⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter eight. )

❝ family dinner ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

Minden alkalommal, amikor hazamentem, a gyerekkori otthonomba... Azon kaptam magam, hogy perceken belül ugyanazon a helyen találom magam.

Az emeleti szalonban, aminek a falán volt a családfánk. Az egyik asztalnak dőltem és nem voltam képes levenni a szemem a bátyám nevéről.

Phineas Black.

A képe pedig... Csak egy hatalmas fekete folt volt a helyén.

Mindig eszembe jutott az a végzetes éjszaka, amikor megtörtént. Kislány voltam, a sarokban bújkáltam és néztem, ahogyan Papa a fal felé irányítja a pálcáját és egy hatalmas pukkanás kíséretében kiégeti a bátyám arcát.

De az emlékét nem tudta kiégetni.

Belőlem nem. És ez volt, amiért az apám a leginkább büntetett.

– Hát itt vagy! – egy hirtelen hang kilökött a gondolataim sebes folyamából és az ajtóra kaptam a fejem. Az öcsém, Arcturus állt a folyosón és csak félig hajolt be a szalonba. – Mondtam anyának, hogy biztos itt talál!

– Honnan is tudná? Ha teheti, ki is kerüli ezt a szobát – motyogtam, egy utolsó pillantást vetve a bátyám nevére, majd a szemem átsiklott a sajátomra. Kísértett. Szinte láttam, ahogyan a saját arcom is ki van égetve. Mint az elkerülhetetlen jövő. – Mikor érkeztél?

– Az előbb – vonta meg a vállát az öcsém, amikor odamentem hozzá és megöleltem. – Cy-t és Violettát úgy kellett beráncigálnom a bejárati ajtón.

– Hibáztatod őket? Te sem jönnél be, ha nem itt laknál – nevettem el magam, miközben gondosan becsuktam magam után a szalon ajtaját.

– Csss! Ne ilyen hangosan, még a manók meghallják és elmondják Anyának! – pisszegett le Archie. Anya két házimánót alkalmazott a Grimmauld Tér 12-ben, Neeky-t Woody-t. Gyerekkorunk óta gyanítottuk, hogy anya a manók segítségével kémked utánunk, tekintve, hogy sokszor észre sem vettünk, ha valamelyik a szobában ólálkodott egy-egy beszélgetés közben.

– Azért kérdezd meg Lys-t, hogy nem akar-e elköltözni – veregettem meg a vállát, amikor leértünk a lépcső aljába. Onnan már hallottuk, ahogyan a kis családunk az étkezőben beszélget.

Anyánk ragaszkodott hozzá, hogy hetente egyszer együtt vacsorázzon a család. Apa halála után pedig méginkább. Persze, valaki mindig megpróbált kibújni belőle, mert bár senki nem vallotta volna be, de egyikünk nem akart részt venni az összejövetelen.

Természetesen, a mintagyermek már órákkal vacsora előtt megérkezett a saját családjával. Az elsőszülött testvér, a kedvenc, a tökéletes... Sirius bátyám obliviátorként dolgozott a Minisztérium szolgálatában és a Szent Mungóban, a felesége, Hesper pedig háztartásbeli feleség volt. Még akkor is, ha már az összes gyerekük a Roxfortba járt, ezért Hespernek otthon már nemigen volt dolga. Csak jótékonysági tanácsokban részt venni és összejöveteleket szervezni. Három csodálatos gyermekük pedig... Igazán... Nos, egyediek voltak. A kisebb Arcturus, Lycoris és a legfiatalabb Black, Regulus. Mondjuk... mit is vártam bármelyikőjüktől. Hiszen Sirius volt az apjuk.

Mióta felmentem az emeletre, a nővérem és a férje, Herbert Burke is megérkezett. Herbie – bár Belvina mindig figyelmeztetett, hogy soha az életben ne hívjam így a férjét – egy antikboltot vezetett a Zsebpiszok Közben az üzlettársával, ami a Borgin & Burkes névre hallgatott. És mivel a nyitvatartási idejük és az üzletük  megkövetelte a teljes odaadást, Herbie jelenléte a  családi összegyűlésekkor mindig kétséges volt. Belvinával sokat tanakodtunk, mielőtt összeházasodott Burke-kel, hogy a bolt híre miatt, a férfi személye is kétséges-e. Hiszen az antikbolt vásárlóinak köre... Nagyrészt sötét varázslókból állt.

De őszintén, Burke-nél jószívűbb embert nem ismerek. Talán túl jó lelkű a nővérem mellé.

Igazság szerint, a legtöbb sötét bizniszt a társa, Borgin szokta lefolytatni, aki minden kétes figurát és törzsvásárló aranyvérűt ismert a Zsebpiszok Közben. Herb-öt ez az egész pedig elborzasztotta. Ő csak gyűjtögetni szeretett volna, ősi varázstárgyakat tanulmányozni és a történelembe beleásni magát. A boltot mindenki leginkább Caractacus Burke-höz, Herbie apjához kötötte, aki sok évvel ezelőtt elindította az üzletet. Mégis, neki sok köze nem volt hozzá. Mindent Herbie csinált. Az apja mindent ráhagyott, amikor visszavonult. Bele sem nyúlt igazából a bolt alapításába. Csak pénzzel.

És ott ült még az asztalnál Cygnus bátyám és Violetta, próbálták udvarias mosollyal hallgatni Sirius papolását, miközben Belvina, Burke és Lysandra barátném a másik oldalon – ahová Sirius már nem látott el – csak fintorgott a hallottakra.

Archie elröhögte magát a hátam mögött, majd ott hagyott engem az étkező ajtajában és leült a helyére, Lysandra mellé. A barátnőm szeme felcsillant, amikor a vőlegénye egy puszival üdvözölte és egy kicsit mintha meg is nyugodott volna. Hiába volt már régóta a családunk tagja, mindig volt benne egy kis félsz.

Én voltam az egyetlen, aki a párja nélkül volt jelen – persze Sirius kölykein kívül. Nash sosem volt az a családos ember. A saját családjával is maximum havonta egyszer találkozott, hát még az enyémmel... Pedig a Black család rezidenciája Londonban volt, nem is vidéken.

Már régóta nem akadtam fent ezen.  Nem is kellett soha kifogásokat keresnem, hogy miért egyedül érkezek meg minden alkalommal. Egy családtagom sem kedvelte különösebben Nash-t.

Inkább a tényt kedvelték, hogy járok valakivel, aki nem Theseus Salmander. És ennek a másnak a személyiségére nem is voltak kíváncsiak.

Akivel közelebbi kapcsolatban álltam, azok tudtak arról, hogy éppen hányadán is állunk Nash-sel. Lysandra és Cygnus kiváltképpen. És ha Cy tudta, akkor Belvina is tudta. A nővérem és a pletyka szinonimák voltak.

Lycoris, Sirius bátyám ötödéves lánya sunnyogott el mellettem, hogy elmenjen evés előtt pisilni, és finoman meglökött, ami által visszatértem a való világba. Megköszörültem a torkom és miközben éreztem, hogy mind engem néznek diszkréten, de biztosan... Leültem a szokásos helyemre Belvina és Lysandra közé.

– Sziasztok! – mosolyogtam rájuk negédesen, remélve, hogy ezzel mindenki visszatér a saját dolgához. Így inkább a nővéremhez és a férjéhez fordultam. Már egy hónapja nem sikerült Belvinával találkoznom, és meg akartam beszélni vele pár dolgot. – Bells, Herbie!

Belvina mindig figyelmeztetett, hogy ne becézzem sehogyan se a férjét. Én pedig természetesen mindig figyelmen kívül hagytam ezt.

– Alura! – vigyorgott rám Burke. Szerencsémre a sógorom tökéletesen értette a humoromat és hasonló csipkelődéssel válaszolt. A középső nevem miatt libabőrözni kezdett a hátam. – Hol van a... Barátod?

– Ezt úgy kérdezed, mintha bármelyikünknek is hiányozna egy Malfoy jelenléte – forgatta meg a szemét Belvina. Egymás között, úgy hogy anyánk még nem volt a szobában... Eszünkben sem volt megjátszani magunkat. Persze, csak úgy, hogy... Sirius nem hallott minket.

– Cygnus-t kérdezd erről! Ő volt Nash haverja a suliban! – mutatott rá Herbert a bátyámra, aki a szokásos helyén, velem szemben foglalt helyet, egyik karjával gyenglén átkarolva a menyasszonya székét. Legalábbis míg anya be nem jön és meg nem kéri arra, hogy viselkedjen.

– Azért ez túlzás! – tette fel a kezét védekezően Cygnus.

– Te mutattál be neki! – háborodtam fel. Pedig ez csak csipkelődés volt, ezt én is tudtam. Előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, hogy Nash és én összeismerkedjünk. Anyám, a "fantasztikus" kerítő, aranyvérű édesanyák mintapéldánya már valószínűleg egy ideje tervezte akkor már a találkozásunkat. Mert más korombeli fiú a huszonnyolc nagy családból... Nagyon nem volt.

Őszintén fura volt belegondolni, hogy az első hetekben, hónapokban még mennyire jól éreztem magam Nash Malfoy társaságában. A megnyerő stílusával, az udvariasságával, a lehengerlő szavaival és kinézetével. Sok idő óta először nem gondoltam arra, hogy mennyivel jobb volt az élet Theseus-szal.

És az egész kapcsolat... Lassan változott meg. Olyan lassan, hogy észre sem vettem közben. Ha észrevettem volna... szeretném hinni, hogy tettem volna ellene valamit.

De ez hülyeség.

Hiszen Richard Flint-nél sem tettem semmit. Én nem tettem semmit.

Hanem Theseus.

– Egyébként hol van Anya? – kérdeztem, körbenézve az étkezőben. Körülöttünk Neeky és Woody sürgölődtek, italt töltöttek a poharunkba. – Az mondjuk igaz, hogy... Általában engedi, hogy a házimanók csinálják az utolsó simításokat. Vagy összes simítást.

– Örülök, hogy ilyen jókat gondolsz rólam, Lyra Alura! – természetesen, édesanyám ezt a percet választotta, hogy belépjen az étkezőbe.

Ursula Black tökéletes pompájában érkezett meg, ünneplőtalárja lobogott utána, amikor megállt, hogy királyian végignézzen rajtunk. Igazából tényleg az volt, királynő. A Black mátriárka.

Az apám halála után át kellett volna adnia Sirius bátyámnak a vezető szerepet, hiszen hivatalosan ő volt a családfő. De még mindig anyám tartotta kézben a családunk pénzügyeit, birtokait és a politikában is ő képviselte a Black-eket.

Sirius, aki a sor szélén ült, felpattant, hogy a kötelességét teljesítve, kihúzza Anya előtt az asztalfőnél csakis rá váró széket.

Anya arcán enyhe érzelmek rajzolódtak csak ki, az ajka vonalát nem neveztem volna mosolynak, de fapofának sem. De mégis... Olyan volt, mintha minimum ő lenne a Mágiaügyi Miniszter. Vagy annak felesége. Anyám tudta, hogy mind őt nézzük. Ahogyan szőkésbarna hajába ősz szálak keverednek és ő ezzel egy kicsit sem törődött, mert tudta, hogy még mindig ő ül a trónon. Ahogyan a köpenye végigesik széke karfáján, le a padlóra, mint a vízesés.

Rájöttem, hogy az egész életünk arról szól, hogy őt nézzük. Mert egy szempontból... Ő volt mindünk istene. Az uralkodó. Uralkodott rajtunk, a gyerekeink és az unokáin. A házon. Az aranyvérűek nagy házán. Egy időben apám és anyám volt a... Nagy királyi pár. Minden aranyvérű család és házaspár az ő kedvükben akart járni. Az ő báljaikon akart résztvenni. Az ő általuk támogatott ügyeknek akartak adományozni. Sőt, olyanok akartak lenni, mint ők.

A hatalmas Black család.

Ursula Black-kel az élén.

Ezért akart minden héten velünk enni. Hogy tudjuk, még mindig ő a főnök, a vezető és még mindig a helyén van az esze.

– Szervusz, anya – a mosolyom tökéletesen hihető volt, kedves és udvarias. Amilyennek ő tanította, hogy lennie kell egy tökéletes lány mosolyának. Tisztelettel az édesanyjával szemben.

És azzal, hogy anyám elfoglalta az őt megillető helyet, elkezdhettünk a vacsorát. Szinte varázsütésre megteltek a tálak és edények étellel.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a nővérem szinte rögtön a bor felé nyúlt és teletöltötte a poharát. Mielőtt a férjét kiszolgálta volna. Ez hatalmas sértésnek számított az aranyvérű etikettel szemben.

Burke viszont csak elfojtotta a nevetését, miközben nézte, ahogy Belvina egyszeri nekifutással megissza a pohara tartalmának felét.

Megértettem Belvinát. Legszívesebben én is addig szlopáltam volna a bort, ameddig bele nem fulladok.

Viszont amikor Cygnus felém nyújtotta az üveget, elutasítottam és inkább a szűrt vízből töltöttem magamnak.

Végig éreztem anyám pillantását az arcomon. Tudtam, hogy mit csinál. Véleményezi a kinézetemet. Az apró mozdulataimat. A gesztusaimat. Hogy melyik testvéremmel hogyan viselkedem. Várta, hogy mibe köthet bele. Hogy mit jegyezhet meg.

– Kincsem... Olyan sápadt vagy – tudtam, hogy hozzám szól, csak engem szokott ezzel a becézéssel illetni. És egyébként is... nem viseltem sminket, így az arcom a természetes szépségében tündökölt anyám étkezőjében.

Ő pedig ezt gyűlölte.

Egy magára adó fiatal nő mindig figyel a külsejére. Amit csakis smink termékekkel tehet tökéletessé. Butaság, hogy nem használsz pirosítót, Lyra Alura. Butaság, hogy nem használsz rúzst, Lyra Alura. Ezt még az ostoba muglik is elismerték. Nem csoda, hogy még mindig hajadon vagy. Senki nem fog feleségül venni, ha slampos vagy. Főleg nem egy aranyvérű.

– Londonban lakok és dolgozok, szóval ez nem meglepő, Mama – egy lélegzetvételnyi kötelező szünetet tartottam, mielőtt válaszoltam volna anyámnak. Szerencsémre, sok éve megtanultam már, hogy milyen gyorsan kell forognia az agyamnak, hogy a megfelelő választ adjam.

– Talán te is eljöhetnél idén velünk nyaralni Franciaországba. Nem igaz, Hesper? – anya pontosan úgy fordult Hesper Gamp, Sirius bátyám felesége felé, hogy tudja, ez igazából nem is kérdés. Csak az udvariasság kedvéért formázta a kérdést. De a hangsúlya... elárulta, hogy milyen választ vár.

– Ó, az milyen remek lenne! – emelte fel a fejét Hesper és lelkes felkiáltással nézett a szemembe, majd egyetlen lánya karját megszorította, hogy fokozza a teátrális hatást. Tökéletesen csinálta, ezt be kellett vallanom. – Lycoris biztos rettenetesen örülne, ha eltölthetne egy kis időt a nagynénjével.

Évek óta nem volt egy normális párbeszédem Lycoris-szal. Olyan volt számomra, mint egy idegen. És nem pont a francia tengerparton lévő nyáralónkban akartam elkezdeni ismerkedni vele. És tekintve, hogy anyám mindig csak Sirius-szal és a családjával utazott oda nyáron, nem is kellett ezt megkísérelnem.

Ezek a mondatok ugyanolyan csapdák voltak, mint minden amit anyám kiejt a száján.

– Vagy elmehetnél Nash-sel is, Lyra. A párok ezt csinálják, tudod – szólalt meg Sirius bátyám rosszindulatúan, először hozzám intézve szavait a nap folyamán. Világosbarna szemével, ami az egyetlen jellemzője volt, ami megkülönböztette őt a kék szemű szüleinktől, szinte a lelkembe akart látni. Nem sok sikerrel. – Hol is van ő most, Lyra?

Meg tudtam volna fojtani a bátyámat.

Még morogni sem tudtam, pofát vágni sem, mert mindet kikérte volna magának.

– Sokáig dolgozik. Tudod jól milyen ez – válaszoltam végül, pislogás nélkül belenézve Sirius szemébe, miközben oda sem figyelve megpiszkáltam a borsót a tányéromon. A villám csikorogva futott végig a porcelánon. – Az a legfontosabb, hogy a Minisztérium ügyei meg legyenek oldva.

Azt sem tudtam, hogy Nash egyáltalán dolgozik-e vagy csak otthon van a saját lakásában. Addig volt jó, ameddig nem mellettem és nem az én lakásomban páváskodik.

– Ó igen, apátoknak is mindig a munka volt az első, és ezért igazán nem hibáztathattam soha – vette át anyám a szót, nem engedve el az egész Nash témát. Éreztem, hogy ezzel szinte az oroszlán bajszát húzogatja. Kíváncsi volt, hogy mennyit bírok, mielőtt felszólalok ellene. Ismertem jól a módszereit. Így inkább csendben maradtam, és csak néztem a szemébe. – És neked sem kéne, drágám.

Gondolatban felhorkantam. A szemem sarkából láttam, hogy Belvina mellettem az arca elé teszi a kezét, hogy elrejtse a reakcióit és meg is szorította a combomat. Mintha magamtól nem tudtam volna, hogy mit kell tennem.

Vagy inkább mit nem kell tennem.

– Nash egy keményen dolgozó aranyvérű, aki csak neked akar jobb jövőt teremteni – bizonygatta tovább Anya. Nem tudtam, hogy engem akart győzködni vagy saját magát arról, hogy az egész kapcsolat a nagyobb jóért van. Engem nem kellett győzködnia. Inkább magát, hogy a lánya milyen emberrel fogja leélni az életét és, hogy neki ebben hatalmas felelőssége van. Hiszen az egész kapcsolatomat ő fabrikálta. – Ah, csak úgy, mint az apád!

Ennél jobban nem is szúrhatott volna belém.

– Persze... Csakúgy mint a papa... – mondtam végül, leforrázva.

De, hogy őszinte legyek... Nem hazudtam.

__________________

A gyerekkori szobámban állva olyan érzésem támadt, hogy megállt az idő. A Cygnus-szal közös szobám ugyanolyan állapotban várt, mint minden nyáron, amikor hazaértünk a Roxfortból. Pont úgy, mint ahogyan otthagytuk, mikor elköltöztünk.

Anyám biztos takaríttatja a házimanókkal az összes kiürült szobát, amit a gyerekei a házban hagytak. Talán azért, mert találni akart bármiféle titkot, amit esetleg otthagytunk.

Cygnus részében ott virított a falon a hatalmas Mardekár címer, az ágya előtt a monogramjával díszített láda, amivel a Roxfortba utazott. Az iskolai könyvei szétszóródva a polcon, a tanulóseprűje a sarokban.

Egy kép pedig az éjjeliszekrényére támasztva, amin Cygnus, Violetta és én vigyorogtunk, a Roxfortos ballagásunk napján, a sipkánkat a levegőbe dobva.

Levitációs bűbájjal magamhoz reptettem a keretet és a vég nélküli kézitáskámba ejtettem. Közben a saját oldalamhoz fordultam. A falon jól láthatóak voltak azok a helyek, ahonnan leszedegettem a Theseus-szal közös fényképeimet, tátongtam a lyukak az emlékek között. Az én könyvespolcomon, a bátyáméval ellentétben, tökéletes rend uralkodott, ABC és évfolyam szerint rendezve a tankönyveim.

Leguggoltam a legalsó polchoz, és a sor mögé nyúltam, reménykedve, hogy anyám nem találta meg a rejtekhelyem. Az utolsó kis tárgyam rejtekhelyét, ami a Theseus-szal való kapcsolatamból maradt meg.

A nyakláncomon kívül.

Kihúztam a kis alakú, rojtos szélű könyvet, megkönnyebbülten végigsimítja fedőlapján. Egy első kiadású Bogár bárd meséi volt. Theseus az első évfordulónkkor adta nekem. Éveken keresztül rejtegettem. Mindenki elől. Amikor nem volt senkim és semmim, ebbe a könyvbe kapaszkodtam. Theseus aláhúzta a kedvenc sorait, még jegyzeteket is írt a lap szélére.

A fedőlapon, a cím felett ott kanyargott az ő szertelen kézírásával a nevem: Lulu. És egy üzenet. Végigsimítottam az ujjaimmal a betűkön, mintha magamba szerettem volna szívni a szavakat. Mintha az írás által visszamehetnék a múltba, amikor még mindig jó volt.

Ha a Hold fénye ma bevilágít a Csillagvizsgáló Toronyba, sétálsz velem egyet?

A szavak metaforikus jelentése jobban meghatott, mint a konkrét üzenet.

Az egyik kedvenc fejezetéhez pedig becsúsztatott egy képet. Rólunk.

Nem sok kép készült a kapcsolatunk során, amim ketten vagyunk. Egy fénykép bizonyíték volt, amit bárki felhasználhatott ellenünk. Nem csak az én családom, de bármelyik elvetemült aranyvérű évfolyamtársunk.

– Gondoltam, hogy itt talállak! – a hang annyira hirtelen ért, hogy rögtön felegyenesedtem és sikeresen elbújtattam a kis könyvet a hátam mögé, hogy ott a táskámba dobjam. Sirius bátyám állt az ajtóban, magabiztosan dőlt neki az ajtófélfának, egy mindenttudó, idegesítő mosollyal a szája szélében. Azt hiszem, hogy ő örökké az a testvér marad, aki mindig úgy néz a másikra, mintha komiszságon kapta volna, hogy aztán beárulhassa a szüleinknek. – Keresel valamit?

– Csak nosztalgiázom – vontam meg a vállam, fejemmel a szekrényem felé biccentve. A bátyám, hiába volt Mardekáros, olyan okos sosem volt, hogy az én húzásaimon átlásson. Legnagyobb szerencsémre mindig egy lépéssel előtte jártam. – Emlékszel arra?

A plafonra mutattam. El volt varázsolva, csakúgy, mint a Roxfort Nagyterme. Olyan volt, mint az égbolt. Egy égbolt, amin csak a lant (Lyra) és a hattyú (Cygnus) csillagképek látszódnak. Még jó, hogy egymás szomszédságában voltak.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon szándékos volt-e a szüleinktől, hogy az ikergyermekeiket egymással szomszédos csillagképek után nevezik el. Ezzel még csak jobban kifejezték, hogy mennyire összetartozunk a bátyámmal.

– A Papa parancsára végigmentél a szobáinkon és mindenkinél megcsináltad. Itt, Belvinánál, Archie-nál... – soroltam, egy halvány mosollyal hátrahajtva a fejem, hogy igazán láthassam az égboltot. Talán az volt az egyetlen gesztus életem során, amit a legidősebb bátyámtól kaptam. – Nehéz bűbáj volt, de a Papa annyira erősködött, hogy megcsináltad.

– Mindig a legjobbat akarta kihozni belőlünk – kishíján felhorkantam. Nem tudtam soha elfogadni, hogy Sirius még mindig milyen elvakultan szereti az apánkat, az ő szavát tartja szentnek. Talán jobban is tisztelte, mint akár Merlint vagy Mardekár Malazárt.

– Persze... – köszörültem meg a torkom, mielőtt még lefutottak volna előttem az apámmal kapcsolatos emlékeim. A bátyámmal való beszélgetés mindig a játszmákról szólt. Nem hibáztattam, hiszen csak ezt a fajta emberi kapcsolatot ismerte, a szüleinktől. Sosem látott mást, hogyan is kellett volna megváltoznia. – Mit éreztél, amikor kicsi Archie megszületett?

Meglepte a kérdés, ezt anélkül is éreztem, hogy ránéztem volna.

– Hasonlót, mint amit irántatok érzek. Hogy meg akarom védeni. Hogy a világon a legjobbat kapja. Hogy jó példákat lásson és tudja, hogy mi a prioritás – a mondatai akár érzelmesek is lehettek volna, ha nem mondja ki őket olyan közömbösen.

Emlékeztetett egy régi beszélgetésemre a papával, amikor pontosan ezt kérdeztem tőle. Hogy mi az életben a legfontosabb érték. Apám pedig azzal válaszolt, amire az ilyen kérdésekre mindig. Toujours pur. Tartsd tisztaságban e család nevét. Ez a legfontosabb. Az, hogy Black vagy, a legfontosabb.

Nem kellett hatalmas legilimentornak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, Sirius is pontosan erre gondol.

– Szerinted Papa érzett valaha is így irántunk? Hogy meg akar minket védeni? – néztem bele a szemébe végül, egészen kihívóan. Nem mondhattam ki hangosan, de tudtuk mindketten a választ. Egy gyerekét kidobta otthonról. Egy fiúgyermeket. Esze ágában sem volt megvédeni minket. Csak a nevet akarta védeni.

– Hát persze, milyen buta kérdés ez, Lyra! Apánk nagyobb férfi volt, mint én valaha is lehetek! – annyira nem lepett meg a mondat, hogy még bele sem pirultam. Eltűnődtem, Sirius-ra valaha küldött-e átkot a Papa az irodájában állva? Biztosan. Nem létezik, hogy csak nekem és Phineas bátyámnak kellett megélnünk a haragját a saját bőrünkön.

– Te vagy az elsőszülött. Az arany gyermek. Te elsőkézből kaptál mindent. Szóval nyilvánvaló, hogy te hasonlítasz a legjobban rá – minden mondatvégi írásjel csattant egyet a levegőben közöttünk. Lehunytam a szemem egy percre, elhülve, hogy Sirius számára tényleg ez a legfontosabb. Míg ha Cygnus-szal beszélgetek, öklendezve ráz meg és emlékeztet, hogy szerencsénk volt, amiért később születtünk. – Na és... A saját gyerekeid plafonjára is alkottál ilyet?

– Hesper nem engedte – nem lepett meg. Hesper biztosan abban a hitben volt, hogy egy mozgó csillagokkal teli plafon csak bomlasztja a tökéletes gyermekei tökéletes jellemét. Kíváncsi voltam, hogy tud-e a pletykákról, amikről én is tudtam, Lycoris-szal kapcsolatban. – Hesper olyan sok szempontból, mint Mama. A gyerekek fejlődése számára a legfontosabb.

– Természetesen – biccentett, gúnyosan bólogatva. – Azt gondolnád, hogy Anyába több anyai szellem és törődés szorult, mivel hat gyereket hordott a szíve alatt és mindegyiket természetesen szülte meg. Kár, hogy mindegyikünk számára olyan, mint egy idegen és semmi több.

– Ne merj a Mama felett ítélkezni, ameddig nem bújtál még az ő cipőjében! – Sirius szabályosan felmorgott, amikor meghallotta a becsmérlő szavaimat.

– Ó, bújtam már az ő cipőjébe, hidd el nekem! – utaltam arra hevesen, ironikusan és kétértelműen, hogy mint minden lány, próbáltam már fel anyám csinos kopogós topánjait. – Baromi drága, kényelmes, pénzzel és galleonnal teletuszkolt és emberi lelkek összepréselt lelkeivel van kibélelve!

A Sirius-szal való beszélgetésem mindig itt végződött. Mindig azzal fejeződött be az egész, hogy belőlem kijön a feszültség és a hitetlenség, hogy komolyan ennyire elvakult vagy csak a hülyeség kedvéért csesztet ilyenekkel.  Ezért sem szoktam sokat vele beszélgetni. Évente egyszer vitába keveredek vele és egy teljes évbe telik neki, hogy felülemelkedjen a mondandómon és kegyeskedjen megbocsájtani nekem.

Mondjuk én sosem kértem, hogy bocsásson meg. Hiszen sosem mondtam semmi olyat, amiért bocsánatot kéne kérnem.

– Sosem tisztelted Anyát, Lyra! Nálad hálátlanabbat nem ismered! – elhültem és csak bámultam Sirius-t. Mintha már régóta ki akarta volna mondani mindezt, annyira határozottan nézett rám. Csak felvontam a szemöldököm, szikrát nem kaptam, hogy ezt mégis hogyan is kéne lereagálnom. – Nem becsülöd a jót, amibe beleszülettél! Hol lennél, ha nem a család támogatna?

– Támogatna? Te ezt nevezed támogatásnak, Sirius? – emeltem ki a szót keményen. – Mindent én fizetek magamnak! A bátyámmal lakok egy lakásban! A saját fizetésemből élek! Nektek anyáék vették a házatokat, Sirius! Az egyetlen... Amit kaptam Papától és Mamától azok az elvárások, az elutasítások és a bizonytalanságok! Sosem azt támogatták, amit én szerettem volna!

Sirius csak nézett rám, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok. Mintha egy idegent látott volna bennem, akinek fogalma sincs semmiről.

Kíváncsi voltam, hogy... Tud-e bármiről. Tud-e arról az éjszakáról apánk irodájából, amikor megtudta, hogy Theseus-szal járok? Tud-e a karácsonyi incidensről? Tud-e az összes átokról, aminek hegei örökre díszíteni fogják a testem több pontját?

Tud-e arról hogy a mai napig anyám kényszerít arra, hogy Nash-sel maradjak?

– Remélem, hogy a gyerekeid a teljes ellentétjét gondolják majd rólad, mint amit én gondolok apáról!

Majd magára hagytam a bátyámat a gyerekkori szobámban. Tudtam, hogy soha nem fogom meggyőzni.

Tudtam, hogy soha nem elérni, hogy az én pártomon álljon. 

____________________

sziasztok, drága varázslók, boszorkányok és muglik!

a nemzetközi nőnap alkalmából elhoztam nektek a legújabb részt, mely igazán bővelkedett új szereplőkben. élvezetes volt ennyi új karaktert bemutatni nektek, bár lehet hogy kicsit gyorsan pörgettem őket.

ti kire lettetek a legkíváncsiabbak ezek közül az új szereplők közül? és úgy általában, mit gondoltatok erről a részről?