*Sasaki szemszögéből*

Az órák után Matsukival beültünk a kocsiba elindultunk haza. A mellettem lévő barátom törte meg a csendet.

- Miről akartál velem beszélni? - nem nézet rám az utat figyelte.

- Kazumiról valami nem stimmel kétszer ittam a véréből, de egyszer se volt emberi olyan volt mintha ő is természetfeletti lenne. Tele volt energiával. De az lehetetlen. - Matsuki megállította a kocsit és felém fordult.

-Biztos, hogy nem az? - kérdezte még mindig a kormányt fogva.

-Tudomásom szerint nem. - válaszoltam.

-És mi van, ha ő se tud róla? - fordult felém.

-De ennek semmi értelme max az újak nem tudnak magukról az első pár napban.

- Erre csak egy magyarázat lehet. Hallottad már az ősi legendát a királyi családról?

- Nem. Gondolom most elmeséled? - bólintott.

- Régen több száz évvel ezelőtt a királyi családba nagy tragédia történt. Rájuk támadtak és meg ölték őket. Egyedül a legkisebb gyerek élte túl. Mivel a született vámpíroknak van néhány különleges képesége mindegyiknek más. Meg akarták menteni gyermeküket ezért az édesanya el felettete vele a vámpír életét. Ember lett belőle. A király család többi tagja meghalt. A gyerekkel senki se tudja mi lett. Többen úgy gondolják egy nap vissza tér és el foglalja méltó helyét a trónon.

- Te most komolyan azt hiszed, hogy Kazumi az elveszett uralkodó? - nevetem.

- Te mondtad, hogy a vére tele volt energiával. A király családnak a vérének ez az egyik különlegesége. És a másik, hogy ha egyszer meg ízleled a vérüket szolgálnod kell őket.

- Ez hülyeség Kazumi nem lehet vámpír. Ez több száz éve történt akkor hol volt eddig? Kazuminak családja is van ebbe nincs logika.

-Hacsak örökbe nem fogadták. - indította be a kocsit és ezzel le is zárta a beszélgetést.

...

Mindketten haza mentünk le ültem a kanapéra. Ez kész vicc még hogy Kazumi vámpír uralkodó legyen. Még ha örökbe is fogadták és ezek igazak. Hol volt annyi ideig több száz év telt el? A telefonom csörgése zavart meg a gondolkozásba meg se néztem ki az csak felvetem.

- Szia. - szóltam bele.

- Szia. Sasaki át mehetek hozzád? - kérdezte Kazumi.

- Persze gyere. - letettük a telefont. Ez hirtelen jött. Vajon történt valami? Egy 20 perc múlva meg is érkezet. Kinyitottam az ajtót beengedtem mikor felé fordultam magához húzott és meg csókolt. Leültem a kanapéra Kazumi az ölembe feküt elkezdtem a haját piszkálni. Lehúzott magához és meg csókolt mikor elváltunk fel ült és felém fordult. Közelebb hajolt a nyakamhoz elkezdte csókokkal behinteni. Le nyomot az ágyra birtokba vette az ajkaim majd el kezdet a pólóm alá nyúlni bele harapott a fülembe.

- Akarod? - kérdezte vággyal teli hangon. Nem tudtam válaszolni ki csapódott az ajtó Matsuki rontott be rajta.

- Óóó sziasztok. - kuncogott. Felültünk Matsuki le ült mellénk.

- Mesélted Kazuminak a feltételezéseimet?

- Nem.

- Utána néztem a dolgoknak.

- Sasaki merre van a konyha? Éhes vagyok. - szólt közbe mintha nem hallott volna semmit.

- A földszinten. - mutattam az ajtó felé.

- Rendben akkor én ki szolgálom magam. - elindult az ajtó felé, de félúton meg állt és a fejéhez kapta a kezét majd összeesett. Oda rohantunk hozzá a szeméből vér folyt. Gyorsan a kanapéra tettük. Néhány másodperccel később ki nyitotta a szemét.

- Kazumi jól vagy? - ültem le mellé.

- Persze csak ma elfelejtettem be venni a gyógyszerem. - ült fel.

- A gyógyszered? Milyen gyógyszert? - néztem rá kerek szemekel.

- Egy éve kezdődőt elkezdtem képeket látni utána mindig elájultam pár percre azóta szedem a gyógyszereket. - mesélte lehajtott fejel.

- Milyen képeket láttál? - kíváncsiskodott Matsuki.

- Egy kastélyt sötét árnyakat vért és egy koporsót.

- Sasaki ugye tudod, hogy ez mit bizonyit? - vigyorgot Matsuki.

- Ne gyere már megint ezzel a hülyeséggel. - mondtam

- Mit veszítenénk, ha meg próbálnánk elég egy csepp vámpír vér.

- Ti meg miről beszéltek? - kapkodta a fejét köztünk.

- Jó legyen. - meg vágtam a tenyerem egy picit csak épp annyira, hogy egy csepp vér ki folyón.

- Ezt idd meg. - tartottam Kazumi elé a kezem.

- Ti most át akartok változtatni vagy mi? - akadt ki.

-Nem de ezt meg kell innod biz benem. - simítottam az arcára.

- Rendben. - ismét meg vágtam a kezem mert idő közbe begyógyult.