⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter seven. )

❝ special auror black ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

Gyerekként idealizáltam az anyámat. Mindenhova követni tudtam volna, ha képes lettem volna rá. Imádtam a szalonban ülni, ami kimondatlanul is anyám birodalma volt és ott olvasgatni a könyveket, amiket Belvina csempészett ki nekem apám könyvtárából. Anyám tanított meg nekem mindent, amit a csillagokról tudott. Az anyámhoz mentem, amikor valaki megbántott vagy dühös voltam.

Sosem volt olyan könyörtelen, mint a Papa.

És sosem értettem, hogy az anyám hogyan bírt ki vele hosszú-hosszú éveket.

Mindez akkor változott meg, amikor az apám először pofozott meg. Az itthoni irodájában álltam előtte és az anyám előtt, és nem tudott kicsakarni belőlem bocsánatkérést, amiért könyveket loptam Sirius bátyám szobájából, amiket később meg is rongáltam. Így... Megpofozott.

Tíz éves voltam.

Annyira meglepődtem, hogy egy percig csak álltam ott, mielőtt az anyámhoz fordultam volna. Azt hittem, hogy... hogy megszidja az apámat, amiért bántott. De nem. Az egyetlen, amit kaptam, az egy hideg pillantás volt, majd azt... parancsolta, hogy menjek a szobámba.

És ezután az anyám ugyanolyan zárkózott lett előttem is, mint a testvéreim előtt. És arra kárhoztatott, hogy egyedül bírkózzak meg Papával.

Egy pillanat alatt... ugyanannyira utáltam az anyámat, mint az apámat.

Phineas bátyám talált meg aznap este. A sápadt bőrömön még akkor is vöröslött az apám keze nyoma. Phineas-nak akkor kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a kishúgát pátyolgassa. Stresszelve várta, hogy végre megküldjék az RBF eredményeit. Sirius bátyám öt RBF-et szerzett két évvel előtte. Phineas-nak hozzá kellett felnőnie. És az apám sokkal kritikusabb volt vele szemben, mint bármelyikünkkel.

Phineas volt mindenem.

És az apám pontosan tudta, hogy amikor kitagadja Phineas-t, engem is büntet. Talán ez is volt a célja. Példát statuált a bátyámból.

Hogy egyikünk se felejtse el soha... Mi az ára annak, ha... radikális gondolataink vannak.

Például... ahogyan tettem... ne is merészeljünk szerelembe esni.

________________

Az emeletet a nagy gyűlésterembe hívták össze. Kötelező tájékoztató megbeszélést hirdettek meg. Az egész szituáció szörnyen furcsa volt. Az én jelenlétem sosem volt kívánatos egy akció előtti gyűlésen sem. 

Óvatosan néztem be a még félig üres terembe, átfutva azon, hogy kik is vannak már jelen. Az agyam hátuljából előkerült egy félinformáció, miszerint a Misztériumi Főosztály emberei is jelen lehetnek. Már Nash gondolatától is kirázott a hideg. 

A legtöbb auror tudta, hogy együtt járunk. De szinte sosem lehetett minket egy helyben, egy időben látni. Ebédelni is csak akkor ebédeltünk együtt, amikor a Malfoy szülők látogatóba jöttek és igényelték a jelenlétem. Nash-nek megvolt a maga társasága, én pedig tökéletesen elégedett voltam Eviana vagy a nővérem kíséretével. Nem terveztem és nem is szándékoztam a szükségesnél több időt Nash Malfoy-jal tölteni. 

De... Szerencsére ő nem volt az összegyűlt ficsúrok között, így a hajamat összetartó hullámcsatokat piszkálva léptem be a terembe. Theseus Travers-szel és pár amerikai aurorral beszélgetett egy merengő mellett. Nyeltem egyet. Aztán még egyet.

Oda nem állhatok , ez az.

Sosem találtam a helyem a kollégáim között. Nem voltak barátaim, nem beszélgettem senkivel.

Így... Mit volt mit tenni, lassú léptekkel közelítettem Leta Lestrange felé.

Sosem voltunk nagy barátnők. Archie öcsémhez közelebb áll korban, az iskolában elkerültük egymást. Sokáig csak Göethe történeteiből ismertem, amiben mindig egy csodálatos, gyönyörű boszorkányként volt lefestve.

Őszintén, a történetek sosem értek fel a valósághoz. Mert Leta valóban csodálatos és gyönyörű. Egy másik életben talán barátok lehettünk volna.

És abban a percben, amikor betettem a lábam az aurorok gyűléstermébe és minden jelenlévő szeme a Black lányra szegeződött, Leta volt az egyetlen barátom.

Az egyetlen aranyvérű rajtam és Travers-en kívül. És ez egy oldalra sodort minket.

Nem figyeltem arra, hogy a pillantások szinte a ruhám alá látnak, hanem csak felszegtem a fejem, és botladozás nélkül elhelyezkedtem Leta mellett, pár mappát a mellkasomhoz szorítva.

– Mi történik itt? – kérdeztem halkan Letától, kicsit közelebb hajolva hozzá. Megugrott meglepetésében. Annyira bele volt gubózva a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy hirtelen mellé kerültem. Leta csak hümmögött, én pedig folytattam. – Mármint... Engem sosem hívnak meg ezekre a megbeszélésekre. Csak egy írnok vagyok.

– Biztos az amerikaiak miatt van – mutatott Leta a férfiakra, akik Theseus mellett beszélgettek Traver-szel. Az egyikük délelőtt jelen volt Göethe tárgyalásán is. Ami miatt az egész sokkal, de sokkal kényelmetlenebbé vált. – Azt akarják, hogy tudjuk, mi következik.

– A hajtóvadászatban – fejeztem be a gondolatot, reszketeg hangon. Így kimondva, egészen egyértelműnek tűnt. Az amerikai aurorok azért jöttek Angliába, mert Grindelwald a MACUSA-tól szökött meg, átszállítás közben, amit nekik rutinszerűen kellett volna megoldniuk. De nem tették és a sötét varázsló újra veszélyt jelentett az egész világra. És nem csak a varázslókra. És minden ellenségeskedés ellenére... Együtt kellett dolgoznunk.

– De... Nem fognak minket is belevonni, ugye? – kérdeztem, az ujjammal magunkra mutatva. Leta megütközve bámult rám, várva hogy megmagyarázzam. – Mert te meg én... Mi vagyunk a teher itt. Mert szerintük hajlamosak vagyunk az... Árulásra. Mert...

– Aranyvérűek vagyunk – Leta köhintett egyet, miközben biccentett. Ő is gondolkodott már ezen, láttam rajta. – Szerinted Travers mikor fogja felhozni?

Mintha jelre vártunk volna, szinte egyszerre kaptuk a fejünket a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjére. Annak ellenére hogy az emelet összese fejese, az Auror Parancsnokságról, a Wizengamot Végrehajtási Szolgálatról, a Hamis Védővarázsok és Önvédelmi Eszközök Felkutatása és Elkobzása Ügyosztályról, a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályról, a Mugliivadék-ellenőrző Bizottságról, Varázshasználati Főosztályról, Mágiai Vizsgahivatalról, Tárgybűvölésügyi Ellenőrző és Nyilvántartó Hivatalról, sőt még az Animágus Nyilvántartó Irodatól jelen volt... Torquil Travers kitűnt mind közül.

Kemény, gonosz, hideg embernek nevezte mindenki, akivel valaha is beszéltem a főnökömről. Miután a Mágiaügyi Minisztériumban magas hatalmi pozícióba került, Travers élvezte a birtokában lévő tekintélyt, és nem szerette, ha bármilyen témában ellentmondtak neki vagy megkérdőjelezték a tudását vagy a parancsait. Úgy vélte, hogy a brit varázslóközösség biztonságáért bármilyen cselekvési lehetőséget folytat, amelyet jónak talál.

Kerüljön ez bármibe.

Akár Grimmson bevonásába is.

– Ő az egyetlen aranyvérű itt, rajtunk kívül. Mégis mi vagyunk azok, akiknek a hűsége megkérdőjelezhető és a tetteik gyanúsak vagy kétértelműek – sziszegtem. De igazából tudtam az indokot, ahogyan Leta is. Azért mert nők vagyunk.

Hiába vagy aranyvérű, ha nőnek születtél, a véleményed és a tudásod egy fikarcnyit sem számít.

– A hírek szerint Rosier-ék átálltak – Leta lejjebb vitte a hangját, és annyira közel hajolt, hogy közvetlenül a fülembe beszélt. A hideg rázott a név hatására.

– A francia Rosier-ek? – nem is tudom, hogy miért kérdeztem, amikor pontosan tudtam, hogy kikről beszél. Az apám, az élete legnagyobb részében szoros üzleti és személyes kapcsolatban is volt a francia székhelyű Rosier pátriárkával. Egy időben még azzal is fenyegetett, hogy a legidősebb Rosier fiúhoz ad feleségnek, aki felettem járt a Roxfortban. – Honnan tudod?

Tudtommal Letával éppen annyira nem osztottak meg semmi érdemlegeset a Grindelwald elleni nyomozásról, mint velem.

– Belenéztem egy aktába tegnap este, miután Theseus elaludt – Leta szája, hiába próbálta leplezni minden erejével, egy számító és ravasz félmosolyra húzódott. Elnevettem magam és kényszerítettem magam, hogy a szituáció (Leta és Theseus közös lakása, közös éjszakája és közös ágya) ne játszódjon le a fejemben. 

– A Mardekáros gének kijönnek néha, mi? – somolyogtam rá, gyengéden meglökve a könyökömmel. Aztán élesen beszívtam a levegőt. – Tehát akkor hivatalos. Grindelwald Franciaországban van.

– Alig várom, hogy az arrogáns franciákkal dolgozhassak.

A francia Mágiaügyi Minisztérium mindig is lekezelően viselkedett velünk és felsőbbrangúnak tekintették saját magukat.

– Neked is úgy tűnik, hogy megmentésre van szüksége? – biccentettem a fejemmel Theseus felé.  A pillanatása találkozott az enyémmel  a terem másik feléből és a szája sarka megrándult. El akart mosolyogni, hogy azzal szinte tudomásul vegye, hogy nézem. De az aurorok éppen tájékoztatták a fejleményekről és feszülten kellett figyelnie.

Amikor éreztem, hogy a pillanatok túl hosszúvá válnak, lesütöttem a szemem, a kezembe tartott, szinte üres mappákra néztem inkább. Hogy figyelmen kívül hagyjam, hogy még mindig bámul. A papírjaim szélét hajtogattam, de... Nem tudtam legyűrni a késztetést, hogy visszanézzek rá. 

Így felnéztem.

Theseus még mindig bámult. A menyasszonya mellettem állt, de ő engem bámult. A szemei olyan gyengéd és finom fényt árasztottak, mint régebben, amikor arra vágyott minden percben, hogy felém sétáljon és hallja a hangom, amit annyira imádom. Hogy felém nyúljon és megérintsen.

De azok az idők régen elmúltak. Theseus egyébként is szerette a magánéletét kettőnk közt tartani, így sosem ölelkeztünk nyilvánosan. Nem csak azért, mert akkor az apám bármelyik percben ránk támadott volna. Hanem mert ő, hiába is voltak olyan gondolatai, hogy a nap összes pillanatában össze legyünk gabalyodva... Az volt a legjobb, ha mindez csak kettőnk közt történt meg és nem közönség előtt.

Nyeltem egyet és ráharaptam az alsó ajkamra.

– Megyek, megmentem – biccentettem Theseus felé. Leta pedig.... Bólintott. Ilyen egyszerűen. Ő volt a párja, mégis én közelítettem Theseus felé.

– Szóval, mit gondol, Mr. Salmander, mi legyen a következő lépésünk? – Theseus figyelmét majdnem teljesen elkerülte a kérdés, amit az egyik amerikai tett fel neki. Egy tizedmásodpercnyi szünet után pillantott a kollégáira, amikor én már majdnem melléjük értem.

– Előreküldünk pár embert. Thorne-t, Bennett-et, talán Caine-t, hogy derítsék fel a várost és jelentsék, hogy mit találnak. Hányan vannak, kik állnak mellette, bármit.

– Igen – két auror csak bólintott, a parancsot tudomásul véve, majd elmentek.

Theseus a zsebébe mélyesztette a kezét, az egyik lábával lassan arrébb dőlve, hogy nyilvánvalóvá tegye, ideje mennie. De Travers még utána nyúlt, a kezével megszorítva Theseus könyökét.

Egy másodpercre megtorpantam. Jól tudtam, hogy Theseus mennyire gyűlöli Travers-t, de mindig is tisztelettel fordult felé, hiszen mégiscsak a főnöke. Úgy gondolta, hogy Travers jelenléte már nem szükséges a Parancsnokságon és minden alkalommal, mikor Travers belépett egy helységbe, minden halálos csendbe borult. Senki nem tudta, hogy Travers tisztában volt-e azzal, hogy mennyire gyűlölik őt. Vagy ennyire hülye volt vagy egyáltalán nem érdekelte.

Én a másodikra tippelnék.

Dobolni kezdtem a mappáimon, a cipősarkam kopácsolása elnémult, ahogyan lelassítottam, alig két lépésre Theseus-tól és Travers-től. Felkuncogtam, amikor láttam, hogy Theseus testtartása megfeszül és az idegesség elárasztja a tekintetét. Bármit is mondott neki Travers, Theseus nem értett vele egyet. De nem szólt közbe. 

Theseus mindig is jobb katona volt, mint hadvezér, annak ellenére, hogy a gondolatai és a tervei okosak, logikusak és bámulatosak voltak. De a főnökség gúzsba kötötte, mint valami szoros béklyó.

Travers olyan sokat magyarázott, hogy az óráknak tűnt.

Ideje cselekedni, Black. Vedd elő a ravaszságod.

Megköszörültem a torkom, és megtettem a maradék távolságot, ami elválasztott tőlük.

– Elnézést a zavarásért! – köszörültem meg a torkom és a legbájosabb, legkedvesebb, legtisztelettudóbb hangomon szólaltam meg, miközben lágyan megfogtam Theseus felkarját. –   Meghoztam azt az aktát, amit kértél. A Grindelwald ügy kapcsán. Amire azt mondtad, hogy nagyon sürgősen át kell nézned.

Travers úgy bámult rám, ahogyan szokott. Irritálta a jelenlétem. Az pedig, hogy mosolyogtam rá, mint egy bűntelen kis bárányka, még jobban kikészítette. Minden alkalmat kihasznált volna, hogy aláássa a jelenlétemet a Minisztériumban, de azzal nem sokat tudott kezdeni, hogy egy tisztelettudó kis írnok voltam, aki csak a munkáját végezte.

Travers és Theseus is a mappára pillantottak, amit Theseus kezébe nyomtam, és hiába fogta ő is, én is rákulcsoltam az ujjaimat az övéire, ezzel is védve a mappa tartalmát. Aminek köze sem volt Grindelwald-hoz. Előző nap egy szabálytalanul működtetett manó bár anyagát kellett átmásolnom, mert az ügyeletes auror szánt szándékkal úgy írt, mint első osztályos lenne és még Lángnyelv Whiskey-t is locsolt a lapokra. Legalábbis a bátyám ezt állapította meg, amikor otthon a nappaliban dolgoztam és megszagolgatta a mappát.

– Ó, igen! A mappa! Köszönöm, Lu... Black kisasszony! – erre elengedtem a mappát, és Theseus könnyedén a hónalja alá csapta. A mosolyom Travers felé továbbra sem lohadt. Az amerikai pedig, aki még mindig a társaságban volt, elvarázsolva figyelt, mintha gyanítaná a turpisságot. Theseus követte a pillantásom a külföldi auror felé. – Jaj, elnézést. Milyen udvariatlan vagyok. Mr. Wakefield, hadd mutassam be az Aurorparancsnokság leglelkesebb írnokát, Lyra Black-et.

Theseus óvatosan a derekamra vezette a kezét és az írnok résznél játékosan megszorított, pontosan tudva, hogy mennyire gyűlölöm a titulusom.

– Lyra Black, Charles Wakefield a MACUSA egyik legtehetségesebb fiatal aurorja – végzett Theseus a bemutatkozással, mosolyogva, de... A hangjában felfedeztem... Valami mást. Ahogyan átkarolt feltűnés nélkül, ahogyan kereste a tekintetem, de én csak az amerikait figyeltem... Theseus féltékeny volt. Féltékeny volt, amiért Mr. Wakefield-et bámulom.

– Csak Charlie – nyújtotta a kezét az amerikai, aranyos, őszinte mosollyal.

– Lyra – ráztam meg a kezét.

– Nos... – köhintett Theseus, mire elkaptam a kezem Charlie-tól, és ahogyan Theseus akarta, felé fordítottam a fejem, és közben ő meglobogtatta felém a voltaképpen üres mappát. – Mi lenne ha... Megbeszélnénk ezt a megbeszélés előtt?

– Rendben – bólintottam vigyorogva. Nagyon átlátszó vagy, Thes. – Őrültem a találkozásnak, Charlie!

– Úgyszintén, Lyra! – de ekkor Theseus már húzott magával, vissza Leta felé.

– Egy köszi, Lyra azért jól esne – sziszegtem oda az exbarátomnak, miközben a menyasszonya felé tartottunk, és leráztam a derekamról a kezét, mielőtt Leta rossz következtetéseket vont volna le.

Egy enyhe, megkönnyebbült sóhaj kiszaladt Theseus-ból, ahogyan lehajolt, hogy rám nézzen. Kényszeredetten elvigyorodott, majd suttogva szólalt meg.

– Köszönöm.

– Bármikor... – kacsintottam rá, és megpaskoltam a karját. – Parancsnok úr.

És vigyorogva visszaálltam Leta mellé.

– Még mindig felismered a kétségbeesett arcomat – motyogta Theseus utánam, amikor megálltunk Leta két oldalán. A Lestrange lányon egyébként az látszott, hogy nagyon jól szórakozott az előző jeleneten.

– Valamit nehéz elfelejteni. Főleg ha ilyen nyilvánvaló – vigyorogtam tovább elégedetten. Theseus általában a nyugalom és a pókerarc tökéletes naptárfotója. Nehéz elkapni olyan pillanatban, amikor ő szorul segítségre vagy elkapni rajta az idegességet.

Talán csak én ismerem annyira, hogy meglássam ezeket.

– A barátod nem jön? – kérdezte Theseus hirtelen, mire összeszorult a torkom.

– Nagyon remélem, hogy nem – futott ki belőlem a válasz, még mielőtt átgondolhattam volna. Gyorsan próbáltam helyesbíteni, mert Theseus és Leta meglepődve , sőt megütközve kapták rám a fejüket. – Nash valószínűleg magára venné az akció vezetését, akármi legyen is az, hogy aztán henceghessen vele.

Ha bárki más előtt ejtettem volna ki ezeket a szavakat, nagy bajban lettem volna később.

– Szóval tényleg igaz, hogy Nash Malfoy a párod – biccentett Leta, de elismerés vagy bók nyoma sem volt a hangsúlyában.

– Ez annyira meglepő? – kérdeztem vissza. Pedig tudtam, hogy igen, valóban az, az igazat megvallva. Teljesen meglepő. Tízből kilenc ember, aki ismert iskolás koromban, nem olyan emberrel képzelt el, mint Nash Malfoy.

De a képzelet és a vágyak egyáltalán nem álltak közel a valósághoz.

– Csak nem gondoltam volna, hogy a lány, aki összejött Richard Flinttel, egyszer megelégszik egy Malfoy-jal – fogalmam sem volt, hogy Leta miért pont Richard-ot hozta fel. Mindenki számára tudott volt, hogy... Sok emberrel jártam a Roxfortban. Richard csak... A leghangosabb... Ügyem volt.

Főleg azért, mert anyám is Flint volt. De Richard és én csak távoli rokonok voltunk. Nem mintha az aranyvérűeknél akár az unokatestvérek közti viszony sem lett volna elfogadott.

És azért is, mert... Richard miatt lettem a pletykák tárgya a Roxfortban.

Richard sokkal de sokkal több szállal kapcsolódott a történetemhez, minthogy egy ideig kavartunk a Roxfortban és ez fel lett kapva a diákok által.

Richard után találkoztam Theseus-szal.

Így ő pontosan annyira ismerte a történetet, mint én. Pont ezért.... Ő is lefagyott, amikor Leta kiejtette Richard nevét.

– Hát... Lyra szereti a jó kis Mardekáros sztorikat. Nem igaz, Lulu?

– Fogd be.

sziasztok sziasztok!

egy kis kihagyás után, újra itt vagyok, egy vadonatúj résszel

nagyon ambiciózus címet adtam a fejezetnek, mert azt hittem hogy több action-t fogok adni lyrának, de hát na, kyra tervez, merlin végez

mit gondoltok erről a fejezetről? mi
történt lyra és richard flint között?