Sötétedésig Sasakinál húztuk meg magunkat. Aztán amint lement a nap és elő bukkantak az égen az első csillagok el indultunk találkozni a többi vámpírral.

...

- A lényegre is térek. Legyetek óvatosak úgy néz fény derült a létezésünkre. – néhányan össze súgtak néhányan szidták az embereket és páran felháborodva léptek elém.
- Nehogy már hagyjuk magunkat. Ezek csak le csapolásra várt vér tasakok. Mi vagyunk a csúcs ragadozók nincs mitől félnünk. Erősebbek gyorsabbak vagyunk náluk. Ők se- nem hagytam, hogy végig mondja.

- Mi nem ölünk embereket. Ragadozók vagyunk, de nem gyilkosok.

-És az fer hogy ők meg ölnek minket. Mert szerintem nem igen is meg kell védenünk magunkat. – igazat kell adjak neki. Meg kell védenünk magunkat, de ennek nem a gyilkolás a megoldása.

- Igen meg kell védenünk magunkat, de azért még nem kell ész nélkül gyilkolászni. Ez csak még nagyobb problémákat szülne. – néhányan felháborodva hagyták el a helyet, néhányan kétségbe eseten néztek rám és várták, hogy mit mondok.

- Egyelőre húzátok meg magatokat. Embereket ne támadjatok meg. A vér adagjaitokat mindenki meg kapja tőlem. – ki osztottam mindenkinek pár napra elég vér tasakot és ezzel lezártuk ezt a kis meg beszélést.

- Haver egész jól kezeled a helyzetet. Úgy értem hideg fejjel és nyugodtan. Nem félsz? – kérdezte Yukio.

- De Yukio félek, de ezt nem mutathatom ki. Mert, ha látják, hogy félek meg rémülnek nem fognak rám hallgatni és abból csak még nagyobb baj lesz.

- Hát haver nem irigyellek.

...

Mivel Sasakinál már nem maradhatunk el mentünk a város széli kis fogadóba. Az öreg nénike nagyon kedvesen fogadott ismerem régről még az igazi szüleim halála előttről. Igen ő is vámpír már öreg volt mikor át változtatták.

- Köszönünk mindent.

- Ugyan nincs mit. De had kérdezek valamit kedveském. – ült le. Rá néztem ezzel jelezve, hogy figyelek.

- Véletlen nem te vagy a királyi család fia. – számítottam erre a kérdésre nagy levegőt vettem.

- De én vagyok.

- Annyira örülök, hogy végre visszatértél hozzánk. – mosolygott.

- Kazumi nekem mennem kéne. De eljövök és értesítlek titeket az emberek lepéseiről. – mondta Yukio.

- Rendben. – bólintottam és elment.

- A barátod ember? – kérdezte a házi gazdának.

- Igen ember.

- Olyan vagy mint apád. – mosolygott. – ő is barátkozott emberekel.

...

Egésznap nem vágytam másra csak Sasaki érintésére. Amint beértünk a szobába egymás ajkának estünk. Addig hátráltunk míg neki nem ütköztünk az ágynak. Előbb leültem majd hátra dőltem. Sasaki ezt ki használva felém mászott és elkezdte a nyakam csókokkal belepni egy idő után a fogát is bevetette és mivel vámpírok vagyunk ez is máshogy megy nálunk. Fogát a bőrömbe mélyesztette el kezdte a vérem szívni több helyen is míg én kisebb sóhajokat és nyögéseket adtam ki. Sasaki eltávolodott telem és a szemembe nézet.

- Ezt folytatjuk, ha ennek vége.

*másnap*

Délután Yukio el jött értesíteni minket mi a helyzet.

- Nos úgy néz ki mindent el hitek Kamekonak. Az emberek fa karokkal járkálnak. Engem ki faggattak a suliba, nyugi nem mondtam semmit elhitetem velük, hogy mellettük állok. Az északa rengeteg gyilkosság történt sok ember meg halt. – mondta el röviden.

- Azokat a gyilkosságokat nyilván azok csinálták, akik elmentek meg beszélés közbe. Fellázadtak. – gondolkoztam hangosan.

- Az lehet. – bólintott Yukio. – viszont az emberek nagyon furcsák mintha valaki irányítaná őket.

Éles fájdalom hasított a fejembe először csak gyengén aztán egyre erősebben. Minden egyre homályosabb lett míg el nem sötétedett.