Lefelé menet sajnos vagy nem sajnos, de találkoztam anyával és Jungkookkal. A nagyiék viszont nem voltak velük.

-Atyaég... te meg hogy nézel ki? -hallottam meg az első mondatát anyának.

-Jó napot, hölgyem. A lánya azt szeretné, ha holnap őt is elvinnénk egy túlélő szerző körútra, így most kipróbáljuk terepen, hogy mennyire ügyes. -magyarázta meg helyettem az ezredes.

Úgy érzem, ezért még kapni fogok...

-Ugye, ezt nem gondoltam komolyan...? -hüledezett anya, mellette Kook pedig csak nagy szemekkel meredt rám.

-Sajnálom... -suttogtam nekik, azzal a mi hármas bandánk elhagyta a helyet.

Tényleg sajnálom. Most tuti csalódnak bennem. Nem akartam nekik csalódást okozni, de most megkell tennem. És még az Amerikás tervemről nem is beszéltem anyának...

-Várj...! -hallatszódott a kiáltás mögöttünk, amire mind a hárman hátra néztünk, és láttuk, hogy Jungkook futott utánunk.

Anya gondolom meg majd utána akar beszélni velem.

-Egy percet had kapjunk. -nézett az ezredesre.

-Rendben... de csak egyet, utána dolgunk van. -mutatott rám.

Már várom, hogy megmutassam nekik, hogy én nem vagyok kislány...

Kook félrehúzott, hogy csak ketten halljuk azt amit mondunk, majd...

-Te... te.... normális vagy!? -kezdett bele.

Ha ilyenekről szeretne beszélni, felesleges, mert nem gondolom meg magamat.

-Szerintem már itt befejezhetnénk a beszélgetést. -fordultam el tőle, mert tényleg szükségtelennek tartottam most ebbe a vitába belekezdeni.

-Én csak féltelek. -fogta meg a csuklómat gyengéden.

-Én meg szeretlek. -dobtam felé egy mosolyt. -Nem kell aggódnod, tudom mit csinálok. -fejtettem le magamtól a kezét.

-Jövök veletek. -jött újra utánunk.

-Oké. -válaszoltuk majdnem egyszerre.

Az út a hátsó kijáratig csendben telt. A kórházi dolgozók, és a túlélők kissé furán néztek ránk, de ez legyen a legkisebb probléma.

Már most érzem az adrenalint az ereimben. Ez nagyon jó érzéssel tölt el. Talán ezért is szerettem meg ezt a dolgot annyira.
Vagy mert lehet kezdek megőrülni... áh, biztos nem. A legésszerűbb válasz erre az, hogy eddig is ilyen voltam, csak nem jöttem még rá.

Talán ezért is néztem régen sok ilyen témájú filmet. Akció, horror, bűnügyi és a többi...

-Itt is vagyunk. -szólalt meg az ezredes, egy ajtó előtt állva. -Ez a hátsó kijárat.

-Ennyi? -kérdeztem.

-Nem. Te nem hallottad, de útközben néhány fegyverest küldtem fel a tetőre, a biztonság kedvéért. Ha nagyon nem bírsz velük, aminek nagy a valószínűsége, akkor ők megmentenek. -pillantott rám.

-Semmi szükség ezekre, de azért köszönöm. Azt lehet tudni, hogy nagyjából mennyi lény van kint? -kérdeztem.

-Nem annyira sok, körülbelül 20. Pontosan nem tudom megmondani.

-20?! -kiáltott fel Jungkook. -Már bocsánat de ez kész öngyilkosság. -nézett jelentősen rám.

-Tudom mit csinálok. -jelentettem ki a mai nap már sokadjára.

-De... Alex, legalább te mondjál valamit. -rázta meg őt, de mind hiába.

-Sajnos ebbe nem szólhatok bele, a saját döntése. -mutatott rám.

-Igaza van. Ezt én választottam, most viszont mennék is. -léptem az ajtóhoz.

-Te nem vagy normális... -küldött felém egy dühös pillantást, azzal ott hagyott minket.

Kösz a biztató szavakat, baszki...

Lehet ez más számára semmi, de engem ezzel eléggé felidegesített, és konkrétan le hülyézett. Tudom mit csinálok, hányszor kell még elmondani? Végre csinálhatom azt, amiben jó vagyok és kedvem van hozzá, és ezzel még segítek is a körülöttem levőknek.

Egyébként meg pont, hogy neki nem kéne ilyeneket mondani, mert ő tanított meg az önvédelemre.

Így hát totál ideg állapotban semmivel sem törődve kiléptem a nyílt terepre.

Valamin le kell adnom a feszültséget, amit azzal az egy mondatával keltett bennem. Tudom, hogy csak aggódik értem, de az indulataimat még nem tudom korlátozni...

Körülöttem már javában ott álltak a lógó belű kutyák. Szerintem azért 20-nál több van.

Egy gyors pillantást vetettem a tetőre is és ahogy láttam tényleg ott állt pár fegyveres.
Rájuk sem lesz szükség.
Viszont a kutyák észrevettek.
Lassan mozognak a fényben, ez könnyen észrevehető.

Nem késlekedtem, elővettem a két pisztolyt, ami tele volt tölténnyel. Egyiket az egyik kezemben, másikat a másikban fogtam, és lőni kezdtem.

Céloztam és lőttem, céloztam és lőttem. Mint az előző kórházban, csak most sokkal agresszívabban.

Szerencsére hatásos mert a körülöttem lévő lények, megdöglöttek. A töltény is kifogyott a fegyvereimből, így neki álltam újra tölteni. De kicsit lassan ment, ezért aztán egyre közelebb engedtem magamhoz azt a pár állatot ami megmaradt.

Egyszerűen beragadt a fegyver, sehogy sem tudtam újra tölteni és ettől csak még idegesebb lettem.

De fogytán van az időm. Ezek a szarok meg nem működnek, ezért egy elhatározásra jutottam...

Eldobtam mind a két pisztolyt, és ordítottam egy nagyot, hogy a maradék lény észre vegyen.

Nem kellett sok idő, már jöttek is.
Mivel jó sokat leszedtem már, ezért maradt kábé öt állat.

Amint elég közel ért hozzám az egyik, beletalpaltam egyet a szájába, ami elég rosszul nézhetett ki, mert szerintem az már nem fog enni, úgy kábé soha sem...

Szóval azt halottnak nyilvánítottam.

Jöttek a következők, sajnos nem egymás után, mint a filmekben, hanem egyszerre.

Ütöttem rúgtam, ami az elején egyszerűnek tűnt, de aztán hirtelen egy lény rám vetette magát, én pedig hanyatt vágódtam, és a nyakánál fogva tartottam a fejét távol magamtól.
Aztán ezt megelégelve gyomorba térdeltem, ami miatt feltudtam már állni, és elkezdtem ott rúgni, ahol értem.

Addig rúgtam, ameddig nem hagyta abba a támadást. A vér meg csak fröcskölődött a testem minden részére.

Kettő már megvan, már csak három kell.

Megláttam az eldobott pisztolyt, és újra felszedtem. Megpróbáltam újra megtölteni, de megint semmi...

Eközben jött meg egy lény a három közül.

Az rám akart ugrani, de egy nagy öklöst adtam a pofájába, amitől oldalra vágódott. Jött a másik, és ő is ugyanúgy végezte, ahogy az előző és a harmadik is. Utána újra felálltak, viszont eközben én a másik pisztolyomat szedtem fel a földről, de semmi. Bekrepált. Aztán meghallottam valamit.

A hang az ezredes volt...

-A cipődben van egy bicska! -kiabálta.

Lenéztem, és annak a hiper szuper bakancsnak volt egy kis tároló szerű része, ahova tényleg raktak egy bicskát. Hogy ezt miért nem vettem eddig észre...? Előrántottam, majd ki is nyitottam.

-Ezt nektek ti rohadékok. -morogtam, azzal neki lendültem a maradék háromnál is.

Sorban döftem bele a hátukba a szúró eszközt, amitől egy nem túl szép vonítást hallattak. Párszor még agresszívan megszúrtam őket, és... kész.

Jelenleg tiszta véresen, egy bicskával a kezemben, teljesen felszabadulva álltam, és büszkélkedtem magammal.

Mély levegőket vettem, aztán körül néztem. Vértócsák, és döglött állatok... mind én csináltam, egyedül.

Minden rosszban van valami jó, csak megkell találni. Szerintem én megtaláltam...

Egyszercsak tapsolást hallottam fentről.
A fegyveresek így gratuláltak nekem, gondolom.
Én csak integettem nekik és befelé vettem az irányt. Egész jó fejek...

Na ezek után nevezzenek kislánynak...

A bicskát gyorsan elraktam, mielőtt még valakiben kárt tettem volna odabent.

Nem amúgy... odáig még nem fajultak a dolgok.

Amint beértem, 2 mosolygós fejjel találtam szembe magam. Egyik az ezredes, a másik Alexé volt.

-Nagyon menő voltál. -veregette meg a vállam az utóbbi.

-Köszi. -mosolyodtam el.

Ezután George-ra pillantottam.

-Üdv a csapatnál. -nyújtotta felém a kezét.

-Tényleg? Azta... köszönöm szépen! -rendesen meglepődtem, de azért kezet fogtam vele.

Akkor most már én is fegyveres vagyok? Hát, remélem.

-Délután gyere fel az irodába. Most mennem kell, de annyit még meg kell, hogy jegyezzek, hogy tényleg jól csináltad. Ami a bicskát illeti, azt elfelejtettem mondani, hogy van. További szerencsés napot. -azzal elment ő is.

Még köszönni sem volt időm.

De akkor ezek szerint... megcsináltam. Végre.