ɪ ꜰᴇᴇʟ ᴛʜᴇ ᴍᴀɢɪᴄ ʙᴇᴛᴡᴇᴇɴ ʏᴏᴜ ᴀɴᴅ ɪ 

ɪ ᴡᴀɴɴᴀ ʜᴏʟᴅ ʏᴏᴜ ꜱᴏ ʜᴇᴀʀ ᴍᴇ ᴏᴜᴛ

*

ɪꜱᴇᴜʟ 

Heejin mindig magasabb volt nálam és emiatt sokszor féltékeny is voltam rá. Mintha a magassága okán mindenhez jobban értett volna. Labdajátékokban valóban sokkal jobb volt nálam, sőt sokáig azt hittük, a táncban is. Végül Heejin győzött meg róla, hogy ebben igenis én győzedelmeskedem vele szemben, az én mozdulataim kecsesebbek és légiesebbek voltak. A mezőn táncoltunk, vagy a házukhoz tartozó udvar hátsó részében, ahol takartak minket a fák. Mindig voltak közös titkaink. 

Most is vannak, csak sokkal súlyosabbak. 

Nem készültem rá, hogy ma látni fogom őt. Jimin múltkori kérdése után gondoltam, adok még időt magamnak. Rettegtem, vajon mi fog történni, ha Heejin és én ennyi év után találkozunk és talán nem is tudunk majd mondani egymásnak semmit. Talán nem is hiányoztunk egymásnak, talán nem is gondoltunk a másikra. De ezek a félelmek csak az én fejemben éltek, mert számomra egyértelmű, én mit érzek és látom, Heejin mit érez. Minden az arcára van írva, könnyes szemeiben ott vagyok én is. 

- Kérlek, ne küldj el, Iseul! - a szavai megrendítenek. - Annyira boldog vagyok, hogy láthatlak! 

Várja a reakcióm, s tudom, mögöttünk az ajtón túl ácsorogva Jimin is ugyan erre vár. Mindketten félnek. Heejin attól, hogy elküldöm, Jimin pedig a haragomtól, amiért lehet, túlzásba esett és még nem álltam erre készen. 

Viszont nem élhetek folyamatosan félelemben és bizonytalanságban. Vannak emberek, akik megvetnek, mint az anyám és olyanok, akiknek nem hiányzom. Mindig menekültem, mindig féltem és most, hogy Heejin itt áll előttem, most nem félek. 

Szeretnék mondani valamit, de a szavakkal együtt könnyek szorítják el a torkom. Ezért csak egyszerűen kitárom mindkét karom felé és magamhoz ölelem. Heejin ölelése gyógyít, átmelegít, egyben tart. Az illata mézre és virágporra emlékeztet. Semmi másra, semmi sötétebbre és fájdalmasabbra. 

- Nem akarom, hogy megfázz - szipogja a hajamba, nagyon lassan elhúzódunk egymástól. Két kezébe fogja az enyémeket, ujjai képtelenek elengedni. - Ha szeretnéd, majd máskor is találkozhatunk, nyugodtan csak menj és...

- Nélküled nem megyek vissza - végre sikerül megszólalnom. - Szeretném, ha maradnál, Heejin. 

- Biztos vagy benne? 

- Miért gondolod, hogy nem? 

Megszorítja a kezeimet, újabb könnycsepp gördül le az arcán. 

- Az emlékek miatt - suttogja, mintha tilos lenne kimondania ezt. - Ez a nap nem szólhat erről, nem akarom tönkre tenni. 

Mindkettőnk lelki szemei előtt megjelenhet az a kép, amikor összenéztünk, miközben Heejin az ablakpárkány felett lesett be hozzánk, én pedig a padlóra voltam nyomva, tehetetlenül és megalázva. 

- Ma nincsenek rossz emlékek - jelentem ki. - Nem engedünk nekik. 

ᴊɪᴍɪɴ

Hatalmas súly zuhan le a mellkasomról, mikor Heejin és Iseul együtt indulnak meg az épület felé. Két mély levegőt veszek, mielőtt kinyitnám nekik az ajtót és immár hárman megyünk a terem felé, ahol a többiek várnak ránk. Elveszem Heejin kabátját, aki hálásan rám mosolyog, majd követi Iseult az asztalhoz. Az antikváriumos bácsi mellé ülnek le, én pedig Jin mellett foglalok helyet az asztal másik oldalán. Szeretnék Iseul mellett lenni, de most teret kell hagynom neki, illetve nekik. Ráadásul jó érzés látni őket, figyelni, ahogy néha összedugják a fejüket és sutyorognak valamiről. 

Nabi kíváncsian pillant a két lányra, szinte üvölt róla, hogy szeretne csatlakozni hozzájuk. Namjoon mellette egy mangós süteménybe szúrja a villáját, a falatot rágva ő is észreveszi a barátnője vívódását. Nabi nem egy félénk nő, most mégsem mer lépni. Várok, hátha elkapom a pillantását, de a figyelme immár Yoongin van, aki nagyon belelendül a beszédbe és hamarosan mindenki rá figyel. Az antikváriumos bácsi néha szóba elegyedik Iseullal, sőt Heejint is megszólítja és az egész jelenet a mostani káoszhoz képest szokatlan nyugalmat sugároz. Nem lehetne minden nap ilyen? Nem mehetnénk vissza az oszlopok mögé, hogy újra megcsókolhassam őt? Nem bírtam várni, muszáj volt megtennem. Iseul ma különösen gyönyörű, legalábbis én a szokottnál is szebbnek látom. 

Nagyjából egy óra elteltével, mikor Taehyung már a negyedik pohár pezsgőért nyúl, Nabi átveszi az ünneplés vezérfonalát. Tudom, mi következik most. Iseul megkapja az ajándékait. 

Kisebb zúgolódás támad, Taehyung majdnem megbotlik a saját lábában, ahogy feláll az asztaltól és megpróbál oda adni egy elég csinosan becsomagolt dobozt a szülinaposnak. Miután mindenki oda adta az ajándékokat, Nabi zárja a sort. Addigra Iseul épp csak képes vissza tartani a könnyeit, még az asztal túlsó feléről is látom, ahogy remegnek a kezei. Nabi egy hatalmas festményt emel el a faltól, ami eddig letakarva ott pihent és szinte senki észre sem vette. 

- Ez, Drágám, életem egyik legkedvesebb munkája - nyújtja át Nabi a festményt Iseulnak. - Remek modellt ültél, jó alapanyag nélkül nincs jó végeredmény - magához öleli Iseult, majd segít neki lehúzni a takarót a festményről. 

Iseul belevörösödik, mikor meglátja a képet. Próbálja teljesen maga felé fordítani, de mindenki más is rá lát és Istenem, soha nem fogom tudni kitörölni ezt a látványt az agyamból! Soha. Iseul az ezüst ruhájában ült modellt Nabinak, abban a ruhában, amiben az első találkozásunk alkalmával is megjelent. Ám ez cseppet sem vesz el az intimitás éléből. Ezt nem szabadna látnia mindenkinek. Heejin sietősen újból letakarja a képet és pár pillanat múlva a hangulat ismét olyan, mint volt. Egyesek süteményért nyúlnak, én a gondolataimat igyekszem rendezni. Ezen Nabi nem sokat segít, mikor oda jön hozzám és csak úgy mellékesen a fülembe súgja, hogy kérdezzem majd Iseult a festményről később. Aztán kacsint egyet és már ott sincs. 

Még további másfél órát maradunk, aztán elkezdünk szedelőzködni. Seokjin felajánlja, hogy hazaviszi az antikváriumos bácsit, meg Heejint is - aki egyébként gyalog jött ebben a hidegben. Nabi közli, hogy a takarítás és a pakolás az ő dolga lesz, a megmaradt süteményeket papírdobozban pakolja oda nekünk. Namjoon és ő a múzeumban maradnak, hiába ajánlja fel Iseul a segítségét, nem fogadják el. 

Őt én viszem haza. 

- Elfáradtál? - kérdezem tőle, mikor nem sokkal éjfél előtt beülünk a kocsiba. 

- Igen, de jó értelemben - hátra dönti a fejét, még ahhoz sincs ereje, hogy a biztonsági övet becsatolja. Átnyúlok előtte, megteszem helyette és közben beszívom az illatát, ami kis híján megrészegít. Elkapja a kezem, tenyerembe fekteti az arcát. Érzem, ahogy megolvad a szívem a mellkasomban. - Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok ezért a napért. 

Nem tudom elmondani, mennyire a feje tetejére állította az életem. 

- Jó volt látni téged és Heejint együtt. 

- Találkozom vele a jövő héten. Telefonszámot cseréltünk és majd még hívjuk egymást a... - megcsókolom, az ajkaim úgy kapnak az övéi után, hogy egy pillanatnyi ideje sincs felkészülni rá. - Jimin?

- Iseul, fogalmad sincs, milyen...

- Vigyél haza, hogy megmutathassam, mennyire hálás vagyok neked - kéri határozott, halk hangon, közben a kezemet levezeti az arcáról az öléhez. A légkör egy szempillantás alatt forrósodik fel közöttünk. Iseul felbátorodott, szinte már parancsoló hangneme új és egyből izgalomba hoz. 

- Bármikor meggondolhatod magad, ugye tudod? - húzódom el tőle és elindítom az autót. 

- Igen, tudom - feleli, tekintetét az útra szegezi. - De nem fogom.

Az út Iseul lakásáig túl hosszúnak érződik, mintha minden egyes fűszálnál meg kellene állnunk, holott csak elég sűrűn fogjuk ki a piros lámpákat. Az ez idő alatti várakozás közben a szemem sarkából látom, ahogy Iseul az ölében pihenő kezeit tördeli, türelmetlen és izgatott, akárcsak én. Végül leparkolom az autót, egy fordulóval minden ajándékot fel tudunk vinni a lakásba. 

Elveszítem az időérzékem abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódik mögöttem. Leteszem a csomagokat a földre, Iseul a Nabitól kapott festményt a konyhapultnak támasztja és csupán egy lélegzetvételnyi idő telik el, míg a karjaimba fogom. A csók ütközés, harc a fölényért és hol átengedem neki, hol vissza veszem. Hátam az ajtófélfának ütközik, mikor Iseul erélyesebben nyomja magát hozzám és nem szállok szembe vele. Csak a szobába érve higgadunk le kicsit, hirtelen töményebben érzem az illatát, ami megbénítja az érzékszerveimet. Még sosem vágytam így senki után. Tényleg megőrjít. 

Láttam már őt meztelenül, volt szerencsém megcsodálni minden érzékeny pontját közelebbről is, de ez most más. Ahogy felhúzom a blúzát, hogy aztán levegyem róla és elidőzzek a látványon, amit a fehér csipkés melltartójában nyújt, Iseul egyre türelmetlenebbnek tűnik. Ez némileg szórakoztat, játékos hangulatba hoz. Húzhatnám az agyát, kínozhatnám kedvemre azzal, hogy megtagadom tőle a kielégülést és akkor adom meg számára, amikor már a könyörgés határára sodortam. Erre viszont nem most fog sor kerülni, ma az van, amit Iseul akar. Márpedig ő cselekvést vár, érintéseket és biztonságot. Könyörgött régen eleget, szavai nem találtak célba. Én szavak nélkül is értem, mit szeretne. 

Átrántom a felsőmet a fejem fölött, ott végzi a padlón a többi ruhadarab mellett. Iseul mindössze egy bugyit visel, nem takargatja előlem magát. Nem próbálja meg leplezni a hegeit, nem sodorja el a kezeimet, ha olyan területre tévednek, ahol a bőrén hordozza a múltját. Letérdelek elé, onnan nézem őt, ahogy a függönyön átszűrődő holdfény megvilágítja. Két kezem a csípője két oldalán és, mielőtt megszabadítanám az utolsó ruhadarabjától is, a vékony anyagon keresztül végig húzom a nyelvemet rajta. Ekkor hallom a nyögését ma este először, de nem utoljára. 

Türelmet erőltetek magamra, miközben egy gyors tervmódosítás után csak odébb húzom a bugyija anyagát és folytatom, amit elkezdtem. Erre nem számított, meglepett sóhajai a nyelvem mozgásával egyidejűek, tökéletes szinkronba kerülünk. Kivárok, időt adok neki és minden pillanatát élvezem. Iseul térdei megrogynak, ujjaival a hajamat markolja, próbálja minél erősebben hozzám nyomni magát. Felpillantok rá, a tekintetünk találkozik. 

- Nem bírok...állva maradni - nyöszörög kétségbeesve. 

- Jól esik, hogy ezt csinálom? - kérdezem, bólintással válaszol. - Szeretnéd, ha még folytatnám? - ismét bólint. 

Iseul úgymond felettem van, az irányítás az övé. Nem akarom ettől megfosztani, hátha ez a kulcs ahhoz, hogy ma éjjel az összes lehetséges módon gyönyörhöz juttassam. Így hát felkelek a földről, magam után húzom az ágyhoz. Mielőtt azt hinné, ő lesz az, aki a hátára fekszik, hanyatt dőlök az ágyon. 

- Gyere ide! - nyújtom ki felé a kezem és ő szót fogad, bár némi aggodalmat látok rajta. - Ülj az arcomra! 

A döbbenettől elnyílnak az ajkai és kis híján lerántom magamhoz egy gyors csókra, mégsem teszem. Hagyom, hadd fogja fel, mit ajánlok fel neki és lassan elkezd közelebb fészkelődni hozzám. 

- Ez neked tényleg jó így? - kérdezi, mielőtt átlendítené a lábát fölöttem. - Úgy értem, mi van, ha megfulladsz, vagy...

- Képtelenség - de kétség kívül nemes halál lenne, amit örömmel vállalnék. - Lehetsz szemből, ha neked úgy jobban tetszik. Iseul?

- Igen? 

- Minden kontroll nálad van. 

A következő percek felérnek egy lázálommal. Gyönyörű, miközben hátra veti a fejét és úgy mozog, ahogy a legtöbb élvezethez juttathatja magát. Előre görnyed, az orgazmus kezdi legyűrni őt és mindkét mellét a kezeimbe veszem, mielőtt a gyönyör elérhetné. Felrobbanok. A látvány és az érzés magával ragad, minden apró rezdülését a nyelvemen érzem. 

Pihegve csúszik oldalra, elkapom a lábát és a teste után nyúlok. Laposakat pislogva néz a szemembe, néma szavakat formál a szájával, de egy árva hang sem hagyja el a torkát. Kuncogása átragad rám is, egyelőre ez minden, amihez energiája van. Legalábbis én ezt hiszem, a következő pillanatban azonban Iseul megint meglep, elkezdi lefelé húzni a nadrágom. 

- Biztos nem akarsz rápihenni még az előbbire? - az arckifejezését fürkészem, Iseul megrázza a fejét. 

- Már egyáltalán nem érzem magam fáradtnak. 

Még mondanék valamit. Talán olyasmit, hogy lassíthat, nem sietünk sehová és akár az egész holnapi nap is előttünk áll, mert nem kell dolgoznom. Nincs tervem rajta kívül. Esetleg megemlíthetném, mennyire szép ebben a fényben, kivirult arccal és azokkal a nagyra nyílt, csillogó szemeivel. Lehetnék végtelenül romantikus, ami egyébként nem vallana rám, mégis szükségét érzem, hogy Iseul hallja ezeket a szavakat valakitől. Ne csak hazugságokat, ferdítéseket és fájdalmas igazságokat halljon. Ám most ő az, aki belém fojtja a szót, mikor rám markol és tesz egy lassú mozdulatot fel, aztán le a kezével. Pislogás nélkül nézem, ahogy tanulmányozza a farkam a sötétben, hüvelykujjával kitapint rajta egy nagyon érzékeny pontot. Összerezzenek és ez feltűnik neki is. 

A mai nap minden tekintetben az övé. Nyoma sincs annak a félénk, bátortalan lánynak, aki néhány nappal ezelőtt még az én lakásomon járt és az ágyamban feküdt, rettegve attól, mi mindent hozhat a felszínre nála az, ha megérintem. Bármi is ment végbe benne, egy határozottabb, bátrabb nő térdel most a lábaim között és úgy látom, tántoríthatatlan az elhatározásától. 

Kész megmutatni, mennyire hálás nekem, s amint belekezd, rekedten fújom ki a bent tartott levegőt. Iseul ebben tapasztalatlan. Kapkodni kezd, de igyekszik moderálni a mozdulatait és valahogy összehangolni a keze mozgását a szájával. Segítek neki, halk instrukciókat adok, amikre oda figyel és a pillanatnyi feszültség elpárolog belőle. Nem tudom elképzelni, hogyan fogok akár egyetlen napot is túlélni ezek után anélkül, hogy ne vegyen a szájába. Dicsérem őt, mikor épp van erőm megszólalni két mélyebbre sikerült mozdulata között. Nem igyekszik megadni a lehetetlent, de amit csinál, az több, mint elég. Akárhányszor a torkához érek, szitokszavak hagyják el a szám, nehezen bírom fékezni magam. Vele nem tehetem meg azt, amit mással, nem nyomhatom le és tarthatom ott a fejét, amíg jól esik. Tudom, hogy azzal átlépném a határt. Ahogy ez a gondolat jön, úgy eszmélek rá, hogy nincs is szükségem erre. 

Rémesen közel kerülök az orgazmushoz, kétségbeesve húzom fel a fejét a hajánál fogva. Te jó ég! Ahogy rám néz, attól kigyulladok! 

- Nem volt jó? - kérdezi ijedten. 

- Több, mint jó volt.

Nem így akarok elmenni. Bármennyire is jó lenne, van ennél jobb is. 

- Akkor mi most... - kezdi, szabad keze a combomon pihen meg. 

- Igen, mi most pont azt fogjuk csinálni, amire gondolsz. Még mindig szeretnéd? 

- Nagyon - feleli. Az ágy melletti kis fiókos szekrényre mutat. - Én vettem óvszert - vallja be halkan. - Tudom, hogy hordasz magadnál, de úgy gondoltam, hogy ez mindkettőnk felelőssége és nem baj, ha nálam is van. Főleg, mivel itt alszol és... - Iseul zavarba jön, holott abban, amit mond, nincs semmi zavarba ejtő, sokkal inkább érett gondolkodásra vall. Igaza van, készültem, de az ő figyelmessége sem elhanyagolható tényező. A lányok többsége vagy a véletlenre bízza magát, vagy a férfira. Ebből lesznek a balesetek. 

- Okos nő vagy - húzom közelebb magamhoz, puszit nyomok a homlokára. Nem a fiókhoz nyúlok előbb, hanem Iseul lábai közé. Felszisszenek a nedvességtől, amit ott érzek. Lehunyja a szemeit, élvezi, ahogy az ujjaim lassú köröket járnak rajta. - Szeretnél felül lenni?

- Nem - utasítja vissza a lehetőséget. - Azt szeretném, ha te lennél ott. 

A mozdulatok természetesen jönnek. Iseul a hátára fekszik, végig magamon érzem a pillantását, miközben kiveszek egy óvszert a fiókból. Fejben, mint valami listát, átfutom, mi mindent tehetnék még azért, hogy neki a legjobb legyen. Nem birizgálok az agyában emlékeket, nem fogom előhozni őket azzal, ha benne leszek? Azok a rohadt férfiak nem tették ezt meg vele, de mi van, ha ez a próbálkozás is kudarcba fullad és többet kellene várnunk? 

- Jimin - szólongat, mikor már a lábai között vagyok. - Tényleg nagyon szeretném. 

Megadom neki. Lassan és óvatosan, figyelve minden rezdülését és kontrollálva a késztetést, hogy előre lökjem a csípőmet, amint megérzem a forróságát. A körmei az oldalamba vájnak, szikrák pattognak a szemeim előtt. Kihúzódom belőle, hagyom őt levegőhöz jutni, majd újból próbálkozom és ezúttal addig maradok benne mozdulatlan, amíg meg nem szokja. 

- Köszönöm - leheli megkönnyebbülve, ahogy a fájdalom kissé alább hagy. 

- Jól vagy?

- Jól vagyok, ne aggódj! - szorosan lehunyja a szemeit, majd újból rám néz, kezei az oldalamról pedig a nyakam köré fonódnak. - Mutasd meg, hogy ez tényleg annyira jó, mint amennyire mások mondják! 

Elveszek, minden egyes ezután következő mozdulat és sóhaj életet lehel belém, fáradhatatlanná, erőssé tesz. Látom az arcán, ahogy a kényelmetlen érzés helyét kezdi átvenni valami jobb, és akárhányszor kijjebb húzódom, aztán újra belé hatolok, Iseul nyögései hangosabbak lesznek. Feltűnik, mennyire az ő élvezetét hajszolom a sajátom helyett. Az is feltűnik, mennyire elveszik a gyönyörökben, mert minden új a számára és nem bír lépést tartani velük. 

Mindketten a határra érünk, már csak az a kérdés, melyikünk lépi át előbb. Lehajolok hozzá egy csókra, ott maradok és gyorsabbra veszem az iramot. Belenyög a számba, szétszedi a lelkem vele és ő az, aki megelőz engem. Ahogy megszorul körülöttem, úgy lök át a határon, megyek vele és mielőtt elélveznék, az előtte lévő másodperc utolsó pillanatában fogalmazódik meg bennem életem egyik legerősebb elhatározása: nem engedem el. Addig nem, amíg a végére nem jártunk mindannak, ami történt vele. Nem eresztem, csak azután, ha már az élete egyenesbe jött. Akkor fogok ellépni az útjából, hogy boldog lehessen úgy és azzal, akivel akar. 

***

Huh. Csak ennyi.

Most járunk a történet felénél.