Sehun tekintete végigpásztázta a kihalt utcát. Egy lélek sem tévedt feléjük, a közvilágítás hiányától a sötét zug egyes helyei ellenségekhez méltóan mosolygott vissza a két fiúra. A hőmérséklet a reggeli jó idő ellenére rémisztő gyorsasággal hűlt le. Még az autók hangja is csak tompán jutott el hozzájuk. Az atmoszféra, ami körbevette a két fiút, egy kicsit sem volt megnyugtató. Épp ellenkezőleg, a frászt hozta rájuk. Arra ösztönözte a srácokat, hogy legyenek résen. Az egész olyan volt, mintha egy hatalmas fal venné körül Őket, ezzel elzárva kettejüket a nyüzsgő várostól.

A fiatalabb fiú szeme sarkából pillantott Chanyeolra, hogy tetőtől talpig szemügyre tudja venni. A colos kezeit zsebrevágva támaszkodott sportautója mellett. Tekintete komoran pásztázta az előttük hatalmasodó, többszintes, szürke betontömböt. Sehun kíváncsi volt, hogy vajon mire gondolhat.

Bomira? A munkára?

- Furcsa vagy. - a pár centivel alacsonyabb Oh Sehun végül csak ennyit mondott. Jobbnak látta, ha nem kérdez semmit. A magas fiú nehezen tudta csak rávenni magát arra, hogy barátja felé fordítsa fejét.

- Miért? - emelte szemeit partnerére.

- Amióta találkoztál Bomival úgy viselkedsz, mintha hozzád tartozna. A féltve őrzött tulajdonodként kezeled! - kezeit karbafonta és oldalasan nekidőlt a fekete kisbusznak.

- Csak a munkámat végzem. - dobta oda Chanyeol félvállról.

- Szerintem meg vagy megszegted a szabályokat, vagy tetszik neked, de végül is a kettő kéz a kézben jár egymással. - Sehun olyan egyszerűen ejtette ki a szavakat a száján, mintha csak arról beszélni, hogy mit evett ebédre előző nap, Chanyeol pedig szólásra nyitotta ajkait.

Bomi még tájékoztatni akarta bátyját Chanyeol fogvatartásáról, de az illető bontotta a vonalat. A lány gyorsan hátsó zsebébe süllyesztette a készüléket, majd szorosabban szorítva a rovelver markolatát maga elé helyezte fegyverét.

Meg kell Őt találnom!

Szíve vadul kalapált bordái közt, testrészei sajogtak, agya ezerszeres gyorsasággal kattogott, míg szemei ide-oda jártak a folyosón. A sötétebb részeken, egészen az út végén, mintha alakok álltak volna Őt lesve.

Csak a képzeletem játszadozik velem.

Egészen halk léptekkel indult el előre a hosszú, gyérül megvilágított folyosón. Lábai megremegtek, ahogy egymás után emelte és rakta le a talajra őket. Élesen szívta be a levegőt, amikor hirtelen egy újabb szárny nyílt előtte. Óvatosan elnézett jobb oldalra de csak vaksötétbe burkolózó ajtókat látott hosszasan maga előtt, majd léptek zaja csendült bal oldaláról. Fejét egyből a hang irányába fordította.

Most mi lesz? Hova fussak? Rohanjak egyáltalán? Hova bújjak?

A kezében pihenő pisztolyt még erősebben szorította, míg a léptek egyre csak közeledtek. Bomi nem tudta, hogy hova menekülhetne. Félt benyitni bárhova is. Ötlet hiányában belépett az oldalsó folyosóra. A sötét árnyak között megbújva, lecsúszott a hideg fal mentén. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Várni kezdett. A percek, amik teltek, iszonyatos súllyal nehezedtek a lány vállaira. Legszívesebben sírva, sikítva lövöldözött volna a hang irányába, de nem tudhatta, hogy ki közeledik, emellett pedig emberek életét sem akarta elvenni. Nem érdekelte, hogy mintapolgárra vagy az alvilág ebei közül az egyikre szegezi a pisztolyt. Senki sem érdemli meg a halált, legyen az jó vagy rossz.

Bomi a periférikus látásnak köszönhető száznyolcvan fokos tartomány határán pillantotta meg a fekete bakancsot. Kezét szájára tapasztotta, hogy még csak véletlenül se lehessen Őt hallani. Szívének gyors ritmusát próbálta a normálisba hozni. Az ismeretlen férfi hatalmas léptekkel haladt el Bomi előtt, mire a lány kifújta a bent tartott levegőt. Túl hangosan. A hollófekete alak megfordult és egyenesen a szökevény szemébe nézett. Bomi tudta, hogy nem látja a férfi, mégis megfagyott ereiben a vér. Úgy érezte, hogy vége mindennek, igazságtalanul elveszik az életét.

És Chanyeolét is...

Aztán az idegen végre elfordult és folytatta tovább útját, egyenesen a barátságtalan szoba felé, ahol nemrégiben még Bomit tartották fogva.

- Hyung, talán jobb lett volna, ha Chanyeol is jön. - Jongin épp fegyverét ellenőrizte, amikor megszólalt. Junmyeon csak egy szúrós pillantással jutalmazta a fiatal fiút.

- Túlságosan is önfejű ahhoz, hogy velünk jöjjön!

- Eddig mintha nem lett volna baj... - Baekhyun dühös volt. Idősebb barátjának igaza volt abban, hogy Chanyeol önfejű, de emellett remekül végezte a "munkáját". A kilenc fiú közül talán Ő volt a legjobb.

- Nem érdekel, hogy eddig mi volt, vagy hogy ki mit gondol a döntésemről! Mindenki összpontosítson Bomira! - jelentette ki vezetőjük ellenkezést nem tűrő hangon. Yixing barátját kezdte figyelni. Minden egyes mozdulata az idegességről árulkodott, ami már napok óta ott lapult benne, viszont csak most érte el a tetőpontot. Meg akarta nyugtatni, de tudta, hogy úgy sem menne neki.

Addig nem, míg a húga nincs biztonságban. Bomi az első számára, pont, ahogy nekem is. És Chanyeolnak...

A hét fiú, akár a bosszú angyalai, úgy közelítették meg a hatalmas, szürke beton épületet. A levegőben érezni lehetett a feszültséget. Lépteik zaját visszaverte a ház és a szűk utca. Ketten a hátsó ajtó irányába haladtak tovább, míg a többiek folytatták útjukat a bejárat felé. Amikor aztán elérték a célt, elővették fegyverüket, amiket maguk elé tartottak. Minseok intett egyet Junmyeon-nak, mire Ő bólintott, a nála egy évvel idősebb fiú pedig óvatosan lenyomta a kilincset. Hirtelen mindenkinél jelentkezett a gyorsan dobogó szív, a heves lélegzetvétel, leverte a fiúkat a víz és közben kiszáradt a szájuk. Először Minseok lépte át a küszöböt, majd szorosan mögötte tartózkodva követte Őt a többi barátja. Az első helyiség teljes vakságba burkolózott. Semmit nem láttak, a messze előttük lévő fényglórián kívül, ami körbevette az ajtót. Yixing elővett eg zseblámpát az övcsatja rejtekéből. Bekapcsolta és körbe világította a szobát. Hatalmas volt és ahhoz képest, hogy milyen visszataszító az épület kívülről, belül egészen kényelmesnek és otthonosnak tűnt, leszámítva a hideg levegőt. A kínai srác Junmyeon felé fordult.

- Itt nincs senki. - suttogta. A megszólított személy bólintott majd az ajtóra mutatott. Yixing visszatette a zseblámpát a helyére. Kyungsoo előre lépett, szorosan mögötte haladt Jongdae, Minseok, Junmyeon és kínai barátjuk. Mindenki Bomi bátyjának jelére várt. Amikor aztán leadta a kézmozdulatot, a legalacsonyabb fiú lenyomta a kilincset és besietett a hosszú folyosóra, míg a többiek követték. Ajtók sokasága sorakozott előttük mind a két oldalon. Hallgatózni kezdtek.

Baekhyun és Jongin miután elváltak a többiektől a hátsó bejárat felé kocogtak. A kemény vasdarab résnyire nyitva állt. A fiatalabb fiú meglepődve pillantott barátja felé. Baekhyun megvonta a vállát, majd bekukucskált a résen. A helyiség, amit az ajtó nyitott, fényáradatban fürdött. Minimum hat, de az is lehet, hogy nyolc ember tartózkodott bent. Páran kártyáztak, valaki aludt egy kanapén, de volt olyan is, aki a szomszéd ajtónál támaszkodott és figyelte a többieket. Mindenkin fekete öltöny volt. Baekhyun visszahúzódott és a falhoz lapult. Jongin leutánozta mozdulatait.

- Minimum hatan, maximum nyolcan vannak bent. Ráérősen ücsörögnek. - szólt oda halkan barátjának az idősebb.

- Tehát még nem tudnak arról, hogy Junmyeonék behatoltak, ahogyan arról sem, hogy Bomi kapcsolatba tudott lépni velünk.

- Azt azért nem merném lefogadni. Könnyen lehet, hogy rajtakapták. - Baekhyun nagy levegőt vett és Jonginra nézett.

- Ugye nálad van a hangtompító? - a fiú bólintott és övcsatjáról leválasztva Chanyeol legjobb barátja felé nyújtotta. Baekhyun elvette és fegyverére rögzítette. Újra belesett az ajtón, immáron revorverét bedugva a résen. Levegővétele megduplázódott, ahogy a hatalmas fémdarabnál álló fickót célozta meg. Még egy percet várt, majd lőtt. A golyó szélsebesen száguldott áldozata felé, hogy aztán combjába fúrodjon kínokat hozva magával. A helyiségben tartózkodó - még az alvó - férfi is ijedten ugrott egyet, majd kapta elő fegyverét és kezdte el pásztázni a termet. Baekhyun ezt az időt érezte jónak ahhoz, hogy az ajtónál elsiető idegent eltalálja. Miközben leadta a következő lövést, intett Jongin-nak, hogy térdeljen oda és célozzon Ő is.

Kyungsoo fülét lövések zaja ütötte meg. Nem volt vallásos, de ennek ellenére elmondott egy imát magában. Nem akarta, hogy közülük bárkinek is komoly baja essen. Reménykedett abban, hogy a hangos dörrenéseket okozó golyók közül egy sem találta el Baekhyunt vagy Jongint, esetleg Bomit. Túlságon is kedvelte a lányt. Inkább feláldozta volna testi épségét barátjának húgáért.

Az elsült revorverek hangjára kivágódott a fiúkhoz legközelebb elhelyezkedő ajtó. Az öt barát azonnal tüzet nyitott. Egymásnak vállvetve célozták meg a szobából kitörő embereket. Az egész háztömb lövések zajától volt zajos.

Most kezdődik az igazi bandaháború.

Kyungsoo megvetette lábát Jongdae és Minseok mellett. Elővette a másik pisztolyát és most már egyszerre kettővel támadt ellenségeire.

Bomi füle újra csengeni kezdett, ahogy meghallotta a fülsüketítő hangokat. Eszébejutott az a két golyó, ami feje mellett száguldott el, az amelyik eltaláta a karját. Megjelent előtte a revorver, amit homlokához szorítottak. Kirázta a hideg. Szíve vadul dobbant egyet, ahogy Junmyeon mondatára gondolt.

"Megtalálunk! Perceken belül ott leszek melletted!"

És tényleg itt van, eljöttek értem! Vajon feltűnt nekik, hogy Chanyeol nincs meg? Tudják, hogy a fiút is elhurcolták?

Chanyeol...

Bomi feltápászkodott a földről és a telefonnal világítva indult meg előre. Az ajtók mögött elhelyezkedő szobák viszont üresek voltak. Bárhova nyitott be, sehol sem volt senki, sőt, még csak arra utaló nyomokat sem talált, hogy bárkit is fogvatartottak volna itt rajta kívül. Lépteit gyorsabban szedte, futni kezdett, amivel zajt csapott, de a pisztolylövések hangja tompított mindent. Már kezdte azt hinni, hogy végre a folyosó végére ért, amikor egy magas, fehér pólót és szürke farmert viselő, izmos, húszas éveit taposó fiúba nem ütközött.