ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Egyenesen vissza megyek a kollégiumba. Miután kiszállok az autóból, meg sem állok az emeletünkig, pontosabban Yoongi szobájának ajtajáig. A vérnyomásom az egekben, úgy szorongatom a telefont a kezemben, hogy az sem zavarna, ha ripityára törne. Kettőt kopogok, semmi válasz.

- Yoongi, az Istenért, nyisd már... - be sem tudom fejezni a mondatot, nyílik az ajtó. A döbbenettől megnémulok, próbálom felidézni magamban, vajon mikor láttam őt ennyire magán kívül. 

Élesen veszi a levegőt, szemeiből süt a düh és a fáradtság. Felém nyúl, megragadja a pólóm nyakát és beránt a szobába, neki lökve a falnak. Vibrál a levegő körülötte és ez annyira szokatlan, hogy fél pillanatra megfeledkezem a saját problémámról is. 

- Jól vagy, haver? 

- Már hogy lennék jól? - igaza van, hülye kérdés volt. - Mi a faszt akarsz? Miért zargatsz egész reggel? Menj a gyerekedhez, neveld fel, engem meg hagyjál békén! - a mondat végét már üvölti szinte, maradék kétséget sem hagyva bennem afelől, hogy a drog hiánya miatt borult ki ennyire. Elfordul tőlem, az asztalán lévő üveg vízért nyúl és nagyokat kortyol belőle. 

- Voltam Sunhee lakásán, beszéltem vele. Azt mondja, ő emlékszik mikor történhetett, hogy...

- Leszarom. Kurvára leszarom - mondja higgadtan. - Húztál volna gumit a farkadra, mikor döngetted, akkor nem lenne most ez. Magadnak köszönheted az egészet. Még egy lányt sem vagy képes úgy meghúzni, hogy abból ne legyen hiszti a végén. 

- Mi van? - szakad ki belőlem a teljes értetlenség okán. - Oké, én értem, hogy a drog miatt most nehéz neked, de...

- Akkor fogd magad és takarodj el innen, mert nem vagyok kíváncsi a siránkozásodra. Inkább mondd el a többieknek, hogy milyen eredményesen basztad teherbe a volt b...

- Elég! - taszítok rajta egyet, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynám a szavait. Úgy kéne tennem, de a bennem tomboló tehetetlenség, félelem és harag ezt nem hagyják. - Egy gyerekről van szó, Yoongi. A banda jövője is függ ettől, képtelen vagyok egyedül gondolkozni ezen.

- A te gyereked, nem az enyém. Ne velem akarjál beszélni róla! A banda jövője egyértelmű, szépen lehúzzuk a rolót neked köszönhetően. Most pedig, húzz innen kifelé! 

Kitaszigál az ajtón, nem is ellenkezek. A szemem sarkából látom, valaki kidugja a fejét a szobájából, de nem törődöm vele. Bárki is az, valószínűleg mindent hallott. Az érzés, miszerint összecsapnak a fejem fölött a hullámok, annyira lebénít, hogy ugyan a szobámig elsétálok, ahhoz már nem marad erőm, hogy az ágyamig is eljussak. Az ajtó mentén csúszok le a földre, hallom a telefonom csörgését, de nem bírok érte nyúlni. Reszketni kezdek, körmeimet a saját bőrömbe vájom, hátha magamhoz térek és képes leszek ésszerűen gondolkodni. Oldalra pillantok, Minsun neve villog a telefon képernyőjén. Csak ezt ne! 

Ha eltitkolnám előle, azzal többet ártanék neki. Nem érdemel hazugságot és álszentséget. Nem tehetem meg, hogy vele vagyok, közben pedig egy gyereket nevelek a volt barátnőmmel a háta mögött. Abszurd, már csak a gondolata is. És mégis, ha belegondolok, máris úgy érzem, elveszítettem őt. Közel sem tudok mindent róla, de abban biztos vagyok, hogy Minsun félreállna. Bármennyire is kérlelném, könyörögnék neki, akármennyire is próbálnám meggyőzni, hogy számomra ő a legfontosabb, magamra maradnék. Fontosnak kellene éreznem egy gyereket is, mindennél és mindenkinél fontosabbnak. Ennek ellenére csakis Minsun körül forognak a gondolataim és rettegek. 

"Magadnak köszönheted az egészet." Yoongi szavai csapnak arcon, az igazság fájdalmas. 

A telefonért nyúlok, fogadom a hívást. 

- Jeongguk? Rosszkor hívlak? - a hangja, mint gyógyír a sebre. Lehunyom a szemem, elképzelem, ahogy magamhoz öleltem az első alkalommal. 

- Nem. Én hívtalak korábban, nem akartalak zavarni - képtelen vagyok csak úgy kinyögni, mi történt. Ez nem telefon-téma, Minsun ennél többet érdemel. - Ráérsz valamikor? 

- Sajnálom, de jelenleg nem tehetem meg, hogy elmenjek itthonról. Az a helyzet, Minho...

- De, megteheted - ismeretlen férfihang hallatszik a háttérből, Minsun halkan szitkozódik. - Ma este ráér, gyere el érte. - mi a fene? 

- Minsun, ott vagy még? - kérdezem idegesen, mert bár sosem hallottam még a bátyja hangját, most felébresztette bennem a védelmező ösztöneimet. 

- A-akkor este? Mondjuk hat körül? 

- Rendben, ott leszek. 

Minsun teszi le a hívást, nekem pedig az egész eddigi vele töltött perceim lepörögnek a szemem előtt. Ki kell találnom valamit. Mert ha elveszítem, az ma este fog megtörténni és arra nem állok készen. Ahogy ő sem. 

°°°

Az étvágyam teljesen elmegy, még egy almát sem vagyok képes letuszkolni a torkomon. Hat előtt fél órával lépek ki a szobámból, egyenesen Namjoon-ba ütközök. Láthatólag készült rá, hogy bekopog. Egy gondolat suhan át az agyamon, miszerint ő volt az, aki hallotta a Yoongi-val lefolytatott üvöltözésemet reggel. Az arckifejezése elárulja, nem tévedek. 

- Hová mész? - kérdezi, válasz helyett csak kikerülöm. - Jungkook! 

- Tudom, hogy tudod - állok meg a folyosó közepén, néhány méterre tőle. - De adj még pár órát, amíg kitalálom, hogyan tálaljam ezt mindenkinek. Ne szólj másnak, légyszíves. 

- Yoongi is tudja. 

- Igen. Majd jövök. 

Azzal ott hagyom az értetlen, kétségbeesett Namjoon-t a szobám előtt. Csak másodjára sikerül beindítanom az autót, idegességemben elsőre lefullasztom. Kikanyarodok a parkolóházból, fejből tudom az utat Minsun lakásáig. A forgalom nem elég gyér ahhoz, hogy gyorsabban haladhassak. Akárhányszor meg kell álljak egy-egy piros lámpánál, idegesebbnek érzem magam és még az is megfordul a fejemben, hogy vissza fordulok. "Számítok rád, Jeongguk. Kérlek, ne hagyj cserben minket!" A francért ragadnak meg bennem ennyire mások szavai!  A harag, ami eddig az értetlenségemből fakadt, most Sunhee felé irányul. 

Tudta jól, mennyire keresztbe tenne nekem egy gyerek. Nem is beszéltünk soha erről a témáról, mert egyértelmű volt. Ha pedig ennyire jól emlékszik arra az ominózus alkalomra, ami nekem valami furcsa módon kimaradt, hát tisztában is volt vele, mik lesznek a következmények. Az ártatlan hozzáállása mögött, érzem, ott bújik a tudatosság is. Szándékosan nem szólt az óvszer hiánya miatt. 

Hat után pár perccel érek az utcába, hála a közlekedési dugóknak. Írok egy üzenetet Minsun-nak, nem kell sokat várnom. Amint meglátom őt a kapuban, a gyomrom összeszorul, a torkommal együtt. Azonnal kiszállok a kocsiból és mielőtt köszönhetnék, vagy ő köszönne, elé sietek és gondolkodás nélkül a karjaimba veszem. Nem szól semmit, csupán mindkét kezével körbe öleli a nyakam, arcát a nyakamba fúrja. Ez lesz az utolsó, igaz? Akkor nem eresztem el. Valóban nehezemre esik, szinte fizikai fájdalmat érzek, ahogy lazítok a szorításomon. Minsun felnéz rám, tekintetünk találkozik és a következő pillanatban már csókolom, egyik kezem a hátán pihen, másik az arcán. 

Nem akarom abba hagyni. Ha most elengedem, talán nem érinthetem őt soha többé. 

Ő szakítja meg a csókot. Miközben hátrébb hajol, kézfejével az arcát, a szemeit törölgeti. Sír. Pedig még nem is mondtam neki semmit. 

- Ma ne menjünk messzire - kéri, mire bólintok. 

- Legalább a kocsiba üljünk be. Megfázol. 

Megfogom a kezét, észreveszem, hogy nem csak én remegek, hanem ő is. Megállok, mielőtt kinyitnám neki az ajtót, rá nézek. Próbálom kiolvasni a szeméből, mi járhat a fejében. Semmi jó. Minsun maga a két lábon járó kétségbeesés, fáradtnak, megviseltnek tűnik. A rossz érzés bennem egyre csak nő, a bűntudat olyan elemi erővel csap le rám ismét, hogy inkább gyorsan kinyitom a kocsi ajtaját, megvárom, amíg beül és mély lélegzeteket véve kerülöm meg az autót. A szívem ki akar törni a mellkasomból, amiért hálás is lennék, ha megtörténne. 

Benyomom a fűtést, várok a megfelelő pillanatra. Hogyan kezdhetném el? Mit kell mondanom? Az arcát pásztázom, ujjaim égnek a vágytól, hogy az övéit érinthessék. Vesz egy mély levegőt  velem egy időben és mikor már rászánom magam, megszólalnék, ő megelőz.

- Minho haldoklik.