A fiúk betörték az ajtót és a lakás minden pontjára egy-egy fegyvert szegeztek. Sehun a konyhában állt szintén pisztollyal. Chanyeol pedig épp akkor jelent meg kedvenc revolverével, amikor a fiatal fiú üvöltözni kezdett.

- Mi az ördögöt csináltok?

- Ezt én is kérdezhetném! - kiabált vissza Junmyeon teljesen kitérve a hitéből.

- Yixing valami lövésről beszélt és ide rohantunk. - Baekhyun kíváncsian nézett a colosra, aki leeresztette fegyverét majd zsebre is vágta azt. Megrándította a vállát és hátat fordított a társaságnak.

- Csak megijesztett az a nyomorult ott a konyhában! - ezzel már el is hagyta a helyiséget, hogy visszatérjen a vendégszobába. A fiúk kíváncsian néztek utána. Nem tetszett nekik barátjuk viselkedése.

- Látni akarom a húgomat! - jelentette ki a vezető és már meg is indult Bomi szobája felé. Felúton járt, amikor egy kéz ragadta meg a vállát.

- Hagyd pihenni, teljesen kimerült. - Sehun megszorította Junmyeon testrészét majd visszatessékelte a többiekhez.

Bomi mindent hallott a szobájából. A kiabálást, a hatalmas csattanást, amit a betört ajtó hallatott maga után. Már nem ijedt meg. Semmi sem tudta megrémiszteni többé, de hogy miért, azt Ő sem tudja. Talán beletörődött a történtekbe, abba, hogy bátyja és barátai a maffia tagja, hogy az élete sosem lesz olyan, mint régen? Ki tudja... Talán tényleg elfogadta a nyilvánvalót.

Bomi oldalára gördült és a falat kezdte bámulni. Testének minden porcikája fájt, elméjét pedig Chanyeol kötötte le, amit annak tudott be, hogy friss volt a csók emléke. Ujjaival végigszántott alsó ajkán.

Megcsókolt.
Tényleg megcsókolt.

Látta a fiú arcát, azt a tekintetet, ami megbánást tükrözött.

Megbánta, hogy megcsókolt, hogy hozzám ért...

Sírni akart, dühös volt Chanyeolra, csalódott a bátyjában. Nem tudta, hogy mit kéne tennie, nem értett semmit.

Sehun tálcával a tenyerében egyensúlyozott végig a hosszú folyosón, hogy aztán megálljon Bomi ajtaja előtt. Bekopogott, de nem kapott választ. Gondolkodás nélkül benyitott a helyiségbe. Junmyeon húga a fiúnak háttal feküdt az oldalán.

- Alszol? - kérdezte, miközben becsukta az ajtót. Bomi felemelte a kezét, ezzel jelezve, hogy ébren van. - Hoztam ennivalót. - a fiú lassan az ágyhoz sétált. Megvárta míg Junmyeon testvére felül a fekvőalkalmatosságon majd a tálcát az ölébe helyezte. Az igazat megvallva Sehun egyáltalán nem tudott főzni, csak a legegyszerűbb ételek elkészítésére volt képes, így kíváncsian figyelte Bomit, ahogy felveszi evőpálcikáját és enni kezdi a kimbapot. A fiatal fiú egy szót sem szólt, csak állt a bútor mellett és nézte a lányt. Nézte a testét borító kötéseket, a középbarna, kócos haját, a hosszú szempillákat, felrepedt ajkait, apró karcolásokkal borított kézfejét. Még a sebeivel együtt is gyönyörűnek találta, végre megértette, hogy mi fogta meg annyira Chanyeolt a lányban.

A törékenységgel vegyülő erő. Az a bizonyos plusz, amit minden férfi keres egy nőben.

Teljesen elbambult, észre sem vette, hogy időközben Bomi már befejezte az evést és az éjjeliszekrényre rakta a tálcát. Felvette a poharat, hogy beleszürcsöljön a narancslébe amit Junmyeon barátja frissen facsart neki.

- Megöltem egy embert... - Bomi halk volt, de Sehun ennek ellenére is hallotta mindenegyes szavát. Meglepődött. A lány ránézett. - Amikor kiszabadultam abból a hideg szobából elkaptak és nem tudtam mit csinálni. Elvettem valaki fegyverét és... lelőttem. Golyót eresztettem a koponyájába. Pont ide... - Bomi a tarkója fölé mutatott. A nála pár évvel fiatalabb srác csak most vette észre, hogy Junmyeon húgának mennyire remeg a keze.

- Most már legalább tudod. - Sehun végre leült Bomi mellé. - Tudod, hogy milyen érzés, amikor azzal a tudattal kell együtt élned, hogy emberek életét oltottad ki. Eleinte nehéz, de el kell fogadnod. Tudom, hogy mit érzel most. Én is, sőt ebben a házban mindenki átment már ezen. Sosem fogsz tudni teljesen beletörődni, de tudnod kell, hogy önvédelemből tetted. Az, aki elrabolt, aki elkapott, aki fogvatartott, mind egytől egyig megérdemelte azt, amit kaptak. Te csak magadat védted, semmiben sem vagy hibás.

Bomi Sehunra nézett. Arcát vizslatta, hátha ki tud olvasni valamit a mimikájából, de a fiú csak bámult maga elé rezzenéstelen arccal.

- Én ne...

- Hé! Ne mondd, hogy nem tudod. Egyszerűen csak higgy nekem!

Chanyeol a vendégszobából szemezett Bomi csukott ajtajával már legalább fél órája, miközben Junmyeon egyre csak mondta a magáét. Igazság szerint már nem a fiút szídta, hanem saját magát.

- Rosszul döntöttem mindenben! Nem vagyok jó vezető, bátynak pedig egyenesen pocsék! Nem vagyok képes másra, csak bántani és kockára tenni az életét! És a tiéteket is...

- Befejeznéd? - ordított barátjára Chanyeol. Szinte szétrobbant a feje Junmyeon hazug szavaitól. A colos el se hitte, hogy ezek a mondatok hagyták el ajkait, nem tudta ép ésszel felfogni, hogy ezt gondolja magáról.

- Tessék? - a barna hajkoronával büszkélkedő srác végre megállt, nem járkált tovább oda-vissza az ajtó és az ablak között.

- Kezdesz az idegeimre menni a kilóméter hiányoddal, szóval ha szabad kérnem, állj le! - eldőlt az ágyon. Bármilyen hatalmas is volt a bútordarab, a fiú majdnem százkilencven centijével sehogy sem tudott megbírkózni vele, lábfeje lelógott róla.

- Te most... - Junmyeon hitetlenkedve nézett barátjára. Még sosem ordított rá.

- Igen! Elég lesz az önmarcangolásból! Nálad jobb főnökünk nem is lehet, Bomi pedig egy rettentően értékes testvérrel büszkélkedhet. Junmyeon, jó ember vagy! - jelentőségteljes pillantással jutalmazta meg idősebb barátját, mire Ő csak elmosolyodott és leült az ágyra Chanyeol mellé.

- Erős. - a colos furcsán pillantotta Junmyeonra. - Mármint Bomi. Már kiskorában is képes volt mindent átvészelni. Kényes, de erős. Talán ez benne az egyik legjobb tulajdonság.

- Igen, igazad lehet.

- Chanyeol! Szeretném, ha nem ártanád bele magad jobban az életébe... - a házigazdán látszott az idegessége, ahogy az is, hogy mennyire aggódik húga iránt.

Ez fordított esetben is jobb lenne Junmyeon, hidd el.

- Nem tudom, hogy mit akarsz ebből kihozni, de emiatt nem kéne aggódnod. Ígéretet tettem neked, hát nem emlékszel? - elmosolyodott, de ajkainak rándulása egyáltalán nem volt őszinte.

Bár ne csókoltam volna meg! Akkor most nem kéne hazudnom a barátomnak.

Yixing Bomi ajtaja előtt állt és hallgatta, ahogy a lány vígan nevetgél legfiatalabb barátjukkal, Sehunnal. Szíve szerint helyet cserélt volna a fiúval, de nem akarta megszegni a Junmyeon-nak tett ígéretét. Inkább csak próbált beletörődni abba, hogy soha sem érintheti meg Bomi puha bőrét, selymes haját, csókolni való ajkait. Megszorította a sporttáskát, ami már percek óta a kezében pihent, majd erőt vett magán és bekopogott a faajtón. A válasz tompán hallatszódott csak, Yixing mégis lenyomta a kilincset.

- Csak pár ruhát és szükséges holmit hoztam. Egy ideig itt kell maradnod Bomi. - letette az ajtó mellé a táskát. Már készült volna becsukni az ajtót, amikor meghallotta azt a lágy hangot, ami őrült dobogásra késztette szívét.

- Köszönöm Yixing! - a fiú visszafordult a pároshoz arcán egy hatalmas mosollyal, aminek köszönhetően megjelentek orcáján bujkáló gödröcskéi.

- Szívesen. Ha szükséged lenne még valamire ezeken kívül, kint a nappaliban megtalálsz. - ezzel már távozott is a szobából magára hagyva Sehunt és Bomit, akik folytatták beszélgetésüket. Az egész lakásban egyedül az Ő nevetésüket lehetett hallani. Ők voltak az egyetlenek akik jelen pillanatban nem voltak feszültek. Fél órával később már mind a tizen kint ültek a nappaliban. Junmyeon felállt húga mellől és a falhoz sétált. Hosszú monológba kezdett, elmondott mindent, ami létfontosságú volt Bomi biztonságához, utasításokat adott ki, ami a lánynak egyáltalán nem tetszett. Nem akart egyedül lenni, ez tény, de azt sem akarta, hogy éjjel-nappal figyeljenek rá.

- Hogy érted, hogy kimenekítették? - Junsu dühöngött. Nem tudta felfogni, hogy a saját emberi hogy lehettek olyan ügyetlenek, hogy hagyták kicsúszni a kezeik közül Bomit. A lánynak mellette a helye, nem pedig Chanyeol mellett. Vele kell lennie örökre. Most viszont mégis a colossal tölti napjait, ez pedig felidegesítette.

- Azonnal keressétek meg és hozzátok ide! - végszóként odaordított alkalmazottjainak, majd fegyverével belelőtt a falba ezzel elérve a harmincas éveiket taposó férfiak távozását. A harag, ami benne tombolt egyre nagyobb és nagyobb lett. Revolverét a tükörnek szegezte, hogy aztán golyót repítsen a tükröződő üvegfelületbe, ami a becsapódást kísérően iszonyatosan nagy robajjal apró darabokra tört szét. Beleütött a falba, holmikat sodort le az asztalról, üvöltött. Egyszerűen sok volt neki a kudarc, ami a kilenc fiú miatt érte. Dühös volt rájuk, utálta Junmyeon csapatát, a Pokolra kívánta Őket egytől egyig, főleg a magas, vöröshajú Park Chanyeolt, amiért elvette tőle élete szerelmét, aki az évek alatt a rögeszméjévé vált.

Az ablakhoz sétált. Szöul városa zajos volt, a hajnali órák ellenére is ezrek lepték el az utcát, egyik szórakozóhelyről mentek a másikba. Junsu az üveg visszatükröződésében leste arcát, ami eltorzult a negatív érzelmektől.

- Ne félj édesem, hamarosan itt leszel mellettem. - torkából gúnyos kacaj tört fel. Egyre csak nevetett, miközben pisztollyal a kezében körbejárta a szobát. Másoknak félelmetesnek tűnő, boldog és egyben őrült borzongás kezdte el átjárni egész testét. - Órák, maximum napok kérdése és kimentelek mocskos kezei közül, Bomi! - arcán lévő mosolya egyre őrültebb lett, ahogy saját magát nézte az ablak visszatükröződésében. 

Bomi feszülten ácsorgott a fürdőszoba ajtaja előtt. Semmit sem akart jobban, mint lefürdeni, lemosni magáról a port és a bőrére száradt vért. Mégis legszívesebben visszament volna a szobájába. Nem akarta érezni a fájdalmat, a tusfürdő miatti csípést, ami átjárta testét, amikor sebeivel érintkezik. Kirázta a hideg és kishíján halálra rémülr, amikor egy ismerős hang csendült fel a háta mögött.