Amit látok, nem én éltem át. Mégis úgy szemlélem, mint valaki, aki jelen volt. Az ő szemével látok, az ő keze az én kezem és az ő gondolatai az én gondolataim. Sötét van, de nem eléggé ahhoz, hogy ne lássam a földön elterülő testet. A saját és a másik érzelmei együtt kavarognak bennem és éles kontrasztot érzek a kettő között: én elborzadok, a másik gyönyörködik. Tetszik neki a látvány, sóvárgott utána, de még nem elégült ki tőle eléggé. Leguggolunk a testhez, hozzáérünk a hajához, ami vértől ragacsos és előrébb hajolunk, hogy lássuk az arcát. 

Üvöltök. A hangom visszhangzik a fejünkben, de ő nem törődik vele, nem hallja. Amíg ő a halott Goo arcát nézi, addig én is azt látom. Észrevesszük az idegek apró rángásait, az agy még nem adta fel. Üvöltök újra, egyre hangosabban és hangosabban, amíg hozzá nem érünk a testhez újra és elkezdjük levetkőztetni.

***

Yoongi, térj vissza! Nem jó helyen vagy! - ez Goo hangja. Rémült, kétségbeesett és fájdalmat érez. Érzi, amit én is. 

Hol vagyok?

A múltban, ahol én voltam. Nem értem, miért történik ez. Ébredj fel! 

Nem vagyok magamnál?

De igen, csak nyisd ki a szemeidet! 

Így is teszek. A fény zavar, a hangok is eljutnak hozzám és egyik jobban irritál, mint a másik. Hideg alattam a föld, emberek bámulnak vissza rám. Ahogy próbálok körbe nézni, felismerem Hoseok arcát a sokaság között. 

Hogy kerül ide?

Az egyik utas kivette a telefonodat a zsebedből. Az ujjlenyomatoddal feloldotta és hívta az első számot a híváslistából. 

Téged láttalak - ezt talán nem most kellene megbeszélnünk, de még élénken él bennem a látvány. Mintha álmodtam volna, úgy éltem át. - Annak a szemével, aki meggyilkolt. 

Tudom, én is láttam. 

- Yoongi, haver, hányat mutatok? - Hoseok három ujját mutatja és én azt felelem, hármat. - Oké, ez jó. Mit gondolsz, fel tudsz ülni? 

Amint sikerül felülnöm, az emberek elveszítik az érdeklődésüket. Nem kell mentőt hívni hozzám, így már nem vagyok annyira szórakoztató a számukra. 

- Hazaviszlek, jó? - Hoseok a hónom alá nyúl és segít felállnom. - Ülj le egy kicsit a megállóban, amíg én ezt feltakarítom - sietősen elveszi a sofőrtől a felmosó vödröt és nyelet. Kissé kótyagosan bólintok és az első pár nehéz lépés után lejutok a buszról. Kibaszott kellemetlen. 

Beszélnünk kell arról, ami történt - üzenem Goo-nak.

Pihenni fogsz. Nem vagyok hajlandó beszélni semmiről. Ez a nap túl sok volt neked és nekem is. 

Akkor látom őt újra, mikor átlépem a lakás küszöbét. Goo mellett Sookie, aki most nem látható Hoseok számára és csendben, elkerekedett szemekkel nézi végig, ahogy lerogyok a kanapéra. 

- Miért ilyen sápadt? - kérdezi Sookie Goo-t.

- Trauma. Elájult a buszon. 

Nem érzem túlzásnak a trauma kifejezést és igyekszem nem gondolni rá. Hoseok hoz egy pohár vizet, elég otthonosan mozog a lakásban. Ide-oda járkál előttem, ami már kezd zavaró lenni, viszont az arcára kiülő aggodalom miatt inkább nem teszem szóvá. 

- Mitől lettél rosszul? - Hoseok megáll az asztal túlsó felén, tekintete rám tapad. 

- Nem reggeliztem, illetve kihagytam a vacsorát is. Valószínűnek tartom, hogy a vércukrom dobott egy hátast. 

- Jobban kellene magadra figyelned. Mit gondolsz, tudnál most enni?

- Az kizárt. 

Hoseok ledobja magát a kanapéra, nehéz sóhajt enged ki.

- A frászt hozta rám az a nő, aki felhívott a telefonodról. Szerencse, hogy a közelben voltam. 

- Hát, igen - értek egyet. Mást aligha tudtak volna oda hívni. - Miben zavartalak meg?

- Nem zavartál meg. Lakás nézőben voltam. El kell költöznöm az albérletemből, mert a főbérlő másnak akarja kiadni. Azt hiszem, családtagnak. Mindegy, a lényeg, hogy dobbantanom kell és minél hamarabb. 

Tudom, mi jár a fejedben. Felejtsd el! Nem leszel nagylelkű. Ha ide engednéd, azzal megöletnéd - szól rám Goo, mielőtt bármit is mondhatnék. Igaza van, egy pillanatra tényleg eszembe jutott, mi lenne, ha Hoseok itt lakna. De már az is sok volt, hogy órákig a lakásban ragadt, miután dimenziót lépett. 

- Szólok, ha látok valamit - ajánlom fel a segítségem, már amennyit megtehetek. 

- Nem ártana, ha aludnál egyet. Ijesztően sápadt vagy még mindig. 

Megdörzsölöm az arcom, a vállaim azonban még mindig be vannak feszülve és az egész testemben érzek egyfajta merevséget. Nem akarok Ryeo-re gondolni, se arra, amit láttam és átéltem. Attól félek, ezek még álmaimban is kísérteni fognak. 

Meg kell próbálnod! - Goo hangja valamivel nyugodtabb, mint korábban. - Túl gyenge vagy most ahhoz, hogy bármit is haladjunk. Időre van szükséged. 

A Saint Pleasure...

Az is várhat. Előbb az ötödiken lakó banyával kell beszélnünk. 

Mi ez a többesszám?

Ő lát minket. Mindig is látott. Ne felejtsd el, amit Ryeo mondott. Az a nő egy látó kísértet. Mindent tud, de nem biztos, hogy mindent el is fog árulni. Legalábbis nem ingyen. 

Ezt hogy érted?

Szó szerint. De ezzel most ne foglalkozz. Hoseok jól mondja, aludnod kell. 

Biztonságos lenne neki, ha itt maradna? 

Ő itt sosincs biztonságban és nem is lesz. Sookie talán megvédheti, de nem akkor kellene ezt tesztelnünk, mikor ennyire nem vagy magadnál. Küldd haza! 

Így teszek. Hoseok nem ellenkezik. Biztosít róla, hogy holnap hívni fog és azt kéri, én is hívjam fel, ha ébren leszek. Az aggodalom, amit észreveszek rajta, megdöbbent. Nem tudom, mikor aggódtak így utoljára azért, mert nem voltam jól. Aztán eszembe jut Taehyung. Ő azt mondta, mindenki aggódott. Meg azt is, hogy szerintük pszichiáternél lenne a helyem. És aztán Hoseok újból felbukkant és azóta sem tágít. 

Hoseok igazi barát, csak nem tudod, hogyan engedd közel magadhoz. Ezt majd idővel megtanulod.

Mindig mindent az időre fogsz.

Goo kuncogásra emlékeztető hangot ad ki, ami bizsergést okoz a fejemben és ellazulnak tőle a vállaim.

Hiszen bármi más képlékeny, csak az idő állandó. Abból nektek, embereknek mindig van, még ha sokszor nem is elég. 

- Biztosan meg leszel egyedül? - kérdezi Hoseok az ajtóban állva. 

- Szólok, ha nem így lesz.

Rászorít a kilincsre, hosszúnak tűnő másodpercekig a szemembe néz.

- Tényleg szólnál, Yoongi? 

- Igen, azt hiszem. Szólnék. 

Ezt szánom elköszönésnek, Hoseok azonban nem. Elengedi a kilincset, hozzám lép. Mielőtt magához ölelne, látom a homlokán azokat az ideges, aggódó ráncokat, meg a szemeiből sütő megkönnyebbülést, amiért azt mondtam, amit hallani szeretett volna. Én is megkönnyebbülök. Nem csak amiatt, mert tudom, hogy Hoseok valóban jönne, ha hívnám. Leginkább azért, mert végre őszintének érzem a szavaimat és nem hazudok neki. Nincs szükség hazugságra. 

***

Álmatlanul alszom és ezért ébredés után nagyon hálás vagyok. Órákig aludtam. Mikor megnézem az időt, délután fél öt lesz három perc múlva. A konyhapultnak támaszkodva egy pohár vizet szorongatok a kezemben, az üres lakást nézem. Mármint, nem úgy üres, minden bútor a helyén; minden holmim ott van, ahol legutóbb hagytam őket. Goo az, aki nincs itt. Sookie viszont a kanapén ücsörög és az asztalon heverő dalszövegeket nézegeti. 

A gitárom napok óta érintetlenül vár rám, de jelenleg a legkisebb késztetést sem érzem arra, hogy kézbe vegyem. 

- Hogy érzed magad? - néz fel Sookie a papírokról, óvatosan rám mosolyog. - Jobb színed van. 

- Jól vagyok. Hol van Goo?

- Nem tudom, órák óta nem láttam. 

Ez az elmúlt napokban bevett szokásává vált. 

- Sookie, lehet egy kérdésem? 

- Akár kettő is, nem kell visszafognod magad. 

- Te hiszel abban, hogy valahol mindenkinek van egy lelkitársa? 

Elgondolkodva néz rám, látom rajta, hogy komolyan megrágja a kérdést. Sookie bólint, halvány mosoly ül ki az arcára.

- Igen, én hiszek ebben. A nagy világban mindenkinek van egy párja. Csak azt vonom kétségbe, hogy ez kizárólag szerelemben nyilvánulhat meg. 

- Úgy érted, akadhat olyan ember, aki barátként találja meg a lelkitársát? 

- Persze. Az a szép a lelkitársakban, hogy tudat alatt megtalálják egymást. Nem keresed és mégis ott kötsz ki, ahol a te párod van, mintha egymást keresnétek. Érted, amit mondani szeretnék? Úgy gondolom, elkerülhetetlen, hogy legalább egyszer találkozz vele, még akkor is, ha valamiért végül nem maradhatsz mellette. 

- De, ha nem tudsz róla, hogy a lelkitársadat találtad meg és elveszíted, akkor nem fáj.

- Hát, fájni nem fáj, azt hiszem. Mindenki másképp éli ezt meg, kifejezetten azok, akik utólag jönnek rá. A hiányérzet, az üresség talán még rosszabb is, mint maga a fájdalom. Elvégre, a lelkitársadat nem pótolhatja más.

- Milyen lehet annak, aki tudja, hogy el fogja veszíteni a lelkitársát és nem tehet ellene semmit...

- A haldoklás a legjobb kifejezés erre, azt hiszem.

Mondtam, hogy ne beszélj erről és ne is gondolj rá! - kiabál rám Goo a kötelékünkön keresztül. 

Nem vagy itt, hogy megakadályozz benne. Merre jársz? 

Az ötödiken vagyok.

Miért?

Goo ignorálja a kérdésem. Eltelik fél óra, mire egyszer csak felbukkan és nagyon komoly arccal néz Sookie-ra. Hirtelen nem is tudok mit kezdeni a helyzettel, mert csak bámulják egymást és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy esetleg ők is képesek beszélni egymással úgy, mint Goo és én. De aztán megtörik a csend és eloszlik ez a felvetésem.

- Nem is akartad elmondani? - szegezi Goo a kérdést Sookie-nak. - Ez komoly dolog.

- Feltettem neki néhány kérdést, mindössze ennyi történt. 

- Honnan tudtad, hogy látó kísértet? 

Ajjaj! Ezek szerint Sookie meglátogatta a banyát, miközben mi házon kívül voltunk. Goo pedig úgy néz ki, mint aki menten felrobban. 

- Az egyik idősebb szellem mondta, aki a hetediken szokott járkálni. 

- Jegal? Az, amelyiknek vörös maradt a nyaka, miután... - Goo hangja elakad a dühtől. Jegal megrögzött hazudozó volt, amíg élt és a kislányát akasztotta fel először, aztán saját magát is. Együtt lógtak a kibaszott gerendáról, Sookie. A kislány mindössze három éves volt. Nem bízhatsz meg az itteni szellemekben csak azért, mert te is egy lettél közülük! Nem jöttél még rá, hogy veszélyesek? 

- Az emberekre...

- Ne legyél naiv! Mindenkinek ártanak, akinek tudnak. Jegal azt mondta, fordulj a kérdéseiddel a banyához és te megtetted. De azt nem tette hozzá, hogy a kérdéseknek ára van, ugye? 

Erről már tudok, Goo említette korábban. A látó kísértet fizetséget vár a válaszokért és sosem olyat, ami a kérdezőnek előnyére válna. 

- Mik voltak a kérdéseid és mivel fizettél értük? - nézek meredten Sookie-ra, aki közel áll a síráshoz. A szellemek képesek egyáltalán a sírásra? 

- Én csak... Én csak szerettem volna tudni, miért történt az, ami történt, mikor Hoseok itt volt. 

- De hiszen ezért is mentünk el Ryeo-hoz, hogy válaszokat kapjunk tőle - csattan fel Goo, Sookie összébb húzza magát. Rosszul érzem magam, amiért ennyire sarokba van szorítva, viszont Goo sem véletlenül ennyire dühös. Még mindig többet tud, mint mi ketten Sookie-val együttvéve. - Mik voltak a kérdéseid? Szó szerint idézd őket! 

Sookie vonakodva bár, de eleget tesz Goo kérésének. Megkérdezte a banyát arról, miért tudta szellemként megérinteni egy ember; mikor fogja tudni újra megérinteni; és azt, hogy Hoseok is ennyit gondol-e rá, mint ő Hoseokra. 

Az előbb rosszul éreztem magam. Most már egyenesen sajnálom Sookie-t. Jegal azt mondta neki, hogy bármit kérdezhet, mert a banyának mindenre lesz válasza és volt is. Csakhogy nem a lelkitárs kifejezést használta az esetükben, hanem Hoseok végzetének nevezte Sookie-t.

Ez mégis mi a fenét jelent? - nem bírom hangosan kimondani a kérdést, a nyelvem nem forog a számban a döbbenettől. 

- Sookie, a banya megmondta, pontosan mit takar ebben az esetben az, hogy Hoseok végzete vagy? 

Ez kezd egyre bonyolultabb lenni. 

- Három kérdésért mentem, többet nem engedett feltenni. Ezt már nem válaszolta meg - jön a halk felelet. 

- Mivel fizettél neki? 

- Nem tudtam, mit akarhat. Megkérdeztem, mit vár el fizetségként, mert nekem nincs semmim és...

- Sookie, mivel fizettél? - dörren rá Goo hangosan, amitől újra fájdalom hasít a fejembe. 

- Idővel - hangzik a kétségbeesett, most már szinte hisztérikus válasz. - Azt mondta, időt kér. 

Goo a szája elé kapja a kezét, el kell fordulnia Sookie-tól, hogy rendezze a vonásait. Szúnyogcsípésre emlékeztető fájdalom kezdi piszkálni a tarkóm, egyáltalán nem kellemes. 

- Neked nincs időd - mondja Goo lassan, alaposan átgondolva a szavait. - A szellemek időtlenek, a hozzád hasonlóknak a percek, vagy a hónapok, évek semmit nem jelentenek. Nem a te időddel fizettél neki. 

Honnan tudod? - kérdezem tőle ugyan olyan idegesen, mint ahogy ő beszélt velem korábban. - Honnan jöttél rá erre?

Mert ezt diktálja a logika. Sookie már nem tud újra meghalni, nem tud sietni valahová, se elkésni bárhonnan. Ő nem ember. Számára az idő semmi, nem létezik, nincs jelentősége.

- Hoseok - a barátom nevének hallatán Sookie a kezeibe temeti az arcát. A kép pillanatok alatt áll össze a fejemben. - Te Hoseok idejével fizettél.