Minho pov:

Este mikor hazaértem Jia a nappaliban nézte a tv-t. Cuccaimat lepakoltam, s elé álltam.

- mondtam, hogy ne várj meg. - ültem le mellé.

- nem baj. - nyújtózott. - velem is tölts egy kis időt, ne csak a munkával. Hol sérültél meg? - fordult felém teljes testével.

- itt. - húztam fel pólómat. - nyomra bukkantunk. - kezével óvatosan nyúlt oldalamhoz.

- fáj? - pillantott fel rám, ahogy kezével gyengéden érintette meg a kötést.

- most nem, csak akkor, ha hirtelen mozgok. - dőltem hátra a kanapén.

- fürdeni tudsz, vagy segítsek? - húzta ravasz mosolyra ajkait.

- segíthetsz. - fogtam meg kezét, s ölembe húztam őt. - gyerekek?

- alszanak. - ült ölembe. - halknak kell lenned. Ha felébreszted őket kinyírlak. - mosolygott kedvesen.

- börtönbe jutattlak, ha bántasz. - tűrtem haját füle mögé.

- legalább veled leszek a munkahelyeden. - karolta át a tarkómat.

- én másik épületben leszek. - nevettem el magam.

- akkor megfűzöm az egyik őrt. - vont vállat.

- azt próbáld meg. - húztam magamhoz közel. Lassan hajolt rá ajkaimra.

Kezeimet derekára vezettem, de az egyiket elvettem, s nyakára vezettem. Lassú, szenvedélyesnek indult, de átváltottam egy gyorsabb ritmusra.
Fenekébe markoltam, amire a csókba nyögött.

- te fogod őket felkelteni, nem én. - mosolyogtam rá kaján vigyorral.

- én nem. Én kibírom. - hajolt vissza, de elhúztam a fejem.

- nem úgy hallottam. - markoltam meg megint fenekét. Kezét szájára kapta, azonban reflex szerűen ugrott közelebb.

- mostantól. - pillantott le rám, amire bólogattam.

- ha nem lenne a seb, most felkapnálak, és vinnélek a szobába. - néztem végig rajta. Egy szál pólóban ült ölemben. Az a póló is az enyém volt.

- hát, én nem foglak a karomba kapni, és becipelni oda. - nevetett.

- akkor, majd itt. - vontam vállat.

- itt? A nappaliban? Szerintem ne.- rázta fejét.

- szerintem se. - jött egy hang az ajtóból, amire mindketten odakaptuk fejünket. Chan állt ott. Jia kimászott az ölemből, s mellém ült.

- csengetni nem szokásod? - pillantottam rá.

- nem akartam a gyerekek miatt. - jött beljebb.

- miért jöttél?

- ezt jobb, hogyha elolvassátok. - adott át egy papírt.

- ez mi? - kérdeztem homlok ráncolva.

- olvasd el, és megtudod. - ült le. Hangosan kezdtem olvasni.

- DNS vizsgálat..?- néztem fel rá furán.

- nos...a nyomozás során találtunk kettő halott kisbabát is. Pár naposak lehettek. Jisung erősködött, hogy csináltassunk egy vizsgálatot a tudtod nélkül-

- ugye nem..? - remegett meg a hangja Jia-nak.

- de...- hajtotta le a fejét Chan. - a dns mintájuk megegyezett a tiéddel. - nézett a szemembe. - sajnálom, Minho.

A szám is tátva maradt, a levegő, mintha megszűnt volna körülöttem, csak bámultam.

A gyerekeim halottak...

A szemeimbe könnyek gyűltek, ennek ellenére a lapon futattam át őket, hátha téved, de nem.

Egy világ omlott össze bennem, de Jia-ban is.

- de hogy kerültek oda a kórházból?? - szorítottam ökölbe mind a két kezemet, s idegesen álltam fel. Még a fájdalomról is megfeledkeztem, ami az oldalamban tombolt.

- ezt nem tudjuk. - állt fel Chan. - de összefüggésben van az ügyünkkel. - nézett a szemembe.

- addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem találom azt, aki megölte őket! - gyűrtem össze a papírt, és ledobtam a földre.

- hagylak pihenni titeket. - pillantott Jia-ra, majd rám. - ezután a hír után kell egy kis pihenés. - paskolta meg a vállam, majd elment.

- most mi lesz, Minho?- kérdezte halkan.

- megtalálom azt a szemetet. Az lesz. - fordultam felé. Könnyeit törölgetve állt fel, karjaim közé bújt.

- csak vigyázz magadra. - nézett fel rám.

- úgy lesz. - adtam egy puszit a homlokára.