-Akkor beadom a ruhákat neked.

-Oké.

Na most jön az a rész, hogy ha most elrontom, akkor eléggé kínos szituációban leszek vele együtt.

Szóval... Nem... Nem szabad odanézni.

Gyorsan résnyire nyitottam az ajtót, és bedobtam a fehérneműt meg a fekete melegítő szettet.

Szóval most megint várhatom azt, hogy felszenvedje magára a cuccokat.

A fejemet neki döntöttem a falnak, aztán úgy kezdtem várni rá.

Hirtelen hangokra lettem figyelmes.

-Kook te vagy az? -kérdeztem unottan.

-Mi? Megse szólaltam. -védekezett az ajtó mögül.

-Várj meg, mindjárt jövök. -mondtam, azzal elindultam a hang irányába.

-Hova mé... -hallottam még Jungkook hangját.

Biztos voltam abban, hogy nem lény az, hisz nem lépteket hallottam.
A hang a mosdó körüli részről jött.

Végig sétáltam az ajtók mellett, aztán egyszercsak megtorpantam az egyik előtt.

-Ez lesz az... -suttogtam magam elé.

Előszedtem a pisztolyt, és kibiztosítottam.

És jött is a szokásos visszaszámolás...

3... 2... 1... Majd berúgtam az ajtót, mindenre felkészülve, de hamar meg is nyugodhattam, hiszen a szobában csak egy asztal állt papírokkal a tetején, meg székek voltak körülötte.

Leraktam a fegyvert és meg is hallottam a hang forrását.

-Egy adóvevő? -emeltem fel a tárgyat.

-Itt a 001-es. Hallasz 003? -szólalt meg egy férfi hang a kezemben lévő tárgyból.

-Itt a 001-es, ismétlem, itt a 001-es. Hallasz minket? -szólongatott az a valaki.

Én egy kisebb sokkot kaptam. Nem hittem volna, hogy tálalok egy ilyet, és kapcsolatba akarnak lépni velünk. Nagyon örülök most.

-Igen hallom önt, de nem én.. vagy is nem mi vagyunk a 003-as. -szóltam bele aztán végül.

-Tessék? Hol van a 003-as? -kérdezte a férfi hang.

Ekkor lepillantottam az asztalra és észre vettem egy cetlit.

-Attól tartok tovább ment, mert találtam egy cetlit amire az van írva, idézem: "Ha valaki megtalálja ezt, akkor szólok, hogy elmentem."

-Hát ez remek. És magukkal mi van? -érdeklődött.

-Csak én, meg a... meg egy barátom van itt a kórházban, mert a barátomat lábon lőtte egy férfi egy boltban, de szerencsére már jobban van.

-Hány éves vagy? Meg a barátod. -kérdezte tegezve.

-Én 17, ő meg azt hiszem 20.

-Akkor elég talpra esett lehetsz. Én 29 vagyok.

-Igen, megpróbálok az lenni.

-Ami azt illeti a túlélők tábora a fővárosi kórházban van, és van itt minden. Meleg ágy, étel, ital, meleg víz. Azt szeretném ha ide jönnétek.

-Sajnos még elkell intéznem egy dolgot, de ha úgy adódik, akkor odamegyünk. -közöltem vele.

-Rendben. Van esetleg kérdésed?

-Nem. Vagy is... de, lenne egy. -javítottam ki magam.

-Igen?

-Mit tudnak ezekről a lényekről? -kérdeztem.

-Szerintem annyit csak, amennyit ti is. Vakok, és csak éjszaka jönnek elő, addig elbújnak.

Ezek szerinti tényleg úgy van, ahogy Jungkookkal hittük.

-Oké. Köszönöm. Esetleg megtudhatnám a nevét?

-Persze. Alexnek hívnak. Kiss Alex. -válaszolta.

Tessék? AZ az Alex?
Hú basszus... Ő mégis hogy a jó istenbe került a vonal túloldalára..?

-Rendben, nekem most mennem kell. Viszhall...

Azzal megis szakítottam a kommunikációt.

Tudom, hogy sok Kiss Alex él a földön, de szerintem tuti Ő volt az.
És igazából csak kicsit lehetetlennek tűnt, hogy pont ő van a vonalban, ezért egy kisebb szívroham ért, ezért szakítottam meg a vonalat.

Vissza mentem Kookhoz, vagy is mentem volna, de nem találtam a mosdóban.

Így gondoltam a szobában lesz, ahova leraktuk a dolgainkat.

Ott is volt, és ült az ágyon.

-Fáj a lábad? -kérdeztem tőle.

-Sajnos... de kibírható. Kivel beszéltél?

-Találtam egy adóvevőt és megtudtam, hogy a fővárosi kórházban van a túlélők tábora. -mondtam el neki a történteket.

-Oda megyünk? -pillantott rám.

-Nem... anyumhoz megyünk. -néztem le a földre. -Gyere, menjünk.

Felkaptam a két hátizsákot és Kooknak is segítettem a járásban.

-Eltettem kötszert a lábamra. -motyogta, miközben kínlódtam le vele a lépcsőn.

-Nagyon jól tetted. -válaszoltam nehézkesen.

Körülbelül 10 perc után már be is szenvedtem őt az anyós ülésre, a cuccokat meg hátra.

Bevágódtam mellé és átgondoltam az útvonalat. A baj csak az, hogy elég messze van innen a nagyszüleim háza.

-Tényleg tudsz vezetni? -kérdezett rá a mellettem ülő.

-Persze. -rántottam vállat.

-Akkor min gondolkodsz?

-Csak az útvonalon, de megvan az is, szóval nincs baj.

Beindítottam az autót, amit szerencsére nem lopott el senki, pedig esküszöm azt hittem, hogy már nem lesz meg mára.

És már úton is voltunk. A benzin... az már fogyóban van, de szerintem ennyi elég lesz nekünk az úticélunkig.

-Honnan tanultál meg vezetni? Vagy már van jogsid, csak hazudtál a korodról? -vádolt meg.

-Mi? Nem. -nevettem el magam.
-Anyu tanított meg a 17. szülinapom alkalmából.

-Wow. Mikor van a szülinapod?

-November 8.

-Szép szám.

-Ja. Mindjárt itt van. -sóhajtottam fel.

-Bő egy hónap. -számolta ki gyorsan.

-Bizony. Neked mikor van? -kérdeztem.

-Június 13. Nyári gyerek vagyok. -mosolygott.

-Az. Nyári. -nevettem fel gyerekességén.

Ezután csak értelmetlen hülyeségekről beszéltünk. Például, hogy miből készül a gumicukor, vagy hogy mi van ha leszakad egy 10 emeletesnek a liftje. Szóval igen, az unatkozás csodákra képes, de legalább eltereli a figyelmemet a nehezebb gondolatokról.

Kook viszont majdnem a fél utat átaludta. Én meg hallgathattam a horkolását. Nem amúgy, nem horkolt, csak szuszogott, mint egy macska.

Pár hónappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy egy ilyen felelősségteljes korszakot kezdek most. Vele.

Viszont anya már hiányzik. Most itt vagyok a házuk előtt Jungkookkal, aki még mindig alszik. Még is rossz előérzetem támadt...

Miért nincs itt a másik autójuk...?

Köszönöm, hogy elolvastad!