Bomi gyorsan vette a levegőt, kezei remegtek, ahogy megpróbálta becsatolni biztonsági övét. Chanyeol ismét iszonyatosan vezetett, bár barátjának húga most cseppet sem bánta. Gyorsan el akart tűnni Szöul ezen részéről. Sehunról teljesen meg is feledkezett és csak akkor vette észre amikor a fiatal fiú keze megtalálta az Ő hideg kezét. Segített neki becsatolni az övet, majd visszahúzódott, hogy újra a mögöttük haladó autókat figyelje.

- Jól vagy? - a csendet Chanyeol mély hangja törte meg. Olyan hirtelen szólalt meg, hogy egy kisebb frászt hozott Bomira. A lány fülében csengeni kezdett egy ismerős párbeszéd, ami napokkal ezelőtt zajlott le, igaz, akkor más kérdést tett fel neki a fiú.

- N-nem. - Chanyeol és Sehun egyszerre néztek rá, amitől úgy érezte, hogy csapdába esett. Le akarta húzni az ablakot, mire a kocsiban tartózkodók közül a legfiatalabb felordított.

- Le ne merd tekerni te hülye!

Az autó hirtelen rázkódott meg, ahogy egy golyó szilánkokra törte a hátsó lámpát.

- Az autóm! - Chanyeol előkapta fegyverét és Sehunnal összhangban kezdtek el golyókat lövelni az ablakokon keresztül amiket pár másodperce húztak le.

- Bukj le! - kiáltották egyszerre a lánynak, mire az említett kicsatolta biztonsági övét és a műszerfal alá préselte magát. Újra olyan kétségbeesettnek érezte magát, mint a sötét szobában, ahol fogva tartották. Kezeit füleire tapasztotta, nem akarta hallani az elsülő fegyvereket. Haza akart menni és elfelejteni mindent, ami az elmúlt két-három napban történt. Nem is értette, hogy miért pont Ő került ilyen helyzetbe. Inkább maradt volna minden titokban, még az is jobb lett volna, mint a mostani helyzet.

Chanyeol vezetett és lövéseket adott le egyszerre. Nem is értette a lány, hogy hogy lehet valaki erre képes, ráadásul itt volt még két furcsa dolog is, amik nem hagyták nyugodni.

Hogy került ki a házból? Miért nincsenek rajta friss sebek?

Szerette volna mindezt megkérdezni, de be kellett vallania, hogy az idő nem épp a legalkalmasabb. Az autó folyamatosan megremegett, ide-oda mozgott a sávok között. A colos nem tudta rendesen tartani a kormányt és emellett még mindig golyók záporoztak a sportkocsi felé, ami egyre jobban kezdte idegesíteni a vörös hajú fiút. Nyilvánvaló volt, hogy imádja az autóját. Hirtelen egy szürke kisbusz jelent meg mellettük a másik sávban. Az anyósülés felőli ablak villámsebesen húzódott le, majd Yixing dugta ki fejét a furgonból.

- Mi ezt elintézzük, ti csak menjetek tovább! - kiabálta. Bomi emlékezetei szerint még nem hallotta beszélni a fiút, de kivehető volt az enyhe kínai akcentusa. Megnyugtatónak találta a hangját.

- Hol van Bomi? - kérdezte aztán, mire a lány kinyújtotta karját, Chanyeol pedig válla fölött hátrapillantott.

- A műszerfal alatt, biztonságban. Intézzétek el a mocskokat, tönkre vágták az autómat! - Sehun és a kocsi tulajdonosa visszahúzódtak a kocsiba és mintha összhangban lettek volna a kínai barátjukkal, egyszerre felhúzták az ablakokat. Chanyeol eddig sem vezetett olyan lassan, de most szinte belepréselődtek az utasok az ülésekbe, illetve Bomi az ülés alatti részbe. Alig bírta kiszabadítani magát a szűk helyről, és amikor végre sikerült neki, a biztonsági övvel is bajlódhatott, ugyanis kezei még mindig remegtek. Nem kérdezett semmit. Valahogy nem jöttek a szavak a szájára.

Ahogy szélsebesen elhaladtak egy gyorsétterem előtt hirtelen rájött, hogy már sajnos egy napja annak, hogy evett. Óvatosan megnyalta alsó ajkát, ami kicserepesedett a vízhiány miatt. Határozottan nem volt jó formában. Ahogy lábait simogatva próbálta oldani szorongását, hirtelen felszisszent. Körmeivel felszántotta az egyik hosszú vágást, amiből most vér kezdett szivárogni.

Sehun eddig nem is nagyon figyelte Bomit. Csak arra összpontosított, hogy kiiktassa a mögöttük haladó fekete Audit, ami vészesen közel került hozzájuk. Miután megjelentek a csapat többi tagjai is, hogy segítsenek nekik, végre tudott figyelni az egyetlen lányra, akit eddig védett mindentől és mindenkitől. Elborzadt, ahogy végtagjaira nézett. Mindenütt hosszú vágások csúfították hófehér bőrét. Sehun karján felállt minden egyes szőrszál, ahogy elképzelte, hogy miken kellett átmennie a lánynak. Sajnálta Bomit, emellett pedig egyre csak dühösebb lett a gondolattól, hogy fájdalmat okoztak neki. Legszívesebben kiugrott volna az autóból, hogy mindenkit, aki abban a házban volt, péppé verjen, vagy beléjük ürítsen egy, vagy talán két tárat. Junmyeon húgának nem lett volna szabad ilyen helyzetbe kerülnie. Bántotta a tudat, hogy nem tudták kellőképpen megvédeni, távol tartani maguktól.

Chanyeol már Gangnam utcáin hajtott, amikor fiatalabb barátja végre le tudta venni a szemét az előtte ülő lányról. Régről ismerős házak suhantak el mellettük, a régi klubbok barátságosan mosolyogtak vissza rá, ahogy felidézte az emlékeket.

Mielőtt minden rosszra fordult volna Junmyeonék a negyed ezen a részén laktak egy hatalmas üvegház legfelső emeletén. Még a kódra is emlékezett, és a recepciós, idős úr bajuszos arca is élénken élt benne, pedig az emlékek már sok-sok évvel ezelőttiek voltak. Kedvenc bárjukra gondolt, ahova minden edzés után beültek, hogy igyanak egy kis sojut, amit valamilyen okból kifolyólag mindig Junmyeon fizetett, holott a többieknek sem volt nagy áldozat, hogy kifizessék a pár wonba kerülő italokat. Boldogok voltak és nem kellett máson agyalniuk, csak a focin. Nem kellett senkit sem megvédeniük, csak a középiskolájuk bajnoki címét. Minden annyival egyszerűbb volt, míg meg nem halt Junmyeon édesapja, Kyungsoo édesanyja, Jongdae bátyja és Jongin édesapja. Ha azon a végzetes estén másfele mennek, ha nem akkor ér véget a megbeszélés... Egy percen, egyetlen egy gondolaton múlt az életük, és persze a fiúké is. Hisz ha senki nem hal meg abban az idézőjeles autóbalesetben, akkor most Ők sem tartanának itt. Nyugodt életük lehetne, Bomi sem került volna bajba és talán igazán ismerhetnék a lányt is. Talán barátok is lehetnének, nem csak testőrök. Mert Sehun bizony csak ennyi volt, pont úgy, ahogy Jongin is. Minden egyes munka után minimum egy hétig kellett titkon követniük a lányt. Most is így kellett volna lennie, de Junmyeon húga leleplezte Őket.

A fekete autó megállt a régen megannyit látogatott üvegépület előtt. Vezetőjük hadiszállásként és búvóhelyként használta csak a legfelső emeleten elhelyezett lakást. Másra már nem volt alkalmas, hisz csak a múltra emlékeztetett mindenkit, ami eléggé érzékeny pont volt a kilenc fiú számára.

Sehun sokkal gyorsabban ugrott ki a gépjárműből, mint a colos barátja, így Ő volt az, aki kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, hogy kisegítse Bomit. A lány lábán vér csordogált, ami megijesztette a nála fiatalabb bandatagot. Leguggolt, hogy szemügyre vehesse a felszakadt sebet.

- Ha felértünk rendbe hozunk, addig bírd ki, rendben? - a fiú hangja jó hatással volt Bomira, kicsit megnyugtatta. Bólintott és karjába kapaszkodva lépkedett Sehun mellett. Az igazat megvallva egyedül is sikerült volna neki a járás, de jól eső érzés volt, hogy tud valakire támaszkodni.

Chanyeol szorosan mögöttük kullogott, szemeit le sem vette a lányról és barátjáról. Furcsa érzés volt számára azt látni, hogy Bomi az egyik legjobb barátjára nehezedik, míg az biztosan tartja derekát és ügyel minden egyes mozdulatára. Idegesítette.

Nekem kéne segítenem!

Kitárta a hatalmas üvegajtót és előre engedve az általa fuvarozott két személyt be is csukta maga mögött. A hajnali órákban a portás mindig aludt emlékezete szerint, és mosolyt csalt az arcára a felismerés, hogy az idős férfit nem váltották le. Lassan elkullogtak a liftig és megnyomva a hívógombot várni kezdtek. Bomi - Chanyeol nagy megkönnyebbülésére - elengedte Sehun karját és most a falat támasztotta hátával. Nagyokat lélegzett, szemeit összeszorította. A magas srác végre szemügyre tudta venni. Sebek ezrei pihentek minden egyes testrészén. Hófehér bőre vértől és portól volt piszkos. A lány egész testében remegett. Hogy a hideg vagy a szörnyű nap miatt, azt nem tudta, de mindenesetre levette hatalmas fekete pulóverét és a lány vállaira terítette. A ruhadarab Bomi vágásokkal csúfított térdéig lógott. A lift hangos csilingeléssel nyílt ki előttünk. Vezetőjük húga óvatosan ellökte magát a hideg, márványlapokkal díszített, krém és arany színű faltól. Egy pillanatra összecsuklott a térde. Sehun szélsebesen ragadta meg a lány derekát, hogy támogassa. Betessékelte a liftbe, majd Ő is átlépte az apró, láthatatlan határvonalat, ami a felvonó és az aula között húzódott. Chanyeol követte őket, majd megnyomta a hatalmas gombot, amin egy kacifántos huszonkettes állt. Az apró felvonóban felcsendült az ismerős, ám idegesítő zene, amit régen oly' sokszor kellett végighallgatniuk a fiúknak, és persze Bominak is, aki élete legnagyobb részét itt töltötte. A zene hallatára megrázkódtak vállai és könnycseppek gördültek le arcán. A fiatalabb fiú megértően a vállára tette hatalmas kezét. Chanyeol nem bírta tovább, óvatosan megérintette a lány karját, mire Bomi ránézett. Szemeit sós folyadék áztatta, a fiú sejtette, hogy igazság szerint semmit sem lát belőle, vagy Sehunból. Rosszul esett neki, hogy a sok szörnyűség után olyan helyre kellett hoznia, amihez rossz emlékek fűződnek. Bár voltak ott jók is, de lássuk be, a legfrissebbeket halál lengte körbe.

Percekig csak álltak a liftben, majd végre egy kisebb rázkódás után megálltak az üvegház legfelsőbb szintjén, ami a Kim család régi lakását rejtette. Ahogy szétnyílt az aranyra festett fémajtó Bomi elé tárult az a jól ismert folyosó és ajtó, amit remélt, hogy soha többé nem kell látnia.

A sötétbordóra festett falak, a hatalmas, fekete mahagónifából készült ajtó, az aranyozott névtábla, a növények, amiket imádott gondozni. Minden érintetlen maradt. Még az esernyő is ott hevert a tartóban, amit még akkor hagyott ott, amikor édesanyja sírva hívta fel, hogy azonnal siessen haza. Sosem fogja elfelejteni azt a napot. Az esőt, ami beszivárgott kabátja alá, a fájó ujjait, amivel az ernyőt szorította, a cipőjének cuppogását, ahogy végigsiet a márvánnyal borított aulán. Még mindig belefájdul a szíve a gondolatba, hogy édesapja meghalt. Mindig mindenki azt mondta neki, hogy az évek múlásával könnyebb lesz elfogadnia, de ez nem így volt. Egyszerűen csak megtanult együtt élni a hiánnyal, a fájdalommal, a veszteséggel. Most viszont megint itt volt, és mintha feltépték volna a szívén húzódó sebet. Nem akart itt lenni.