Jimin szemszöge:

A szellő lágyan simogatta fedetlen végtagjaimat, belértve a szépen gyógyuló sebes karomat is, miközben a tenger parton sétálgattam immár 7. napja.

Nem tudom hányadika van, ahogyan azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen évszak van. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, mióta nem a megszokott életemet élem. Feltehetőleg tél vagy tavasz lehet, bár nem tudom. Pár napja még nagyon hideg volt kint, de most szerencsére jött egy kis meleg front.

Furcsa, hogy nem tudom, mi történik Szöulban. Vajon jól vannak a gimnáziumi barátaim és Minji? Hogyan lehet az én egyetlen húgom?
Szokatlan szülők nélkül élni. De most Jungkook sincs itt velem. Reménykedek, hogy egyszer még látni fogom őt, hiszen iszonyatosan aggódom érte.

Így most itt vagyok egyedül. Ko Samui szigeten, Mae Nam városban a tengerparton délután.

Kooknak igaza volt, hiszen rengeteg koreai él itt. A pletykák szerint ők mind a maffiaból szöktek ide, úgy mint én. Bár én igazából nem tudom, hogyan kerültem ide, mert még Szöulban elájultam, de egy itteni kedves koreai néni elmagyarázott nekem mindent.

Egy kis 2 szobás házikót kaptam, amiért cserében majd dolgoznom kell a szigeten, de egyelőre még az állapotomat tekintve békén hagynak, ami nagyon tisztelendő bennük.

Már 7 napja nincs se öldöklés, sem agresszió, se rohanás, se stressz. Csak én vagyok, az emberek és a természet.

Bárcsak itt lenne velem Jungkook...

Ez a hely tényleg olyan elbűvölő, mint ahogy mesélte nekem. Thaiföld egy különleges és gyönyörű ország. Ilyen szép tengerpartot sem láttam még. Azt hittem, hogy ilyen csak a képeken létezik. Ezek szerint mégsem.
Hosszú, éveknek tűnő hónapok után végre újra megtapasztalhatom, hogy milyen friss levegőn lélegezni, milyen az, ha a talpad alatt nem mesterséges padló, hanem természetes föld van, milyen a madarak éneklését hallgatni és milyen egy közösségben élni, ahol a szeretet dominál és nem az agresszív cselekedetek.

Ennek ellenére a mellkasomban még mindig az ürességet érzem, nem a boldogságot.
Hogyan is érezném a boldogságot, ha minden megvan nekem csak épp a szeretteim nincsenek körülöttem...?
Bevallom fáj látni, ahogy a kisgyerekek futkároznak a parton a szüleikkel, barátaikkal. Egyfajta irigységet érzek, miközben őket szoktam figyelni.

De hát ha nekem csak ennyi adatott meg az életben, akkor ez van. El kell fogadnom.

Mi van ha Jungkook már nem is fog idejönni? Vajon még él? Hiszen közvetlen akkor ájultam el, mikor őt hasba lőtte valamelyik szemét állat.

Igazából nem is érdekel. Vagyis csak azt szeretném, hogy ne érdekeljen, mert nem tudom, hogy melyik fájna jobban... ha megtudnám az igazságot, vagy ha életem végéig reménykedem abban, hogy egyszer még találkozni fogunk.

A sírás fojtogat emiatt minden éjjel, de könny nem jön ki a szemeimből. Minden éjszaka a Jungkokkal töltött utolsó perceinkkel álmodom. Mikor ott sírt előttem magatehetetlenül, miközben én neki, ő pedig nekem próbált segíteni.

Viszont mit érek azzal, ha csak magamban örlődök egész álló nap? Semmit sem...

...

Nappalok követték az éjszakákat sebes gyorsasággal és ez így ment folyamatosan egymás után, szinte végeláthatatlanul.

Újabb nap telt el, aztán mégegy és mégegy és még sorolhatnám. Ennek ellenére még mindig egyedül voltam. Sehol egy levél, amit mondjuk Jungkook küldött volna nekem. Kezdem azt hinni, hogy teljesen felszívódott. Vagy a rosszabbik eset...

A figyelmem életerelése érdekében inkább egy helyi kis büfészerű helyen kezdtem el dolgozni a tengerparton közel, de nem olyan munkát kaptam, mint ahogy az a filmekben szokott lenni. Mosogató fiú lettem, viszont számomra ez egyáltalán nem baj. Itt legalább emberként tekintenek rám, arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag nem is kell semmit sem fizetnem a kis házikómért, csak dolgoznom kell érte. Erről szól a közösség.

Láthatólag befogadtak engem is. Igaz, hogy főleg közép és idősebb korú emberek vannak itt, de akad pár fiatalabb is, viszont jól kijövök velük, habár nagy barátságról még egyáltalán nem beszélhetek, de azért ez is több mint a semmi.

A munkaidőm mára ennyi volt.
Fáradtan és enyhén felvizesedett kezekkel léptem ki a büfé ajtaján, majd elindultam hazafelé.
Sokszor éreztem azt, mintha csak céltalanul bolyonganék egy teljesen idegen földön, ami ha jobban belegondolunk, nem áll távol a valóságtól.
Nincsen senkim, nincs múltam... tulajdonképpen akkor miért is vagyok még mindig itt.
Már bő 2 hete itt dekkolok ezen a szigeten és nincs senki, akinek hiányoznék.

A lábaimat egymás után rakosgattam, miközben magával ragadt engem a gondolatok világa.

A nap már szépen aludni készülődött, így most az egész táj a narancssárga összes árnyalatába burkolózott, amivel még mindig nem tudtam betelni.

Aztán csak azon kaptam magam, hogy a meztelen talpaimat a tenger hideg vize simogatta, mire megtorpantam egy pillanatra.

Nem tudok úszni...

Lenne értelme ennek az egésznek? Lenne értelme folytatni a várakozást és a reménykedést?

Hiszen egész életemben csak ezt csináltam felváltva. Várakoztam és reménykedtem, várakoztam és reménykedtem.
Őszintén szólva... elegem lett ebből.

A víz egyre több testrészemet érintette, ahogy távolabb és távolabb sétáltam a parttól az aranyhídon, ami nem tartott meg engem. A tenger hideg volt, ám a hideget mégsem éreztem. Egy pillanatra elfelejettem mindent, mert csak a hullámok beszélgetésére koncentráltam. Ez egészen addig ment, míg a víz szintje el nem érte az államat. Itt lefagytam egy pillanatra.

Tényleg akarom én ezt? Talán nem érne ennyit...
Lehet, hogy hülyeség volt.
Lehet, hogy nem kéne rossz példát mutatnom az itt élő népnek.

Már éppen fordultam volna vissza, mikor egy hullám belesodort egy kisebb vízárba, ami csak mégbeljebb taszított engem a tengerbe.

Nem tudtam mit tenni... bepánikoltam. Nem tudok úszni, a kapálózással pedig nem értem el semmit. A lábaim nem találtak talajt, az arcom pedig nem találta a felszínt.
Halálfélelmem lett egy pillanat alatt...
Nem pont így akartam volna neghalni...

-...min..! Jimin! Jól vagy?! - halottam még valaki ordibálását egyre tisztábban. - Meg akarsz halni, hallod?! - kiabált közvetlen mögöttem, miközben karjaival tartott engem a vízben.

Sajnos miután felismertem a hangot, nem bírtam válaszolni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy kiürítsem a maradék vizet is a gyomromból, aminek az lett az eredménye, hogy nem csak a víz jött ki, hanem az étel is.

-Jobban vagy? - kérdezte tőlem aggódva újra.

A válasz adás helyett csak gyorsan felé fordultam, majd olyan szorosan megöleltem őt, hogy alig kapjon levegőt, majd a boldogság újra utat tört bennem és felfoghatatlan megkönnyebbülés áradt szét a testemben.

-Azt hittem, hogy már nem is jössz ide. - remegett meg a hangom.

-Megígértem. Csak a folyamat egy kicsit hosszabb ideig tartott, mivel a lőtt sebem eltalálta valamelyik belső szerveimet is, és hosszabb idő volt a felépülés. Nem lenne szabad vízben sem lennem. - figyelmeztetett engem mosolyogva.

-Soha többet nem foglak elengedni. Ha elmész valahova, akkor én is veled megyek. - jelentettem ki.

-Már nem megyünk sehova. - suttogta, majd kézenfogva kisétáltunk a tengerből, ahol egy ismerős alak várt minket.

-Szia Jimin, Kim Taehyung vagyok! - nyújtotta nekem a kezét az a titkár a maffiából.

-Uhm... Jó napot... - motyogtam, miután kezét ráztam vele.

-Ő volt a besúgó az egykori maffiában. A rendőrségnél dolgozik. Szerencsére mindenkit elkaptak, így a maffia feloszlott rengeteg év után. - magyarázta el nekem Jungkook.

-Oh, nem is gondoltam volna. Köszönöm! - hajoltam meg Taehyung előtt.

-Ugyan, semmiség. Viszont holnap indulok vissza a 6 órási hajóval Szöulba, mivel nekem ott a munkahelyem és csak Jungkookot kísértem el ide. Ennek ellenére örültem a találkozásnak!

-Szintúgy. - válaszoltam.

-Most megyek. Kívánom, hogy most már boldog életetek legyen. Minden jót! - fogott kezdett Jumgkokkal, majd utána velem is.

-Jó utat hazafelé! - köszöntünk el tőle, majd én is Kook a falu felé kezdtünk el sétálni enyhén átfagyva.

-Miért mentél a tengerbe? Hiszen tudod, hogy nem tudsz úszni..

-Mert már megbolondultam abban, hogy rád vártam. - vallottam be.

-Sajnálom, hogy ennyi ideig távol voltam, de a sebem tényleg eléggé ronda volt.

-Semmi baj. Jobb is, hogy inkább ott voltál és felépültél. - karoltam át őt.

-És mesélj csak, milyen itt?

-Eddig jó volt, de most már szuper lesz. A helység tényleg olyan elbűvölő, mint ahogyan azt mesélted. Van egy kis 2 szobás házam, bár nem egy hat csillagos szálloda, a célnak azért megfelel és egyébként a helyi büfében dolgozok a ház áráért cserében. Egyáltalán nem megterhelő munka. Mindenki annyira kedves itt és most jöttem rá, hogy tökre jó közösségben élni. - meséltem neki.

-Ezt öröm hallani. Akkor ezennel a közös életünket megnyitom. - nevetett fel, amire én csak mégjobban hozzábújtam sétálás közben.

-Számomra ez még felfoghatatlan. - sóhajtottam egyet boldogan.

-Szeretlek Jimin. Bocs, ezt muszáj volt kimondanom. - kuncogott.

Megtorpantam, majd őt magam felé fordítottam és úgy mondtam ki neki én is.

-Én is szeretlek téged, Kook. - vigyorogtam, majd egy szerelmes csókban forrtunk össze, mire az összes pillangó feléledt a gyomromban.

Úgy szorítottam őt magamhoz, mintha nem lenne holnap és most különösebben nem érdekelt a sebe és nem érdekelt a vizes ruhánk. Csak ő volt és én.

Végre bátran ki tudom jelenteni hogy már csak mi vagyunk ketten.

Miután elváltunk egymástól nagy nehezen, egy nagyot kiáltottam boldogan, hogy mindenki tudtára adjam azt, hogy nekem most már megvan mindenem, ami az élethez kell.

Miután kiordibáltuk magunkat, a nap utolsó sugarai még mindig adtak némi fényt, így kézenfogva egymást kezdtünk el futni a házam, házunk felé.

Jungkook pont jókor volt jó helyen. Ez is csak sors miatt volt. A sok nehézség után mi mindig egymásra találunk.
Ez már egy tény...

Köszönöm, hogy elolvastad!