ANNIHILATION – HATODIK FEJEZET

SILVER REID

sarga-lany

· · ─────── ·•· ─────── · ·

A tetőn lebzselő galambok szétrepülnek, amint a fekete helikopter süvítő hanggal közeledik a Brooklyn-i Magánkórház leszállópályája felé. Kihullott tollaik szállnak az égen, amint a helikopter által generált levegő mozgatja őket. Kora reggel van, az ember azt hinné a város ilyenkor még csendesen alszik, de persze ez nem így van, hisz ez New York, a mindig nyüzsgő, élettel teli, zajos New York. A város, ami megannyi lehetőséget rejteget mindenki számára, új kezdetet, megbocsájtást, reményt, és az ember naphosszat tudná sorolni neki mit is jelent a város.

✮

Silver Gracelyn Reid számára New York –azon belül is Brooklyn- mindig is több volt, mint egy mindig zajongó, emberekkel megtöltött város. Minden nap mást jelentett számára kilépni a kissé szmogos levegőjű Brooklyn utcáira.

Amikor fiatalabb volt –olyan öt-hat éves lehetett- egy végelláthatatlanságig magasodó épületekből és felhőkarcolókból álló betondzsungelt látott a városban, teli veszéllyel és izgalommal. Telis-tele kihívásokkal és megvívandó harcokkal, amikkel minden nap meg kell küzdenie neki és a szűkös körülmények között élő családjának.

A Reid család sosem számított jómódú, előkelő vagy éppen gazdag családnak, mint például a hatalmas multi céggel rendelkező Stanley család. Nem, a Reid család még csak átlagos jövedelemmel rendelkező családnak sem volt mondható. Silver édesanyja, Sarah Reid, Brooklyn egyik lepukkant kórházában dolgozott ápolónőként, másodállásban pedig idősek gondozásával foglalkozott, nem is akármilyen idősekkel, hanem tehetős családok legidősebb tagjaival, akiknek gyerekei sosincsenek az államban, mert mindig utaznak, viszont nincs szívük felmenőiket idősek otthonába dugni, hogy aztán megannyi más kortársukkal együtt bingózzanak a nagyteremben minden egyes nap. Joseph Reid, Silver apja pedig a katonaságnál dolgozott, azonban egy bevetés során halálosan megsebesítette egy kiskaliberű fegyver, ami a halálát hozta néhány évvel korábban, annak ellenére hogy az orvosok –köztük saját felesége Sarah is­- próbáltak mindent megtenni az életéért.

Mire Sarah és Joseph Reid egyetlen gyereke elérte a tinédzserkort már teljesen másként gondolt New Yorkra, mint évekkel korábban. Jobban mondva: minden nap másként gondolt a városra. Volt, amikor egész nap zuhogott az eső, és olcsó, vékonytalpú cipőjét eláztatta egy hatalmas pocsolya hazafelé menet, egy hatalmas, mocskos egérlyuknak képzelte Brooklynt. Amikor a tavaszi szellő először fútt át lenge, fehér ingjén -amit még édesapja ruhásszekrényéből csent el, amikor még Joseph élt- egy nagy virágoskertnek látta a város egészét, a sok-sok nyíló virággal, a színesebbnél színesebb ruhákat hordó gyerekekkel és a tavasszal előmerészkedő szerelmespárokkal. Mikor a nyári napsugarak először simogatták meg szinte már betegesen hófehér, szeplős arcát, amint tanévzáró után megkönnyebbülve és szabadnak érezve lépett ki az iskola ajtaján úgy érezte: igen, ez New York, a lehetőségek mérhetetlenül nagy városa, és én vagyok Silver Gracie Reid, aki meghódítja ezt a hatalmas felhőkarcolókkal tarkított földet, amit szülővárosának hívhat. Úgy érezte azon a kora nyári napon, hogy övé a világ. Készen állt arra, hogy lehozza a csillagokat az égről, megküzdjön minden útját álló akadállyal és végre olyan életet élhessen édesanyjával, amilyen életre mindig is vágytak.

Mert nem vártak volna olyan sokat az élettől. Szerették volna békében élni az életüket, csendesen, gondtalanul, és nem pedig állandóan betegségekkel küszködve, behajtókkal veszekedve, versenyt futva az idővel, közben azon aggódva vajon mikor lakoltatják ki őket háromszobás Brooklyn-i lakásukból, amire még Sarah Silver édesapjával közösen vettek fel hitelt évekkel ezelőtt. Szerették volna viszontlátni Joseph-et annak ellenére, hogy tudták ez nem lehetséges. Szerették volna utoljára még elmondani neki mennyire szeretik, Sarah szerette volna utoljára magához ölelni, hogy érezze olcsó kölnijének illatát, ami amióta megismerkedtek egymással ugyan az volt. Joseph mindig gondosan kiválasztotta a Macy's polcáról a megfelelőt, Sarah pedig gyakran, amikor férje hosszú útra ment a tengerentúlra, azon találta magát, hogy könnyeivel küszködve a szűkös fürdőszobába zárkózva szorongatja a félig megüresedett kölnis üveget.

Silvernek kiskora óta számtalan betegséggel kellett napi szinten megküzdenie, sosem tartozott az erős fizikumú gyerekek közé, mint amilyen Jackie Beverly Bernard – Silver legrégebbi és talán egyetlen igaz barátja- is volt világ életében, a maga százhetvenhat centis magasságával és erős, lányhoz képest izmos felépítésével. Jackie mindig is szöges ellentéte volt Silvernek, Jackie barna, derekáig érő göndör hajával és magas, nyúlánk, de mégis erős testalkatával nem is különbözhetne jobban a rövid, szőke szög egyenes hajú vézna Silvertől. Ennek ellenére tökéletesen kiegészítették egymást. Silver nyugodt, szelíd személyisége és művészlélek éne a vadóc, öntörvényű, merész és bevállalós Beverly mellett sokak szerint eltörpülne, de nem, az előítéleteket megcáfolva igazán egyenrangúnak számítottak mindketten a évekre visszanyúló barátságukban.

Amikor Silvert hét évesen először gyűrte le az iskolából hazahozott nátha Beverly másnap, mikor szomorúan konstatálta, hogy barátja nem ül az előtte található iskolapadban, néhány órával később már türelmetlenül toporgott a lány ablaka előtt a tűzlétrán ácsorogva, hogy engedje be, ugyanis meglógott az iskolából és nem akarta, hogy Mrs.Reid megdorgálja miatta, azt meg pláne nem, hogy szóljon az anyukájának, aki biztosan szobafogságra ítélné.

Ezután mikor Silver beteg volt Beverly rendületlenül látogatta a lányt, nem érdekelte semmi, lehetett szó heves havazásról, erős szélről, szakadó esőről, Beverly mindig ott várta Silvert a tűzlétrán, hogy beengedje a meleg, kicsike szobájába. Volt, hogy az újságárustól lopott képregénnyel a hóna alatt, volt, hogy két kezében két tölcséres fagyit szorongatva állt az ablaka előtt annak ellenére, hogy Silvernek sajgott a torka és folyamatosan köhögött.

Amikor egy éve, Silver huszadik születésnapját követő hónapban, a lány anyja elhunyt, Beverly volt az első, aki kopogtatott az ajtaján, úgy, ahogy mindig is szokott. Szó nélkül magához ölelte és hagyta, hogy a szőke órákon át sírjon a vállán, és pénz hiányában zsebkendőként használja pólóját. Édes kis semmiségeket suttogott a fülébe nyugtatásként, ahogy a sötét szobában ültek a rozoga kanapén, közben egyik kezével haját simogatva. Hajnalok hajnalán csitítgatva próbálta alvásra bírni a lányt, mint ahogyan azt régen az anyja is tette mikor rémálmok gyötörték édesapja halála után, és úgy, hogy csak ketten értsék –ugyanis a falak elég vékonyak voltak, és a szomszédos Gluttberg néni mindig hallgatózott-, suttogva próbálta elhitetni barátjával, hogy minden rendben lesz. És Silver hitt neki. Mindig is hitt neki, még akkor is, ha a helyzet rémisztően kilátástalannak tűnt, ő mégis hitt neki.

Ez a mostani más. Beverly messze jár New Yorktól, egy másik államban tanul, neves egyetemen, ahová sportösztöndíjjal jutott be –hiszen a Bernard lány nem épp a szorgalmáról volt híres- Silver pedig épp a Brooklyn-i Magánkórház egyik nyolcadik emeleti kórtermében tengeti napjait már egy ideje. Persze nem áll tőle messze a kórházi élet, korábban is számtalanszor éjszakázott az intenzíven egy-egy asztma rohama után, vagy egy csúnyább fertőzésnek köszönhetően. Most egyedül van. Nincs itt az édesanyja, hogy vizes törölközővel borogassa lángoló homlokát, nincs itt az édesapja, hogy történeteket meséljen neki hajnalig, amíg végül el nem nyomja őt az álom, Beverly pedig végképp sehol, hogy együtt gombfocizzanak a kicsinyke asztalon, és hogy egy kerekesszéket elcsenve, sikítozva randalírozzanak a folyosón addig, amíg az egyik nővérke rájuk nem mordul, hogy Silvernek pihenésre van szüksége, azonnal mars vissza az egyhangú, géphangokkal teli kórterembe.

Most csak vár, és vár, órákon keresztül vár arra, hogy végre megszabadítsák megannyi hosszú év fájdalmától. Mert.. ezt tartogatja számára a jövő, akármi is lesz a végkimenetele a kísérletnek. Ha nem sikerül? Meghal és megkapja azt a megváltást, amire édesanyja halála óta vár. Ha sikerül? Szintúgy megváltás várja, és egy új, fájdalommentes, jobb élet. 

A kérdés már csak az: Hogy végződik ez az egész?

✮

Jordyn Newman néhány Shield-es ügynök kíséretében száll ki a magánhelikopterből, majd útközben a fiatal mágus, Eleanor McHenry csatlakozik hozzájuk.

- Erre egyszer meg kell tanítania- mondja Jordyn csodálkozva. Még mindig nehezen szokott hozzá Eleanor váratlak belépőihez, amit képességének köszönhetett. 

- Ki van zárva- morogja McHenry, aztán gyorsít tempóján, így lehagyva a Shield ügynökök kisebb csoportját. 

Silver Reid a 842-es számú szobában ébred, amikor Eleanor és Jordyn egy nővér kíséretében belépnek a kórterembe. Egy ideig nem nyitja ki a szemét, próbál hallgatózni és olyan mozdulatlan maradni, amennyire csak tud.

- Mr.Newman, nem tudom jó ötlet-e..- kezd bele az egyik ápolónő, de Eleanor hamar csendre inti őt.- Az előző ébredésénél rendkívül zavarodott volt és agresszivitásra utaló jeleket adott-  magyarázza tovább a nő. 

- Szerinted el tudja majd dobni?- kérdi Eleanor a lányt méregetve, mire Jordyn nem válaszol, hanem helyet foglal a Silver ágya melletti széken, nem is törődve az ajtóban ácsorgó Eleanorral, aki néhány perccel később egy székkel tér vissza egyenesen a New York-i Szentélyből. Azok az átkozott portálok..

- Hello Reid- mondja Jordyn.- Tudom, hogy ébren van, a szemmozgásából meg tudom állapítani- magyarázza, mire Silver nagyot sóhajtva kinyitja szemeit.- A nevem Jorden Newman, Shield ügynök vagyok, ő pedig Eleanor McHenry a New York-i Szentély őrzője- mutat a mágusra.- Nézze Reid, nem akarom rabolni az idejét, szóval a tárgyra térek. A világunk veszélyben van, így hősökre lenne szüksé...

- Én nem vagyok hős- vág a szavába Silver.- Katona vagyok.

Eleanor szemét forgatva feláll, majd az ablakhoz sétál. Jordyn az orrnyergét masszírozva vesz egy mély levegőt, aztán ismét Reidhez fordul. 

- Nem az számít, hogy hős-e vagy nem. Itt egyedül az a fontos, hogy képes-e harcolni a hazájáért, az embereiért, a világért, ami hatalmas veszélyben van? 

Silver elhallgat. Gondolkozik. Gondolatai akaratlanul is Beverlyre tévednek és arra, vajon mit válaszolna-ő? Mit válaszolna az apja és az anyja? Segítenének. Végre itt az alkalom, hogy az legyen, aki mindig is akart lenni. Jó ember akar lenni. Segíteni akar. 

- Akár meg is halnék érte- mondja Silver, hangja tiszta, nem rezzen meg, majd Jordynra és Eleanorra pillant, akik őt figyelve csak bólintanak. 

- Szerintem el fogja bírni- válaszolja meg Jordyn Eleanor korábban feltett kérdését, amint egy pillantást vet Silverre. McHenry elmosolyodik, ami ritka, aztán portált nyit és távozik a szobából. 

Ideje, hogy Reid szabadjára engedje a hőst, aki benne él...