𝙾𝚗𝚕𝚢 𝚕𝚘𝚟𝚎 𝚌𝚊𝚗 𝚑𝚞𝚛𝚝 𝚕𝚒𝚔𝚎 𝚝𝚑𝚒𝚜

Csak a szerelem tud így fájni, nem igaz?

Felborul a bioritmusunk, legyengül az immunrendszerünk, nem tudunk aludni, enni, egyszerűen fáj élni. Az, hogy el kell viselnünk a szeretett személy hiányát és elvesztését egyszerűen csak felemészt belülről.

Nem tudunk tovább lépni egyszerűen csak nem megy és annál rosszabb ha elnyomjuk magunkban ezt az érzést. Amíg nem dolgozzuk fel a viszonzatlan szerelmet vagy éppen a szakítást, nem is fog elmúlni az a bizonyos fájdalom.

Nem bánunk magunkkal szépen ilyenkor. Van aki túl sokat költekezik, van aki pedig egyszerűen csak nem foglalkozik magával és a barátaival sem. Mindenkire csak egy-két hétig vagy csak pár napig támaszkodhatsz aztán azt mondják, hogy az élet megy tovább miközben nagyon jól tudják milyen is ez az érzés.

Elveszíteni valakit akit a legjobban szerettél.

Magam sem tudom, hogy mégis miért ment ennyire tönkre a kapcsolatunk Minhoval, de én mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy rendben legyen köztünk minden.

Egyszerűen gondoltam mindenre.

-Megcsalt?
-Kiszeretett belőlem?
-Nem voltam már elég jó neki?
-Rossz pár voltam?
-Elege lett belőlem?
-Megunt engem?
-Nem volt boldog mellettem?
-Valaki más keltette fel az érdeklődését?
-Vagy talán mindez összesen?

Csak fájdítottam a szívemet ezekkel a kérdésekkel, de végül megtettem az utolsó lépést. Nem tudtam rendbe hozni a kapcsolatunkat hiszen egyedül nem ment volna. Nem működött velem együtt és ami a legjobban fájt, hogy nem is törődött velem igazán. 3 teljes évet kellett kidobnom majdnem fél év szenvedés után, mert láttam rajta, hogy ő már nem akar velem lenni.

Folyamatosan csak veszekedtünk, állandóan stresszes volt. Egyszerűen nem akart velem találkozni és csak a barátaival lógott akik már az én barátaimtól is tartják a távolságot. Ennek örömére mérhetetlen nagy bűntudatom is van hiszen úgy gondolom mindez miattam van, de persze ők ezt cseppet sem bánták. Bármennyire is fájt nekik tudták, hogy ha nem érdeklődnek irántuk akkor nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni.

-Csak a szerelem tud így fájni..-suttogtam miközben a tükörbe néztem.

Lassan indulnom kell az iskolába ahová már két hete be sem tettem a lábamat. Egyszerűen képtelen voltam rá és most sem vagyok képes rá. Nem akarom látni ahogyan boldog nélkülem. A mosolya a régi szép időkre emlékeztet. Amikor bármi gondom volt ő elmosolyodott és szinte meg is szűnt minden fájdalmam.

-Gyere Jisungie!- sóhajtott Felix amint lementem a lépcsőn.

Úgy döntött, hogy elvisz engem kocsival hiszen még most is nehezen állok a lábamon. Elköszöntem a szüleimtől majd felöltöztem és Lixel az oldalamon indultunk meg a kocsi felé. Beültünk majd csendben kissé sietősen haladtunk az úton az iskola felé.

Nagy levegőt véve szálltam ki az autóból majd a két rohanó fiúra néztem. Kitágult szemekkel próbáltam menekülni hiszen nem akartam, hogy ellökjenek. Végül nem tudtam menekülni így a két magasabb nekem rohant és jó szorosan öleltek magukhoz.

-Hiányoztál!- mondták egyszerre mire egy halvány mosoly húzódott ajkaimra.

-Ti is nekem!- suttogtam majd jó szorosan öleltem őket.

Szép lassan besétáltunk az épületbe ahol megindultunk a terem felé. Tudtam, hogy nem kerülhetem el a találkozást vele, de annyira reménykedtem benne. Nagyot nyelve néztem őt ahogyan mosolyog és nevet a barátaiva. Szemeim könnyesek lettek, de én is elmosolyodtam.

-Hyung?- szólított meg Jeongin miközben vállamra tette a kezét.

-Boldog vagyok amiért végre ő is boldog... nélkülem!- mondtam majd szemeimet megtörölve indultam el.

Muszáj voltam elmenni a 4 fiú mellett, de próbáltam kizárni ezt a tényt és nem elsírni magam mégjobban.

Hiányzik egyszerűen csak megöl a hiánya. Vele akarok lenni! Ölelni őt és csókolni miközben simogat a kezeivel ami annyira megnyugtat, hogy el is tudnék aludni. Hallani akarom a nevetését látni a mosolyát amit én okozok neki.

Ezek eltűntek... egyszerűen csak nincsenek többé és 2 hét után sem tudtam elfogadni ezt a tényt. Egyszerűen nem tudok hozzászokni, hogy nincs velem többé. Nem lesz mellettem soha többet és nem fog engem ölelni. Más lesz a karjai között és más miatt fog mosolyogni és nevetni. Más látja majd azokat a gyönyörű mosolygó szemeit. Egyszerűen csak fáj..

-Minden rendben lesz Jisung! Mi melletted leszünk!- ért útol Felix majd jó szorosan megölelt a terem előtt.

-Bárcsak így lenne!- suttogtam miközben éreztem ahogy a mellkasomra nehezednek a súlyok.

Ezt utálom a legjobban, egyszerűen felfoghatatlan érzés és nem tudom elviselni. Mintha nem kapnék levegőt és ez csak jobban tol a pánikroham felé.

-Menjetek az útból!- szólalt meg a hang alapján Changbin mire elengedtem Felixet és arrébb húztam.

Amikor megpillantottam Minhot és a tekintetünk egy másodpercre találkozott szinte éreztem ahogy enyhül a nyomás a mellkasomon.

Egyszerűen csak ő az én gyógyszerem. Nélküle reménytelen az életem sőt minden.

A nap viszonylag hamar eltelt és legszívesebben másnap be sem mentem volna. Nem akartam látni őt hiszen soha nem fogom tudni így elfelejteni.

Sóhajtva feküdtem be az ágyamba miközben volt párom pulóverét szorongattam. Ez az egyetlen amit úgy adott nekem, hogy soha nem adjam neki vissza. Eddig mindig hordtam az iskolában, de szakítás után egyszerűen csak képtelen vagyok rá. Félek, hogy elkéri tőlem és akkor egyetlen emlékem sem marad. Tudom, hogy ez lenne a legjobb, de ezt nem tudom csak úgy elengedni még akkor sem ha szükséges volna.

Napokig azon voltam, hogy semmiféle képpen sem találkozzak Minhoval ami sikerült is hiszen nem jelent meg az órakon. Ennek "örömére" a ma reggelt úgy kezdtem, hogy felvettem a pulcsiját és jó mélyen beleszippantottam.

Szomorú mosollyal indultam meg az iskola felé ahol találkoztam a barátaimmal. Sóhajtva nézték a rajtam lévő pulóvert, de nem szóltak egy szót sem hiszen tudták, hogy 3 hét alatt nem fogom tudni kiheverni vagy éppen elfelejteni a sok emléket. Az épületbe beérve nem láttam sehol sem Minhot így megkönnyebbülve éltem túl az órákat egészen a hatodik óra kezdetéig.

Siettem és nem figyeltem arra, hogy kinek megyek neki vagy kinek nem. Így történt meg az, hogy teljes erőből neki rohantam valakinek. A földre esve beütöttem a fejemet és a tankönyveim is kiestek a kezeimből. Nagyon megszédültem így nem mertem megmozdulni sem. Sejtettem, hogy az illető akinek neki mentem agyon szidott majd ott hagyott, de nagyot tévedtem.

-Jisung, jól vagy?- hajolt felém az illető.

Nem hallottam, hogy mit mondott sőt homályosan láttam őt, de még így is elvesztem a szemeiben. Azokban a gyönyörű szemekeben.

Csak a szerelem tud így fájni?
Érzem ahogyan lüktet a fejem és ég a mellkasom, érzem ahogy könnyeim végigfolynak arcomon és egyetlen nevet motyogok.

-Minho hyung..

°°°°

Hasogató fejjel keltem fel mint egy balul sült részeg este után. A plafon és a falak is fehérek voltak és egyszerűen nem értettem mégis mit keresek az iskola gyengélkedőjében.

-Jisung. Annyira aggódtunk érted!- hallottam meg Felix hangját.

-Jól vagyok! Mi történt?- ültem fel nagy nehezen majd kértem egy pohár vízet.

-Neki mentél Minho hyungnák aztán elestél és egy kis idő után elájultál. Mondtam, hogy egyél rendesen!- suttogta amit nem igazán értettem.

Fejemet elfordítva megpillantottam volt páromat a széken ülve ahogy körmét rágta teljesen elbambulva.

-Még mindig nem szokott le róla?- kérdeztem halványan mosolyogva.

Szavaim hallatán rám nézett majd felpattant és megindult felém. Az ágyra leülve óvatosan magához húzott majd jó szorosan megölelt.

-Annyira aggódtam érted!- sóhajtott fel majd forró könnyeket éreztem nyakamon folyni.

Kitágult szemekkel néztem a barátaimra akik mosolyogva hagytak magunkra. A lelkemnek gyógyírként hatott ez az ölelés, de rettentően aggódtam hyungom miatt aki keservesen sírt.

-Nem akartam, hogy vége legyen..Veled akarok lenni, újra fogni a kezed, ölelni, csókolni, védelmezni. Nem akarlak elengedni és annyira fáj..- motyogta nyakamba amit egyszerűen nem értettem.

-Hyung.. azért tettem, hogy boldog légy! Nem törődtél velem, elhanyagoltál, veszekedtél velem! Nem volt értelme folytatni..- mondtam néha-néha visszafolytva a sírást.

-Sajnálom Jisungie! Nem kellett volna hallgatnom a szüleimre, de annyira féltem, hogy majd csinálnak veled valamit. Féltem, hogy megkeresnek és tönkretesznek téged..- ölelt még szorosabban.

-Miről beszélsz hyung?- kérdeztem értetlenül.

-Jisung..a szüleim nem tudták, hogy biszex vagyok arról se tudtak, hogy együtt voltunk, de aztán rájöttek. Azt mondták, hogy ha nem hagylak el akkor tönkretesznek téged és a családod cégét is. Nem voltam képes szakítani veled így vártam amíg te megteszed, de olyan szörnyű érzés ez. Elveszíteni azt akit a legjobban szeretsz..

-Csak a szerelem tud így fájni!- mondtuk egyszerre.

Eltoltam magamtól és jó mélyen a szemeibe néztem. Csak is őszinteséget tükröztek így hittem neki. Elhittem minden egyes szavát és annyira megkönnyebült a lelkem mint még soha.

-Szeretlek Han-ah! Jobban mint bárki vagy bármi mást. Te vagy az életem és azt akarom, hogy te is legyél az életem..- simított arcomra én pedig azonnal belebújtam érintésébe.

-A tiéd vagyok hyung! Ha együtt vagyunk ha nem.. Én örökre a tiéd maradok! Akkor is ha nem akarod és akkor is ha szeretnéd!- mosolyodtam el miközben kiengedtem könnyeimet.

Minho halványan elmosolyodott majd se szó se beszéd ajkaimra csókolt. Csókunkba mosolyogva simogattam meg tarkóját majd végül elváltam tőle.

-Örökre!- suttogta fülembe miközben újra magához húzott.

-Örökre!- suttogtam vissza majd nyakába bújva élveztem ki ezt a gyönyörű pillanatot.

Vannak esetek amikor a szerelem csak kis ideig fáj és végül megoldódik a helyzet. Exhez visszamenni nem elfogadott dolog, de szerintem..

Az extől függ, hogy visszamegyünk-e vagy sem..

VÉGE!