Beléptünk az irodák folyosójára és az útunkat George, az angol származású ezredeshez vettük.

-Jó napot! -köszöntünk egyszerre, amikor is beléptünk az irodájába.

Nem nagy cucc ez a szoba, íróasztalok és székeken, meg pár iraton kívül alig van itt valami.

-Sziasztok! Köszönöm, hogy feljöttél. -pillantott rám.

-Ugyan... ez természetes. -feleltem zavartan.

Még nem találkoztam katonákkal, és ez így egy kicsit szokatlan.

-Akkor nem is húznám az időt. Odaviszlek a holnapi csapat tagjaihoz. Ők már tudnak rólad, és ők voltak délelőtt fent a tetőn is. -intett egyet, hogy menjünk utána.

Csak befogadnak... Remélem hogy nem lesz semmi probléma. Úgy azért nem lenne jó elmenni velük sehova, hogy nem is kedvelnek.

-Szerintem jól ki fogsz jönni velük. -suttogta nekem Alex, mire én csak bólintottam egyet, aztán követtük tovább az ezredest.

Megálltunk egy újabb ajtó előtt. Elég nagy hangzavar szivárgott ki onnan, viszont mielőtt még izgulni kezdtem volna, George benyitott a szobába.

-Fiúk! Csendet! -csitította el a társaságot.

Erre mindenki ahol ép ült vagy állt, vigyázba vágta magát.

Szóval itt ilyen szigorúan kell viselkedni? Bár mit is vártam... Itt a világ vége konkrét. Nem szabad elviccelni semmit.

-Oké, pihenj! -parancsolt.

-Ő itt... -akadt meg.

-Dézi... uram. -válaszoltam halkan.

-Ő itt Dézi, aki megölte az összes állatot a hátsó kijáratnál. Holnap ő is fog jönni velünk. Ne legyetek vele bunkók, azért mert lány! -mondta az ismertetőt nekik. -Most pedig magatokra hagylak, te itt maradhatsz. -fordult a tesi tanárom felé. -További jó szórakozást. -tette hozzá, azzal távozott.

Ez gyors volt..

Körülnéztem... Lehettek vagy 15-en. Mindegyik ilyen 20-30 év körüli férfi volt, kemény, szigorú arccal. Sütött róluk, hogy már elég sok tapasztalatot szereztek. Viszont gyáltalán nem néztek ki idősnek.

-Nagyon ügyes voltál.

-Ja, nagyon brutál volt.

-Nem is tudtam, hogy lányok is lehetnek ilyenek.

És ehhez hasonló megjegyzéseket hallottam.

Ezek nagyon, de nagyon jól estek, viszont különös képpen nem foglalkoztak velem, csak megdicsértek. Utána mindenki beszélgetni kezdett egymással.

Lehet kell nekik egy kis idő, mire megszokják, hogy itt vagyok?

Nem tudom, hogyan kéne beilleszkednem...

-Szerintem jobb, ha most megyünk. -fogta meg a karomat Alex, majd kihúzott a teremből. A folyóson elengedte csak el a kezemet, aztán velem szembe fordult.

-Látom rajtad, hogy nem ilyen fogadtatásra vártál. Ők katonák, nem igazán tudják kezelni az ilyet. Vannak érzéseik, nem azt mondom, hogy nincs. Csak gondolom még nem igazán történt velük ehhez hasonló. -vigasztalta egyből.

-Igen, tudom. -válaszoltam megértően, miközben lefelé vettük az irányt, vagyis csak én, mert neki itt volt dolga.

A lépcsőn lefelé, már ki is gondoltam, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni a fekete hajútól. Legalább addig sem kell foglalkoznom a holnapi csapatommal...

Anya szobájához mentem, aztán be is kopogtattam,majd benyitottam.

-Anya?

-Itt vagyok. -fordult meg.

-Jungkook hol van? -kérdeztem.

-Elvileg eszik a váróban. -válaszolt mosolyogva.

-Köszi. -viszonoztam gesztusát, és rögtön sebesen kezdtem el szedni a lépteimet oda, ahol ő tartózkodik.

Beértem a nagy terembe, és a nem túl nagy tömegben rögtön kiszúrtam Kookot a pultnál. Nagy mosollyal az arcomon közelítettem meg.

Viszont a mosolyom egyből lehervadt, amint megláttam, hogy egy másik fiatal lánnyal nevetgélt... Először rosszra gondoltam, de nem szabad ilyenekre gondolnom, mert ebből szokott lenni a félre értés.

Nem adom fel.
Oda is sétáltam hozzájuk, bár a gyomrom azért egy kicsit görcsben volt. Hiába nem szabadna ilyet feltételeznem, azért ez mégiscsak furcsa.

Jungkook észrevett, majd komor tekintettel felém fordult. Ennyire megviselte volna a viselkedésem...?

-Beszélhetnénk? -kérdeztem reménykedve.

-Ha nem látnád, most van jobb elfoglaltságom ennél. -fordult vissza a lány felé, akinek idegesítő szőke haja az arcába hullott.

Ez... mi volt...? Most utál engem?

Na jó... nem érdekel hogy itt van még egy valaki, pont leszarom.

-Én csak bocsánatot szeretnék kérni. -próbálkoztam tovább.

-Elkéstél. -vágta rá szinte egyből.

Anyádat késtem el!

-Akkor bazdmeg! Kurvára nem nekem kéne amúgy bocsánatos kérnem, hanem neked, és az önző viselkedésed miatt! Ennyi erővel ott is hagyhattalak volna abban a rohadt boltban, elvérezni! De nem tettem, mert.... szerettelek... -könnyesedett be a szemem.

Nem sírhatok... nem sírhatok...

Láttam, hogy a szőke lány, aki kabé velem egyidős, megfogta Kook kezét...

Szóval ezek ilyen közeli kapcsolatban vannak...? És én erről miért nem tudok!? Próbáltam odafigyelni mindenre. De ezt is elrontottam. Sajnálom Jungkook, biztos megvolt rá az okod, hogy kiszerettél belőlem...

Lenéztem a kezükre, mire a fekete hajú is így tett. Utána visszanéztünk egymás szemébe, viszont Kook úgy nézett rám egy kis ideig, mintha megbánta volna amit tett az előbb. De biztos csak beképzeltem... amilyen hülye tudok lenni néha, tuti így van!

Éreztem, hogy lefolyt egy könnycsepp az arcomon és szinte égetett a sós csepp helye.

Nem szabad így látnia engem senkinek, ezért fogtam magam és visszarohantam a szobába és magamra zártam az ajtót.

Idáig bírtam... megtörtem... én, aki azt hitte, hogy lehet belőle nagylány... de csak egy illúzió volt...

Nem sokszor sírtam életemben. Talán amikor kicsi voltam még, akkor.

Első szerelmi bánatom, ha nevezhetjük így...

Nem is a fekete hajúra vagyok mérges, hanem magamra... Nem figyeltem oda jobban. Csak magamra figyeltem. Lehet én vagyok az önző...? Hagytam, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. Vajon mióta titkolhatja...

De mostmár biztos boldog. Én nem tudtam neki megadni azt amit akart, ezek szerint.

Az ágyamba fekve sírtam, és sírtam...

Jól esett sírni.

Vissza emlékeztem a legelső csókunkra, amikor csak szivatásnak szántam azt. Az összes érintésére vissza emlékeztem.

Hiába volt rövid kapcsolat, akkor is szép volt. Számomra az volt...

Nem emlékszem arra, hogy mikor szerettem belé, de ez most nem lényeg.

Most csak szeretném, ha szívem fájdalma elmúlna... Mivel tudnám ezt a szorító, és égető érzést csillapítani? És azt a mérhetetlen ürességet, amit most érzek?
Úgy érzem, egy egész világ dőlt össze bennem és senkit sem okolhatok miatta, csak is magamat.

Akit a legjobban szeretek, már nem tekint úgy rám, mint régebben. Életem legnagyobb csalódását élem meg éppen.. Már a kedvem is elment mindentől, ettől az egész öldöklősditől is.

Ilyen nagy hatással lenne rám ez az egész? Anya azt mondta, a szerelmi csalódásnál nincs rosszabb. Ő már átélte, amikor 2 éves voltam...

Akkor a kérdésemre a válasz... igen, tényleg ekkora hatással van rám.

A fejembe bevillant az, amikor Kook és a lány megfogta egymás kezét.

Ennél a pontnál már nem tudtam csillapítani a sírást. A takarómba burkolózva ömlöttek a könnyeim. Újra meg újra bevillant a kezes kép.

De a legrosszabb az mégis az, hogy Jungkook nem is próbálta megmagyarázni... Miért is magyarázta volna meg?

Nagyon fájnak kimondott szavai...

...

Úgy látszik elaludtam, mert amikor kinyitottam nagy nehezen a feldúzzadt szemeimet, már sötét volt kint.

A szívemben ugyanúgy éreztem a fájdalmat és az ürességet egyszerre.
Féltem a következményektől, és nem merek már Kook szemébe nézni. Megalázva érzem magamat.

Elakarok menni.

Ha ilyen érzések kavarognak bennem, mi értelme itt maradnom?

De miért ne tehetném meg? Szabad vagyok, nem igaz? Vár rám egy szebb élet, valahol. Csak meg kell várnom azt a pár hetet valahol máshol, amíg betöltöm a 18-at és ki is utazhatok innen.

Mi lenne, ha most azonnal mennék is? Mindnekinek jobb lenne így. Nekem is. Kooknak is. Anyának is, legalább egy gonddal kevesebb, még ha szeretett is, akkor is.

Megnéztem, hogy bent vannak e a táskámban az irataim. Szerencsére még a szállásra, ahova mentünk volna, elvittem így azzal nem lesz gond. Telefon nincs, pénzt majd kapok, kaját meg szerzek, és fegyvert is. Bár az utóbbit már nem olyan szívesen.

Mit tett velem a fekete hajú...? Egyik percről a másra gyökeresen megváltoztatott... Ráébresztett, hogy még mentálisan nem is vagyok felnőtt.

Meg néztem, hogy a táskámban még van-e ruha, viszont szerencsére akadt ott még egy kettő.
Elraktam a tisztálkodós dolgokat is, aztán kimentem az ételes asztalokhoz.

Próbáltam nem a délután történtekre gondolni, de még így is fájt.

Elraktam a maradék konzerveket.
Felosontam a fegyver tárhoz. Ilyenkor már mindenki alszik, szerencsére nyugodt körülmények között hagyhatom hátra a múltam...

Elraktam 3 pisztolyt és rengeteg töltényt, meg egy bicskát, és kötszert. Még gyorsan italért is vissza mentem a váróba, és ott találtam tollat meg egy papír fecnit, amire ráírtam, hogy:

"Sajnálom!"

Anyának, Nagyiéknak és Jungkooknak"

Végül bedobtam anya szobájába, ahol az említett 2 személy aludt békésen.

Akkor irány a jövő vagy mi...

Ezt is a fekete hajúnak köszönhetem.

Így hát; Köszönöm Kook! Mindent!

szori a nagy kihagyásért:'))