ꜱᴏ ᴍᴀɴʏ ᴛʀɪᴠɪᴀʟ ᴛʜᴏᴜɢʜᴛꜱ ᴀʀᴇ ᴏɴ ᴛʜᴇ ꜰʟᴏᴏʀ 

ᴀɴᴅ ɴᴏᴡ ɪ ʜᴀᴛᴇ ᴛʜᴇ ʙᴜɪʟᴅɪɴɢꜱ ɪ ᴅᴏɴ'ᴛ ᴇᴠᴇɴ ᴋɴᴏᴡ

ɪꜱᴇᴜʟ

Még érzem a fűszeres hús illatát, amit valakinek felszolgáltak ma este az étteremben. Már a taxiban ülök, úton hazafelé. Fázom, kevés ez a vékony kabát ebben az évszakban, de nincs jobb. Nincs másik. Így tehát büszkén, a tényt csupán magamnak beismerve didergek a taxi hátsó ülésén.

"Csak szeretném tudni, hogy minden rendben. Írj, ha végeztetek!"

Ez Seokjin. Pillanatnyilag rá is dühös vagyok, amiért az a seggfej beletenyerelt a valóságba és még az arcomba is vágta. Bár mit vártam? Én sem tudtam fékezni a nyelvem, ahhoz túlságosan öntelt volt a partnerem. Imádja saját magát.

"Már úton vagyok haza. Soha többet nem fogsz ilyenre rávenni!"

Sejtettem, hogy fel fog hívni ezek után. Összébb húzom magamon a kabátomat. A sofőr készségesen felcsavarja a fűtést, miután ennek a mozdulatnak szemtanúja a visszapillantó tükörben. Hálásan elmosolyodom, majd fogadom Seokjin hívását.

- Mondott valamit? - vág bele rögtön, kis híján elnevetem magam.

- Ó, nagyon is sok mindent mondott! De a lényeg, hogy nem egymást keressük.

- Ez nem lep meg - mintha megkönnyebbült volna.

Nem vagyok hülye, az internet tele van információkkal. Viszont mindaz, amit Park Jiminről írtak, egyáltalán nem fedi a valóságot. Ez a munkája. A hazudozás és az álszentség. Ezért fizetik meg. Az ebből nyert pénzzel akart kifizetni. Meg akart venni.

Vagyis, talán nem egészen van így. Ha tényleg meg akart volna venni, pont engem, akkor jobban marasztalt volna, miután közöltem, hogy távozom.

- Ki tudlak engesztelni valahogy a szívesség miatt? - ez Seokjin-re vall. Az egyetem alatt is ilyen volt. Nem fogadta el csak úgy azt, amit kapott. Addig ment a dolgok után, amíg nem tudott egyenlíteni. Mondjuk, most éppen én voltam az, aki egyenlített. - Bármit kérhetsz.

Bármit? Ez egy merész kijelentés. Nem kell sok idő, amíg átgondolom a lehetőségeket. Mindenem meg van. Semmim sincs. Sajnos olyan is, ami bár ne lenne. Minden, kivéve...

- Tudom, mennyire elfoglalt vagy. De, ha esetleg ráérsz szombat este, lesz egy fellépésem, amin szívesen látnálak. Utána vacsorázhatnánk is.

- Csodálom, hogy még mindig kitartasz és fellépsz azután, ami az egyetem alatt...

- Ne! - vágom rá sietősen. Nem akarom hallani a mondat végét. - Szóval, ráérsz?

Rövid ideig hallgat, aztán határozottan válaszol:

- Igen. Mondd a címet és az időpontot!

ᴊɪᴍɪɴ

A következő napra nem szervezek le randit. Az azt követőre viszont hármat is és egyik rosszabb, mint a másik. Rövid, szőke haj és majdnem egy óra fecsegés az aktuális sminktrendekről. Nagy, zöld szemek és majdnem fél órás, egyoldalú eszmecsere arról, milyen rossz a közlekedés Szöul bizonyos negyedében. Lófarokba kötött haj, nagyon szemrevaló mellek és teljes üresség, a csaj feje szinte kongott az ürességtől.

- Lehetetlen küldetésre vállalkozott? - a túlságosan kedves pincér jön oda az asztalomhoz az este végén, szokásos módon rendezzük a számlát.

- Miből gondolja?

- Nem láttam túlságosan elégedettnek eddig egyetlen partnerével sem - mondja, az asztalra helyezi a kötelezően adandó blokkot. - Vagyis hadd javítsam ki magam, csak egy partnerével volt elégedett. Bár talán ez is túlzás...

- Maga ilyen megfigyelő pozíciót vett fel, amíg társaságom volt?

Nem számon kérem, csak terelem a dolgot, mert tudom, kire céloz. Iseul felszívódott, úgy vált kámforrá, mint a többi lány, akiket én küldtem haza.

- Mondani szokás, hogy egy külső szemlélő több dolgot is észrevehet. Engedjen meg egy apró észrevételt még!

Biccentek, tehát folytatja:

- Az ezüst ruhás hölgy szerintem benne lenne egy második randevúban is.

A hazafelé tartó út alatt tele vagyok ellentétes gondolatokkal. Eddig tizenhét randin vettem részt és a tizenhét potenciális jelöltből tizenhat kudarcnak bizonyult. Az az egy, amelyik az összes elvárásommal szembe akarna menni, mégis jó választás lenne?

Gondoltam rá. Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, nem tettem. Abból a húsz percből, amíg Iseul velem volt, levontam a saját következtetéseimet. A lány nem szereti a felhajtást, se a túlgondolást. A helyzetemmel ugyan nem tud mit kezdeni, de amilyen él villant a tekintetében, mikor a hiteltartozására ráhibáztam, arra mutat, hogy foggal-körömmel védi a saját titkait. A mi kapcsolatunk is titok lenne, de nyílt titok. Senkit se tennék ki annak az állatias nyilvánosságnak, amivel mi nézünk szembe. Iseul titkai biztonságban lennének, persze csak addig, amíg a média, vagy a rajongók meg nem szerzik a számukra szükséges információkat. A fenébe is! Hisz semeddig nem tartana kideríteniük, melyik banknál és pontosan mennyi Iseul tartozása. Félelmetes, meddig képesek elmenni az emberek azért, hogy többet tudjanak, vagy egy életet megkeserítsenek.

A legnyomósabb indokom egy második randevú kérésére az a kis elnyomott vonzalom lenne, amit Iseul testtartásán és viselkedésén észrevettem. Nem voltam neki közömbös és bár ő sem nekem, ez nyilván nem szólhatna erről. Nem azért keresek partnert, mert valódi kapcsolatot akarok. Különben is, Iseul minden lehetséges módon szembe menne velem. Több a kontra érvem, mint a pro.

Vagy csak a kibúvót keresem.

Akárhogy is, talán a pincérnek van igaza. Talán nincs is mit veszítenem. Egy második randi több rálátást adhatna neki a dolgokra, meg is puhíthatnám. Fejben is ezzel a kifejezéssel élek, mert nem tudok nem emlékezni arra a pillantásra, amivel Seokjin ajándékozott meg a szóhasználatom miatt.

"Amennyiben adnál egy új lehetőséget, pontosíthatnánk az elképzeléseinket. Úgy gondolom, lenne mit megbeszélnünk még. Ha második alkalommal is azt érzed, hogy nem téged kereslek, egy harmadik estét már nem fogok kérni."

El sem jön a megbeszélt időpontra, vagy már az üzenetre sem fog reagálni. Ez a legrosszabb, ami megeshet.

Iseul valóban nem válaszol az üzenetemre.

Egészen vasárnap reggelig.

ɪꜱᴇᴜʟ

Péntek reggel úgy meredek a telefonom kijelzőjére, mintha kísértetek látnék. A rosszullét kerülget, de őszintén szólva nem tudnám megmondani, pontosan miért. Az élet dob elém egy újabb lehetőséget? Minek? Oda-vissza tudom az üzenet szövegét, kísért napközben a munkahelyemen is. Legfőképp akkor, mikor a főnököm ordít és megcsúszok a rendelésekkel, ráadásul mosogatás közben két tányér is szilánkosra törik a padlón. Káosz van a fejemben, mindezen a ma délutáni határidő sem segít.

Minden hónap tizenhetedike a hiteltartozásom törlesztésének határideje. Heti kifizetéssel dolgozom az étterem konyháján, de se híre, se hamva annak, hogy ma megkapnám a pénzt. Nap végén sem. A főnök azzal az indokkal küld haza, miszerint a mai nap nem sikerült fényesen és örüljek, amiért a tányérok törése után még nem von le a jövő heti fizetésemből.

- Két tányérról van szó, a fizetésem ezek értékénél jóval több - érvelek, teljesen hiába.

- Hétfőn legyél itt hajnalban és elrendezzük.

- De nekem ma van rá szükségem, nem...

- Ott az ajtó, Iseul! Nem kötelező jönnöd jövő héten dolgozni.

Hogy ezt kirúgásnak szánta-e, nem tudom. További szó nélkül hagyott az öltöző előtt. Napi bejelentéssel jövök dolgozni, így semmit sem tehetnék, ha hétfőtől valóban nem jelentene be. Illetve tehetnék valamit: nyakig merülhetnék az önsajnálatban, miközben új munkát keresek.

Szombat reggel Seokjin ír, hogy nem feledkezett meg a fellépésről és mindenképpen ott lesz. Jóval korábban oda érek a stúdióba, ahonnan a többi társammal együtt megyünk majd a színházba. Jótékonysági estet tartanak, a mi fellépésünk pedig a fő produkció. Minden kortárstánc előadásra az utolsó jegy is még a program meghirdetésének napján el szokott kelni. Még szerencse, hogy anyának tetettem félre egyet. Még nagyobb szerencse, amiért ezt az estét is lemondta.

A társaim új ruhákban lépnek fel. Az én ruhám legalább két éves és igyekszem minél ritkábban mosni, hogy ne fakuljon ki túl hamar. Ez az egyik oka, amiért az oktatónk a hátsó sorokba szokott állítani. Egy szavam sincs, mikor megszabja a felállást. Már csupán az boldoggá tesz, hogy még mindig felléphetek velük.

- Iseul? - Seokjin-t jöttem ki megkeresni a bejárathoz, de ő előbb észrevesz. Kész csoda, amiért nem kavart még nagy port a jelenléte. Az oldalán feszítő testőr kicsit nagyobb figyelmet generál. - Nahát, csodaszép vagy!

- Te pedig jól hazudsz. Gyere, felkísérlek a páholyodhoz.

Minden úgy megy, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Vastapsot kapunk, többször is vissza kell mennünk a színpadra meghajolni. Park Jimin üzenete után Ruelle Carry you című dala is egész este kísért. A reflektorfényeken túl látom, ahogy Seokjin tapsol. Sikeresen megtaláljuk egymást a fellépés után. Nem muszáj végig maradnom, amíg lemegy a többi előadás.

- Biztos? A jegyed egész estére szól - kérdezem, mikor felveti, hogy induljunk akkor most. - Nyugodtan maradj, megvárlak.

- Hova kerteljek? A tánc nem az én műfajom, de téged szívesen néztelek. Még mindig nagyszerű táncos vagy - egyik karjával átöleli a vállaimat, baráti módon gratulál. - Mit ennél?

- Nem akarlak bajba sodorni azzal, hogy beülünk egy kifőzdébe, szóval...

- Baj akkor lehetett volna ebből, ha belemész Jimin ajánlatába. Így annyit fognak látni az emberek, hogy két régi barát hideg tésztalevest eszik és beszélgetnek.

Megtorpanok az ajtóban, Seokjin meglepetten visszalép mellém.

- Baj van?

Ha belementem volna az ajánlatba... Ha megteszem, kevesebb dolog miatt aggódhatnék. Mindeközben a sok elvárás, a lehetséges médiafigyelem megijeszt és a rosszullét kerülget a puszta gondolatuktól is. Dühös leszek. Mindig az vagyok, ha olyan lehetetlennek tűnő elvárásokkal állítanak szembe, amik még megalázónak is tűnnek. Az, hogy megvásárolná a társaságom, több is, mint megalázó. De meddig tartana ez? Egy év maximum, nem?

Megdörzsölöm az arcom, mély levegőt veszek. A telefonomon megnyitom Jimin üzenetét és Seokjin orra elé tartom a képernyőt.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem fogunk hideg tésztalevest enni egyik kifőzdében sem? - mormolja Seokjin a képernyőt bámulva, nekem pedig le kell hunyom a szemem, nehogy véletlenül elsírjam magam.

- Sietsz haza? - kérdem, miközben visszateszem a telefont a táskámba, továbbra is megválaszolatlanul hagyva Jimin üzenetét. - Lenne pár kérdésem.

- Ami azt illeti, kérdéseim nekem is lennének, Iseul - régen is átlátott rajtam, most is láthat valamit, ami nem kerüli el a figyelmét. - Hozzád vagy hozzám?

A biztonsága érdekében hozzám megyünk. A gombóc a torkomban és a testemen áthullámzó idegesség pedig nem engedi, hogy akár egy pillanatra is ellazuljak.

A testőr az ajtó előtt várakozik. Mielőtt Seokjin egyetlen kérdést is feltehetne, a konyhaasztalon lévő csekkeket és a fizetési felszólításokat is a kezébe nyomom. A pontot az i-re pedig a kilakoltatási figyelmeztetéssel teszem fel.

Seokjin hosszú percekig nem találja a szavakat. Végül öt perc múlva, túllépve azon, hogy hónapok óta nem találkoztunk, úgy ismertetem vele a helyzetem, mintha csak egy félbehagyott beszélgetést folytatnánk. Ő pedig hallgat, egyetlen szó nélkül.

Mire a mondandóm végére érek, kiszárad a szám. Gyorsan töltök ásványvizet három pohárba és, amíg Seokjin megtalálja a hangját, a testőrét is megkínálom innivalóval.

- Két dolgot szeretnék csak mondani, mert nem vagyok itt senki, aki beleszólhatna az életedbe - kezdi, bólintok, hogy folytassa. - Jimin ajánlata fair, de veszélyes. Minden tőlünk telhetőt megtennénk, hogy védjünk téged, de így is lennének nehézségek. A másik, hogy ez nem egy évre szólna. Talán a látszat kapcsolatotok megszakadna, de a rajongók ezt nem hagynák annyiban és a média is követne, mindig találnának valamit, amivel visszadobhatnak téged a címlapra, még egy réteg bőrt lenyúzva ezzel rólad és az életedről. Van, ahová már a mi kezünk sem ér el és nem tudnánk megakadályozni a bajt.

- Hallanod kellett volna, milyen lekezelő volt az étteremben. Ahogy elsorolta a feltételeit, meg az irreális elvárásait.

- Mármint Jimin? Ő egy kicsit...

- Beképzelt? Önimádó? Parancsolgató?

- Éretlen. De a jellemzésed is egészen helytálló bizonyos szempontból.

Hezitálok, mielőtt felteszem a következő kérdést.

- Szerinted tényleg tartaná magát ahhoz, amiket ígért? 

- Miket ígért neked pontosan? 

Elsorolom a kompenzációkat, amiket Jimin ajánlott. Seokjin rosszallóan megrázza a fejét, mikor a pénzről beszélek.

- Értem a miérteket, de igazad van. Így tényleg úgy tűnik, mintha megvásárolna - leteszi az üres poharát az asztalra, kigombolja az ingének legfelső gombját. - Megvédene, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy kifizetne. Csak...

- Csak? 

- Nem kell kitenned magad ennek. Megoldhatnánk, ahogy régen is tettük a tandíjad miatt. Iseul, te... - tudom, mi következik. - Miért nem szóltál, hogy ekkora bajban vagy? 

***

Seokjin hajnali egy körül távozik, a testőre alaposan körbenéz az utcában, mielőtt az autóhoz kísérné. Jól teszi. Nem ez Szöul legbiztonságosabb része. Viszont itt a legolcsóbbak a lakások. 

A csekkek mumusként bámulnak engem az asztalról. A kupac egyre csak gyarapodik. Seokjin nem tette szóvá, hogy néhány csekken nem is az én nevem szerepel. Vagy rájött, mennyire nem változott semmi az egyetemi éveink óta, vagy elsiklott a részletek felett. 

Mikor bemegyek a fürdőszobába, a tekintetem a vállfán lógó ezüst ruhára siklik. Az egyetlen ruhám, ami drágább volt, mint az összes többi darabom együttvéve. Még csak nem is én vettem és legalább hét éves. 

Hajnalig ébren maradok, teszek-veszek a lakásban. A gondolataim sokszor elterelődnek, visszaidézem magamban Park Jimin szavait arról az estéről. "-Ha szükséged lenne valamire, amit nem engedhetsz meg magadnak, én el fogom rendezni." Egyet csettint és az összes nő ott hever a lábai előtt. Miért adna második esélyt olyannak, aki fejjel megy a falnak és már két alkalommal is szembe ment az ő elvárásaival? 

Szórakozik. Ez neki csak egy játék, nyilvánvalóan. Félig-meddig biztos. Ez az egy év lenne a játékideje. De amíg ő játszik, az én életem egyenesbe jöhetne és az idő leteltével onnan folytathatnám, ahol abba hagytam, mielőtt... Ó, ne! Bele fogok menni? 

- Egy kis lecke nem ártana neki, ugye? - az ajtó felé nézve kérdezem, mintha Seokjin még mindig hallaná, amit mondok. 

Meg tudott fogni a hiteltartozásommal. Pont elég, hogy csak arra hibázott rá. A többiről nem kell tudnia. És miközben törleszt nekem a társaságomért cserébe, én visszatörlesztem az életem összes hibáját. Megalázó lesz. A pokolba fogom kívánni őt, akárhányszor parancsolgatni fog és megaláz. De én sem adom olyan könnyen magam. Úgy tűnik, mindkettőnknek nyomós oka van arra, hogy mégis egymás mellett kössünk ki egy rövid ideig. Ha nem akar nagyobb média felhajtást, ő is alkalmazkodni fog hozzám. Különben az álkapcsolatunk előbb ér véget, mint ahogyan tervezte. 

Nagyot buknék. Hatalmasat. De inkább a bukás emelt fővel, mint a megbánás. 

Rövid, egyszavas választ adok neki:

"Legyen."

És, ha ennek vége, vissza se nézek Szöul felé.