ne - négy

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟙𝟛.

Mark Lee Yuta reggeli, mély, dörmögő hangjára ébredt. Az idősebb telefonon beszélt, hátát az ágytámlának támasztva. Bal kezével továbbra is Mark derekát simogatta. Tegnap este nem volt kedvük felöltözni, ezért ébredés után rögtön Yuta izmaival találta szembe magát. Nem mintha bánta volna a látványt.

- TY, biztos nem ér rá a dolog? - Yuta nem vette észre, hogy kedvese felébredt. Elhúzta a száját. A másik beszéde recsegésként jutott el Mark-hoz. - Jó, egy szűk óra és ott vagyok nálad... Rendben, szia. - Letette a mobilját és Mark kíváncsi szemeivel találta magát szemben. - Jó reggelt, gyönyörűm! Nem is vettem észre, hogy felébredtél... De örülök, mert nem lett volna szívem felkelteni, pedig mennünk kell. Egy régi barátom hívott, hogy mindenképp beszélni akar velem.

- Neked is jó reggelt, senpai! - Mark a mondat végét egy ásítással spékelte meg, komás fejében kellett pár perc míg felfogja mi is szaladt ki a száján. Alapjáraton csak akkor szólította "senpai"-nak Yuta-t, ha felhevült köztük a levegő. Az idősebb még jobban beindult erre, Mark pedig élvezte a kényeztetését. Mert Yuta hiába szeretett durvulni, mindig vigyázott a kisebbre. Talán az is közre játszott, hogy meg kellett tartaniuk, legalább egy ici-picit, hogy nincs köztök semmi több, mint szoros barátság. Ez pedig valóságalapját veszti, hogyha Mark nem bír lábra állni sem, nemhogy járni.

- Játszani akarsz, Markie? - Yuta arcán elterült egy perverz mosoly, míg az említett csak maga elé tartva kezeit kezdett magyarázkodni.

- Félre érted, fáradt vagyok. Csak úgy kicsúszott...

- Szerencséd, hogy Taeyong hívott, mert most komoly bajban lennél, Markie! De gyere inkább fürödjünk.

Fürdés után - hála az égnek rá bírta venni Yuta-t, hogy külön menjenek - felöltöztek és minél jobban próbálták eltakarni kilétüket. Hála az égnek a nap fényesen sütött, így Yuta napszemüveg és maszk mögé rejtőzött, míg Mark egy baseball sapkát húzott mélyen a szemébe, nyakát és arcát pedig egy nagy sállal próbálta eltakarni.

Gyorsan kijelentkeztek a szobából és rögtön beültek az épület előtt álló sötétített autóba. Hála az égnek még nem fedezték fel a sajtósok, hogy itt éjszakáztak. Yuta megadta a sofőrnek a címet és felhúzta az elválasztót.

- Nem baj, hogyha előbb elintézem a barátom? Nagyon furcsa volt a telefonba, aggódom érte. - Yuta nem nézett Mark szemébe, összekulcsolt ujjaikat simogatta.

- Úgy nézek én ki, mint akit zavar? Yuta oppa, én vagyok a legboldogabb, ha ezek után javul a barátoddal a kapcsolatod! - Az idősebb a szemébe bámult, majd egy apró csókot lopott ajkairól.

- Téged kellett volna elvegyelek! - Azzal játékosan elnevette magát és meglökte a kisebbet is, hogy mosolyogjon vele. Ő azonban elengedte kezüket és előre fordult. Az arcáról eltűnt minden érzelem, szürke lett az aurája és fagyos. Pontosan Yuta, engem kellett volna. Egy ez a mondat visszhangzott a fejében. Engem kellett volna, de te már elvetted Sicheng-et. - Sajnálom. - Már Yuta sem nevetett, szinte rögtön rádöbbent mi is szeretője baja. Mark tudta, hogy az idősebb nem akarta kínos helyzetbe hozni, ez csupán bohókás személyiségével jár, mégsem tudta magát túltenni rajta.

A TY Track Entertainment épületéig nem beszéltek többet.

- Megvársz itt, ugye? - Yuta törte meg a csendet, miután megállt az autó a főbejárat üvegajtaja előtt. Mark-nak nem volt kedve megszólalni, csak bólintott egyet morcosan. - Sietek, szívem. - Yuta egy megpuszilta a másik arcát, majd az ajtaját kinyitva eltűnt az épületben.

Mark pedig ott maradt a kocsiban, összezárva a fullasztó elméjével. Idegennek hangzott a szívem szó Yuta szájából. Emlékezett még az első találkozásukra. Akkor Sicheng-et hívta "szívem"-nek. Nem akarta tönkre tenni azt a fiút, tudta, hogy nem helyes, amit tesznek. Hiszen miatta csalja meg őt Yuta.

Ebben a kapcsolatban neki nincs helye. Ő mégis itt van, itt mindennek a közepén.

A telefonja megcsörrent valamennyire visszarántva a valóságba, de továbbra is szűkösnek és levegőtlennek érezte a hátsó üléseket. Muszáj volt kijutnia innen. Előre kopogott az üvegen, majd kikászálódott a kocsiból.

Az épület vagy negyven elemelet magas volt. Modern dizájnnal, egyszerűen volt formázva, szinte teljes fala üvegből volt. A tetőről egy óriásképernyő magasodott, amelyen éppen Taeyong egyik művészének reklámja ment. A bejárat fölé nyúló tetőrészre volt felszerelve a TY Track felirat. Az egész alsó szintet belátta az utcáról. Kényelmes kanapék, egy információspult, mögötte két kirakat-lánnyal. Elbűvölő.

A sarokban meglátott egy automatát, szépen sorba állítva a különböző üdítőkkel és a torka hirtelen kiszáradt. Céltudatosan indult hát meg befelé.

Senki nem szólította meg, pedig szép kis alibit rakott össze magának miközben választani próbált. Végül egy egyszerű ásványvíz gombját nyomta be és fizetett ki. Semmi kedve nem volt visszamenni a fülledt autóba, ráadásul Yuta megígérte neki, hogy siet. Majd megvárja itt és együtt mennek haza.

Körbe kémlelt az előteret. Néhány öltönyös fickó és rövid szoknyás alkalmazott. Nem messze van tőle egy WC is. A falakon végig előadók, lemezek, díjjak. Kellemes hangulat. Nincs nagy hangzavar, sőt lágy zene szól a hangszórókból.

- Jisungie, neked olyan egyszerű~! Bárcsak nekem is a bátyám lenne Mr. Lee. Biztos nem kéne ennyit edznem...

- Hyung ez nem így működik! - Az egyik oldalfolyosóról két kobak bukkant fel. Az első fiú, szalma szőke hajjal, mint egy kiskirály vonult be. Néhány lépéssel mögötte, kissé riadt tekintettel egy másik követte. Hangosak voltak - vagy legalábbis az első - és egyenesen az információs pultnál álló öltönyt viselő férfihez mentek.

Mark nem bírta levenni a szemeit az alacsonyabbról

Mark nem bírta levenni a szemeit az alacsonyabbról. A fényes mosoly, ami szétterült és kisfiússá tette az egész lényét megigézte. Körülbelül egymagasak voltak, talán a másik egy picit alacsonyabb. A levegő, ami körbe ölelte, szabályosan ragyogott. Az fényár a szemeinél volt a legerősebb. És milyen gyönyörű szemei vannak!

Túl távol állt, nem hallotta mit beszélget a három férfi, de egész addig szemmel tartotta őket, míg a fiatalabb kettő el nem indult visszafelé.

- Jisung, otthon hagytam a kulacsom, veszek egy vizet. - Ide fog jönni. A gondolat gyorsabban futott át Mark agyán, mint egy villám cikázik az égen. A fiú futva érkezett meg mellé, ő pedig inkább nagyot húzott a palackjából, minthogy megbámulja, ahogy az üveget tapogatva választ. Újra szétnézett maga körül és pont meglátta Yuta-t kiszállni a liftből. Mellette egy alacsony férfi, aki nagyon ismerősen nézett ki neki. Sietős léptekkel indult meg feléjük.

- Hé...! Itt hagyod a tárcád! - Aranyos orgánumú hang szólt utána. Csak kicsit hangosan. Az összes jelenlévő őket nézte. Mark lassan megfordult és elvette a felé tartott erszényt. Darabos meghajolt és elsuttogott egy köszönömöt. Nem mert ránézni a szemben állóra, a mellette álló falat bámulta. - Szívesen, de figyelhetnél jobban. Ismerhetlek? - Az élet újra elindult a szobában. Mark érezte a jeges tekintetett a hátában, természetesen Yuta-tól.

- Nem hiszem... Mark Lee vagyok...

- Lee Donghyuck! Mindenestere örvendek. - Pár percig nézték egymást, majd a másik megvakarta a tarkóját. - Azt hiszem, nekem mennem kéne. Ott áll a főnököm és mivel nincs most épp szünetem elevenen megnyúz, ha meglát... Szia! - A fiú elrohant, de sebessebben, mint, hogy Mark követni tudja az útját. Ő is megfordult és újra neki indult eredeti céljának.

A beszélgetőktől néhány méternyire állt meg és most ő kezdte bámulni Yuta-t.

- Hyung, akkor, ha nem bánod én megyek. Még el kell intéznem valamit! - Meghajlás, elköszönés és Mark már csak a szorosan felkarjára fonódó ujjakat vette észre. Újra a napfényen voltak, Yuta úriember módjára kinyitotta neki az ajtót és mindketten beszálltak.

- Markie, mégis ki volt az a fiú? - Yuta nem köntörfalazott. Ahogy a másik a szemébe nézett, rögtön meg is bánta, amiért egyáltalán végigmérte bent Donghyuck-ot.

- Nem tudom.

- Oh, igen? Pedig én úgy láttam elég jól elvagytok! Szabályosan szemekkel vetkőztetted! Markie ne kelljen újra bebizonyítanom, hogy hozzám tartozol! - Mark gyűlölte amikor Yuta a tulajdonaként kezelte. Elege volt a féltékenységi rohamaiból. Nem beszélhetett senkivel anélkül, hogy az idősebb számonkérje rajta. Mindig meghunyászkodott, bocsánatot kért, hagyta, hogy Yuta úgy büntesse, ahogy csak akarja.

De ez nem állapot. Tudta ezt ő jól, csak épp semmi kedve nem volt belemenni egy végtelen vitába, ahol nem győzhet. Mert nincs az a helyzet, amiben Yuta tartósan betartaná az ígéretet, hogy megpróbál bízni benne. Már ha egyáltalán beismeri, hogy nem bízik meg benne.

Most mégis visszaszólt, ádáz tekintettel figyelte a másik legkisebb rezdülését is.

- Ne kezelj tárgyként. Volt köztünk vagy egy méter távolság, és csak azért beszéltünk, mert majdnem otthagytam a tárcám. Ő pedig volt olyan kedves, hogy szóljon és visszaadja. Szóval állj le az összeesküvés elméletek gyártásával!

- Mit mondtál? Nem kezellek tárgyként! Miről beszélsz? Azt hittem az én barátom vagy, nem azé a senkié!

- Erről beszélek.

⪧ ○ ⪦

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟙𝟞.

Moon Taeil gyorsan szelte át az egyik fővárosi parkot. Baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta és maszkot viselt. Szinte futott. Úgy érezte figyelik, követik minden lépését. Ez persze nem volt meglepő, de ez a fajta kíséret baljós érzéseket keltett benne. Lehet csak a füle csengett, de mintha néha hallott volna kattanni egy fényképezőgépet. Próbálta magát nyugtatni, hogy bizonyára csak egy kezdő újságíró jár a nyomában, aki vele kapcsolatban reméli élete sztoriját. Védekezés céljából még lejjebb húzta a sapkáját és még gyorsabbra vette a lépteit. A földet figyelte és egyre rendezetlenebbül vette a levegőt. Elvesztette a fókuszt és nekiment egy férfinek. Elmotyogott egy bocsánat kérést és már rohant is tovább. Minden harmadik lépésénél maga mögé pillantott, de sehol nem látott senkit. A korai órában még szinte senki nem járt a fák között. A park másik felén lévő kávézóban volt megbeszélve a találkozó a menedzserével, miután az előző napokon folyton próbált. Ma egy rádióműsorban volt jelenése, hogy bejelentse az új albumát, rajta egy kollaborációval, amelyhez egy közkedvelt amerikai előadó működött közre. Izgatott volt.

Az egyik ösvényen meglátott pár fiatal diáklányt, ezért a másik irányba fordult le. Már látta a kis cukrászdát maga előtt, azonban a megszokott fekete autónak nyoma sem volt. Lepillantott a mobiljára, ellenőrizve az időt. Jókor jött. Még két perc volt egészig, amikorra a találkozó volt megbeszélve. Máskor az idősebb nő már rég itt lett volna és megrendelte volna a kávéikat. Talán beljebb ült le... Taeil torka teljesen kiszáradt. Itt valami nagyon nem stimmelt. A kocsinak, amellyel érkezett akkor is valahol a közelben kéne állnia, de errefelé csak piros és szürke kisautók voltak. Sehol egy fekete terepjáró.

Taeil megállt szemben a világos kirakattal és várt. Óra ötkor még mindig sehol nem látta a stábot. A légzése elnehezült, szédülni kezdett. Leguggolt és szorosan átölelte a lábait. Próbált nem pánikolni. Mikor újra bírt gondolkodni, lassan elővette a mobilját és felhívta a menedzserét. A telefon kicsöngött, de senki nem vette fel. Újra kapkodni kezdte a hűvös reggeli levegőt és már lélekben felkészült egy pánikrohamra, mikor egy óvatos érintés kizökkentette. A vállához érő ujjak apró körökkel próbálták megnyugtatni. Hagyta az idegen kellemes simogatását és lassan lenyugtatta őrülten dobogó szívét. Nem gondolkodott, a percekkel korábbi félelem kikapcsolta az agyát. Naivan elhitte, hogy az idegen férfi nem akar neki rosszat, szimplán segít neki.

Mikor elég érzett a lábaiban, felegyenesedett, hogy megköszönje a férfi kedvességét. Kedves arcú, boldog fiú volt. Mosolyogva nyújtott kezet. Még Taeil-nél is alacsonyabb volt, hiába a magasított talpú cipő. A ruháját nézve átlagos volt.

- Jobban vagy? - Taeil azonnal megállapította, hogy a mosolya ragadós. Az ő sápadt arcára is görbületet varázsolt vékony, kissé lányos hangja. Megrázta a felé tartott kezet és bólintott. - Ten vagyok. Te?

- TaeSun. Köszönöm. - Egy furcsa csillanás a kisebb szemében. Taeil úgy érezte, nem verte át a kamunévvel. Talán rajongó... Az idősebb gondolatban fejbe vágta magát. Kell ilyen szerencsétlennek lennie!

- TaeSun... Szép név. Lenne kedved inni velem valamit? És közben esetleg könnyíthetsz a lelkeden is... Pszichológiát hallgatok a közeli egyetemen, bár igaz csak másodéves vagyok még... - A fiú megvakarta a nyakát. Határozottan zavarban volt. Taeil vacillált. A szíve a kávézóba húzott, hogy kimondjon ennek az idegennek mindent, amit eddig nem tudott, de az agya határozottan tiltakozott ez ellen. És mint amióta Idol volt, most is az eszére hallgatott.

- N-ne haragudj, de azt hiszem ezt most nem tehetem... Egy fontos megbeszélésre jöttem ide, de a másik fél nem jelent meg időben, azért estem ennyire kétségbe... Most viszont szerintem hazamegyek inkább és újra gondolom az életem. - Taeil ironikus nevetést hallatott, majd szinte magában hozzátette. - És próbálok nem újra kétségbe esni. - Ten látszólag nem hallotta meg az utolsó mondatot, ugyanis a vállait megrántva csettintett egyet a nyelvéve.

- Hajrá, haver. Csak hadd adjak előbb még egy zsepit... Van valami az arcodon. - Az egyik kezével végig túrta a zsebeit, míg a másikkal az orrára mutatott. Taeil hálásan fogadta a zsebkendőt és a megjegyzést is. Bele sem mert gondolni, mit szóltak volna az újságírók, ha mondjuk egy fekete folttal jelenik meg. A papírral dörzsölni kezdte a másik által mutatott felületet. Egy pillanatra megszédült. Hirtelen mázsás súlyú álmosság lett rajta úrrá. A világ forogni kezdett, a fák gigantikusra nőttek és a szemei előtt megjelent a hajnali ég csodás narancsszíne. Az utolsó dolog, amit látott, Ten továbbra is kedves mosolya volt, ahogy átölelni a derekát ezzel megakadályozva, hogy a földre essen.

⪧ ○ ⪦

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟙𝟟.

Johnny Seo teljesen belemerült egy szerződésbe. Szemüveget viselt, és tolla hegyével követte hol tart az olvasásban. A hálószobája eddig sosem használt foteljében ült. A nap az ég közepén járt, nem sokkal múlt dél. Johnny reggel óta nem mozdult el a helyéről. Inkább behívatta Ten-t, hogy hozzon neki egy újabb kupac iratot, mint, hogy elhagyja törzshelyét. Néha, ha nem bírt épp koncentrálni, felpillantott és néhány percig gyönyörködött az ágyában fekvő angyalon. Minden alkalommal végigjáratta a szemét porcelánfehér bőrén és csukott szemein. Csókolni való ajkain. Nézte pár pillanatig, ahogy a mellette álló infúzióban lecsurog néhány csepp, majd visszatért a munkájához.

Nem volt elégedett a móddal, ahogy a szerelme az ágyába került. De kétségtelenül ő adta az utasítást Jaehyun-nak. Bár eszébe sem jutott elrabolni a férfit. Ő sokkal jobban örült volna egy találkozónak, ahol meggyőzheti, hogy ő az egyetlen, akire hátralévő életében szüksége van. De nem így alakultak a dolgok. Ezért pedig itt fog virrasztani az ágya mellett, amíg fel nem kell.

A személyzetnek megtiltotta, hogy belépjenek ebbe a szobába, de még Ten és Jaehyun is csak külön utasításra jöhettek be. Mióta itt volt a fiú, Johnny egyszer sem evett. A házvetőnője ugyan beküldetett egy adag ételt hozzá, de hozzá sem nyúlt a drága vacsorához. A borospoharat elvette a tálcáról és lassan ízlelgetve megitta belőle a bort, de nem érezte magát éhesnek. A mai nap délutánján kezdett csak aggódni. Taeil még mindig nem mutatta jelét, hogy ébren lenne. Rémképek keringtek a fejében. Könnyen lehet, hogy Ten túlságosan sok kloroformot adott neki. Hogy már nem fog felébredni. Johnny képzeletben fejbe vágta magát. Dehogyis.

Hogy megnyugtassa magát, behívatta az orvosát. Az idősödő férfi készségesen lemérte Taeil pulzusát, meghallgatta a szívét és nyugodt hangon közölte Johnny-val, amit hallani akart. Teljesen jól van, csupán valószínűleg alapból is teljesen ki volt merülve. Nem árt neki ez a kis pihenés. Johnny bólintva vette tudomásul a dolgot és szinte rögtön folytatta is a munkáját.

A falra szerelt órán némán teltek a percek. Johnny lassan az újabb kupac dokumentummal is végzett, mikor végre megmozdult az ágya.

Taeil fáradtan nyitogatta a szemeit. A fény bántotta a lényét, és alig bírta nyitva tartani a retináit. Johnny várt. Tudta, ha most hozzászól megijeszti. Az idősebb úgysem tud sehova menni, egyrészt mert a házát minden irányból őrök védik, akik azonnal elkapnák, másrészt mert a szervezetében épp elég tizanidin volt, hogy képtelen legyen megmozdulni. Johnny-nak tehát nem volt oka sietni és leleplezni magát. Türelmesen figyelte, ahogy Taeil körbe pillant a szobán. Már amennyire fekvőhelyzete engedte. Azt is rezzenéstelenül nézte végig, ahogy Taeil realizálta, hogy nem bírja megemelni a kezét. Azt viszont már nem hagyta, hogy az idősebb kétségbeesetten segítségért kiáltson. Kényelmes sebességben felállt a székéből és odasétált az ágy fölé. Most sem mosolygott. Két kezét kinyújtotta és ülésbe emelte az idősebbet, majd leült a lábaihoz.

- Fölösleges erőlködnöd, semmi hatása nincs. Még körülbelül egy napig nem fogsz tudni magadtól mozogni. Éhes vagy? - Olyan közvetlenül beszélt, mintha évek óta ismernék egymást Taeil-lel. Ezzel is biztonságérzetet akart adni a másiknak, de arra számított, hogy az sikítani és ellenállni fog. Talán ezért lepődött meg annyira, mikor pár perc késéssel, emberi hangnemben kapott választ.

- Nem, köszönöm. Moon Taeil vagyok. És ön? - Johnny szemei elkerekedtek. Tényleg arra számított, hogy Taeil mindent meg fog tenni, hogy kiszabaduljon. Gyorsan elrendezte a vonásait, de egy kis örömöt hagyott látszódni a szemében.

- Johnny Suh. De Koreában Seo Youngho-ként is szoktak említeni.

- Hol vagyok?

- Nálam.

⪧ ○ ⪦

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟙𝟡.

Lee Jeno asztalán trehányul hevert az aznapi újság. Reggel csak kivette a postaládájából, de még a szalagcímet sem olvasta el. Már estére járt az idő, mikor akadt pár perce, hogy gyorsan átlapozza.

Sporthírek, interjú egy híres íróval, akit nem ismer, politikai háború, egy kis világhelyzet és orvostudomány. A főtéma pedig:

Továbbra sem indult nyomozás az eltűnt előadó után!

Írta: Ji HanSol

Jeno letelepedett a karosszékébe, felkapcsolta az új lámpáját és olvasni kezdte. Kedvelte Hansol cikkeit, mindig lényegre törően fogalmazott és nem terjesztett hazugságokat.

A napokban pletykák keringenek, miszerint Lee Taeyong CEO, a TY Track Entertainment vezetője, semmilyen módon nem éri el Moon Taeil művészt. A menedzsere is utoljára vasárnap reggel beszélt vele, ugyanis a következő hetet pihenéssel töltötte volna.

Nyilván felmerülhet, hogy akkor miért aggódnak, hiszen, ha pihen, nyilván nem akar a munkája felől hallani. Erre nem találtam logikus magyarázatot, ezért ezt ennyiben hagynám.

Moon Taeil 2016. július 6.-án debütált a <Coming Home> című single-vel, ami gyorsan közönség kedvencé vált. Mostanra majdnem egymillióan követik munkásságát. Legújabb száma a <Faded in my last song> százezres előrendelést ért el.

Reméljük semmi komoly baj nem történt vele, mindez csak vaklárma. Valljuk be, nem lepődnénk meg Lee Taeyong CEO-t ismerve...

Nem csalódott, Hansol most is kiváló cikket rittyentett a helyzetről, a Taeyong-ot kifigurázó utolsó mondat pedig határozottan jobb kedvre derítette. Letette maga mellé a napilapot és egy dossziét vett a kezébe.

Az elején nagy betűkkel egy név állt. Huang RenJun.