Chanyeol Bomira és barátjára nézett. Látta arcukon, hogy nem értik miért van nála sporttáska és hogy miért megy el hajnalok hajnalán a lakásból.

- Az minek? - mutatott a táskára Sehun, de a colos válaszra sem méltatta. Helyette inkább Bomit nézte, a lány pedig Őt. Végül barátjára tekintett.

- Hazamegyek, innen nem tudom elvégezni a rám bízott munkát. - felelte Chanyeol. Barátja felállt a földről és félrevonta a colost.

- Bomi miatt? - kérdezte olyan halkan, hogy az említett lány biztosan ne hallja meg.

- Részben.

- Figyelj, tisztában vagyok a szabályokkal, de Junmyeon sem gondolhatja komolyan, hogy ez ilyen egyszerű. Ha tényleg érzel valamit iránta akkor abba bele kell törődnie!

- Sehun, a csók nem feltétlenül jár együtt a szerelemmel. A munkámra kell figyelnem, nem pedig Junmyeon húgára aki láthatólag csak a maga feje után megy ezzel veszélyeztetve azt, amit csinálunk! Ha megbocsátasz... - ezzel vállára dobta a sporttáskát és már el is tűnt a lift ajtaja mögött.

Bomi értetlenül nézett Sehunra, de inkább meg se kérdezte, hogy mi folyik a srácok között jelenleg. Chanyeol ridegsége borzalmasan hatott rá és arra késztette, hogy legalább egy kicsit gyűlölje a fiút. Fiatalabb barátja példáját követve Ő is felállt a földről és bement a lakásba, amit káosz vett körül. Mindenki sürgött-forgott, szinte rá se hederítettek, aminek tulajdonképpen örült. Valahogy nem vágyott társaságra. A folyosó felé vette az irányt, hogy aztán régi szobája nyújtson neki menedéket. Ledobta magáról a ruhát, kibújt magassarkújából és a harisnyából majd egy hálóinget vett ki a szekrényből. Lefeküdt az ágyra és csak bámulta a plafont amíg el nem aludt.

Az elkövetkező napok újra csendesen teltek. A fiúk egymást váltogatták, hogy társaságot nyújtsanak Bomi számára, és persze hogy vigyázni is tudjanak rá, ám Chanyeol azóta az este óta egyszer sem bukkant fel, még csak hallani sem hallott felőle Bomi, mintha elnyelte volna a föld. Rettenetesen dühös volt a fiúra, de egyben érdekelte is, hogy mi lehet vele, viszont úgy gondolta, hogy jobb ha inkább említést sem tesz róla, elvégre a többiek sem hozták fel a colos nevét egyszer sem.

Vasárnap reggel Bomi épp a szokásos kávéját kortyolgatta a nappaliban ülve, amikor Jongin belépett az ajtón. Ma Ő volt a soros, hogy figyeljen a lányra. Mosolyogva tette le táskáját a konyhapultra, hogy aztán felkapjon egy bögrét és töltsön magának egy kis kávét. A forró itallal a kezében lehuppant Bomi mellé.

- Hogy van az én bajkeverő Noonam? - kérdezte mosolyogva. Bomi az utóbbi napokban nagyon sokat beszélgetett Jonginnal, ugyanis a fiú intézte el a lány azon ügyeit amik megkövetelték, hogy elhagyja a házat. Amolyan titkár szerepet töltött be a lány munkán belüli életében. És persze egy barátét is.

- Egész jól, bár kezdek unatkozni a lakásban. - felelte Bomi és felállt a kanapéről. - Mi lenne ha a kávé után segítenél nekem egy kicsit?

- Tudod, hogy szívesen segítek, de arról szó sem lehet, hogy kiteszed a lábad a lakásból! - mondta, miközben beleivott az italába. Keserű volt és az igazat megvallva Jongin sosem szerette, de a nagy hajtásban és a sok átvirrasztott éjszaka rászoktatta a koffeinre.

- Egy szóval sem mondtam, hogy szándékomban áll elhagyni a tornyomat. Csak arra gondoltam, hogy talán ideje lenne megtanulnom pár mozdulatot, hogy meg tudjam magam védeni. Elvégre nem mindig lesz nálam fegyver.

Chanyeol sportkocsijában ülve figyelte Taekwoont, aki percekkel ezelőtt lépett be az étterembe, ami előtt parkolt. Egy kis idő után egy ismerős nő jelent meg az utcán, majd belépett ugyanabba az étterembe, ahova Junsu jobbkeze.

Hana.

Chanyeol az anyósülésen pihenő baseball sapkáért nyúlt. Fejére húzta, majd a nyakában lógó fekete maszkot is felvette, ezzel szinte teljesen elrejtve arcát. Feltűnően vörös tincseiért nem kellett aggódnia, ugyanis az előző nap befestette őket feketére. Ettől függetlenül ugyanaz az ember maradt ugyanazzal az arccal, de legalább már nem vonta magára az emberek figyelmét. Kiszállt az autóból és az étterem melletti kávézóhoz sétált. A teraszon foglalt helyet, ahonnan tökéletes rálátást nyert a két személyre. Kávéját iszogatva játszadozott telefonjával. Legalábbis úgy látszott. Valójában Hanat és Taekwoont nézte folyamatosan. Amikor a nő átnyújtott a férfinak egy borítékot Chanyeol tárcsázni kezdte Junmyeon számát. Amint barátja felvette a telefont megszólalt.

- Bomi barátnője, Hana is benne van. Az előbb adott át egy borítékot Taekwoonnak.

- Ez megmagyarázza, hogy miért nélküle jött ki Bomi. Szép munka, folytasd Taekwoon követését, a lányra majd mást állítok. - ezzel már le is tette.

Bomi zihálva feküdt a földön, miközben Jongin felette tornyosult, kezeit a padlónak nyomta, hogy ne tudja használni őket. Mosolyogtak mind a ketten.

- Nem vagy elég gyors, lassúak a reflexeid és nem figyelsz eléggé az ellenségedre! - szólalt meg a fiú miközben lemászott az idősebb lányról. Bal kezét nyújtotta Bomi felé, hogy felsegítse. - De egyébként jó voltál. Holnap is folytassuk?

- Ugye ez egy költői kérdés volt? - mosolygott Bomi, mire Jongin csak bólintott. A hangulat kifejezetten jó volt, egészen addig, amíg a fiú el nem ment. Bomi nem maradt sokáig egyedül, mégis olyan érzése volt, mintha már napok óta nem lenne körülötte senki. Ekkor jött rá, hogy bár nincs szüksége arra, hogy vigyázzanak rá, a társaságra viszont rettenetesen vágyik. A sok verekedés és testmozgás miatt hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Összeszedte a váltóruháit és elindult a fürdőszobába, hogy egy forró zuhanyt vehessen, mielőtt Yixing megérkezik.

Chanyeol az ajtó előtt állt és várt. Várt, hogy össze tudja szedni minden bátorságát és benyisson a lakásba, ahol Bomi tartózkodott jelenleg is. Yixingnek fontos dolga akadt Kínában, így egy ideig nem tud őrködni a lány felett. Baekhyunnak kellett volna helyettesíteni, de valamilyen csoda folytán neki is el kellett mennie, a többieket pedig nem tudta elérni. Így esett hát, hogy most Park Chanyeolnak kellett vigyáznia arra a személyre, akinek a közelében soha többet nem kéne lennie. És hogy miért? Egyszerű. Olyan dolgokat érzett Junmyeon húga társaságában, amiket sosem szabadadott volna. Körmeit tördelte ujjaival legalább húsz percig, majd megrázta magát és rideg arccal kezét a kilincsre helyezte. Hármat kopogott, ezzel jelezve, hogy nem Junsu emberei próbálnak bejutni a lakásba. Hirtelen tárta ki az ajtót, hogy véletlenül se tudja magát meggondolni. Már legalább két hete nem látta a lányt, még csak nem is beszéltek. Hála Junmyeonnak távol tudott tőle maradni, most pedig újra itt van, hogy lássa. Egyszerre örült és rettegett. Félt attól, hogy ezzel a találkozással csak beigazolódik az, amit Sehun és Baekhyun gondolnak. Hogy szerelmet kezdett el érezni Bomi iránt.

Ahogy belépett a lakásba csend fogadta, mintha üres lenne az egész ház. Cipőjéből kibújt és elindult a folyosón Bomi szobája felé, ám félúton a lányba botlott, akinek teste köré csak egy törülköző volt tekerve, és épp a vizes haját piszkálta ujjaival. Először észre sem vette a jövevényt, de amint az irányába fordult egyszerre lepődött és rémült meg. Egészen addig azt hitte, hogy egyedül van a lakásban, emellett pedig Chanyeol volt az utolsó ember akire számított, hogy be fog toppanni, főleg, hogy Yixing lett volna a soron következő bébicsősz.

- Mit keresel itt? - kérdezte végül Bomi. Borzalmasan mérges volt a fiúra és egy percig sem akarta ezt eltitkolni előle. Ha nem csak játszadozni akar vele, akkor fel fog neki tűnni és változtat a dolgokon. Legalábbis Bomi így gondolta, ezt szerette volna. Szerette volna, hogy ha Chanyeol foglalkozik vele. A lány ugyanis hiányolta a fiút, szerette volna látni és örült volna neki, ha legalább csak egy kicsit is foglalkozik vele, ott van körülötte. Most pedig itt volt és másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy jelenleg mennyire utálja a colost és hogy mennyire meg szeretné rúgni.

- Yixing nem tudott jönni, így az én nyakamba sóztak.

- Oh persze, elvégre teher vagyok! Hívj mást, Rád nincs szükségem! - ezzel besétált a szobájába és becsapta maga mögött az ajtót, majd a zárban elfordította a kulcsot. Chanyeol egy pillanatra nem értett semmit, gondolkodás nélkül az ajtóhoz sietett és dörömbölni kezdett rajta.

Ennyit arról, hogy rideg leszek vele...

- Hé kislány!

- Nem vagyok kislány! Tapló féreg! - kiabálta ki a zárt szobából Bomi miközben legszívesebben a fiú arcába üvöltött volna. - Mondtam hogy hívj mást!

- Mi bajod van? - kérdezte a fiú továbbra is az ajtót ütlegelve, mire a lány végre kinyitotta azt.

- Komolyan Park Chanyeol, komolyan? Néha nézel Te tükörbe? Érzéketlen tuskó vagy! Tényleg, nem is értem magam, mit vártam Tőled? Elvégre egy szimpla idióta vagy aki fegyverrel a kezében rohangál, teszi a szépet a lányoknak, de ha túl unalmasak a számodra akkor eldobod őket! És én még halálra aggódtam magam, hogy mi lehet veled, ugyanis a többiek egy árva szót sem szóltak rólad! Komolyan egy idióta vagyok, jézusom! - miután befejezte a mondanivalóját a bejárati ajtóhoz sietett. Még mindig csak egy darab törülköző volt teste köré csavarva. Chanyeol értetlenül nézett Bomi után.

- Menj már ki innen! - kiabálta el magát újra a lány immáron a nyitott bejárati ajtó előtt, kezében a colos cipőjével. - Süket vagy?

Chanyeol a nappalihoz sétált és úgy nézett Bomira. Tisztes távolságot tartott tőle, félt, hogy csak jobban felzaklatná legjobb barátja húgát.

- Nem vagyok süket és nem értem mit vársz tőlem! Én nem lehetek az az ember, akire szükséged van, nem lehetek melletted! Nem szabad melletted lennem! Én dolgozom, Junmyeon a főnököm! Ígéretett tettem, hogy még csak véletlenül sem kerülök a közeledbe! Miattad porba tiportam Junmyeon belém vetett bizalmát! A szabályok szerint kell élnem, be kell tartanom, hogy sosem kerülök veled kapcsolatba! Szerinted az én helyzetem könnyű? Figyelni a biztonságodra, figyelni rád, megelőzni a rád leselkedő veszélyeket, de Te eközben megcsókolsz! Hogy tudnék a munkámra figyelni és távol maradni tőled miközben csak Te jársz a fejemben és minden körülötted forog? A bátyjád is észrevette, ahogy Baekhyun is, ráadásul Sehun előtt csókoltál meg! Szerinted véletlenül kaptam meg Yixing munkáját? Nem! Azért kellett átvennem a szerepét, hogy ne lehessek a közeledben! Ez a szabály! - Chanyeol a mondanivalója végére már szinte kiabált. Nem tudta magában tartani a gondolatait, ám ahogy minden egyes szó elhagyta ajkait, megbánta, hogy megszólalt. Nem kellett volna kitálalnia. Nem kellett volna megcsókolnia soha és akkor nem tartanának itt. A nappali közepén, öt méterre a lánytól, akihez valami borzalmasan vonzza. Percekig csak álltak és nézték egymást. Tíz, talán húsz perc is eltelt, mire a fiú újra megszólalt.

- Becsuknád végre azt a rohadt ajtót? - ujjaival újra a körmeit kezdte tépkedni. Ideges volt, és nem tudta, hogy azért, mert kitálalt, vagy azért mert maga sem hitte el, hogy ennyire intenzívek az érzései. Bár már azon is elgondolkodott, hogy talán Bomi teszi őt ilyenné. A lány meg sem szólalt, csak becsapta az ajtót. Gyors léptekkel ment Chanyeolhoz, hogy egy nemvárt pofont adhasson neki. A colos értetlenül tette bal kezét arcára. Bomi gyorsan vette a levegőt, szíve vadul kalapált bordái alatt.

- Mégis mit akarsz tőlem? - kérdezte halkan. Még ő maga sem tudta elhinni, hogy a nagy vitatkozás hevében ilyen halk is tud lenni.

- Bomi...

- Ne a nevemet mondogasd! Egyszerűen csak mondd el, hogy mit akarsz aztán békén hagylak!

- Nem tudom... Ennek a találkozónak, beszélgetésnek, a csókoknak sosem szabadott volna megtörténniük és ezt Te is tudod. - a lány most már kezdte igazán kellemetlenül érezni magát, így kezeit keresztbe tette és szorosan mellkasához szorította. El szerette volna magát ásni. A pokol legmélyebb bugyraiba kívánta magát. Már épp válaszolni akart a fiúnak, amikor Chanyeol felemelte a kezét, jelezve, hogy még ne mondjon semmit, még nem fejezte be.

- Ennek ellenére nem tudok nem arra gondolni, hogy mi lehet épp veled, hol vagy, mit csinálsz. Nincs olyan perc, hogy ne azon törném a fejem, hogy hogyan tudnám megakadályozni, hogy bajba kerülj. Igaz, hogy ez a munkám és a többieknek is, gyakorlatilag úgy nőttünk fel, hogy téged óvtunk, így nyilván ezért is foglalkozok veled, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ennél több a háttérben. Mert van, én pedig nem értem az egészet! Bomi, fontos lettél számomra és nem csak azért, mert a barátom húga vagy. Ennél többről van szó. Az agyam és a szívem csatát vív egymással, de képtelenek legyőzni a másikat... Talán ha nem lennél Junmyeon húga, vagy ha nem lenne Junsu, talán ha nem így és nem akkor ismertelek volna meg ahogy és amikor, akkor könnyebb lenne.

Bomi észre se vette, hogy a forró könnycseppek összegyűltek szemeiben és lustán végigfolynak arcán, viszont ez előtte álló Park Chanyeol, aki életében először őszinte volt magához ezzel ledöntve a maga köré épített falat igen. Először habozott, de végül megérintette a lány arcát. Kezével megfogta Bomi puha bőrét, hogy aztán ujjbegyeivel letörölje könnyeit. Junmyeon húga arcát a fiú tenyerébe fektette.

Ne tedd ezt velem Bomi... Kérlek...

- Minden lány arra vár, hogy valaki megmentse, én pedig a segítségedre siettem. Ne keverd össsze a szerelmet a hálával. Ne építs fel valamit, hogy aztán porba tipord egy másodperc alatt. Engedd, hogy ne szeresselek, érd el, hogy ne akarjak tőled semmit...

Hirtelen ölelte meg Bomit, akinek könnyei megállás nélkül hulltak. A szívük vadul zakatolt, olyanok voltak, mint két mágnes ellentétes pólusai. Egymáshoz húztak, de bordáik nem engedték, fogvatartva ezzel a két szívet.

- Nem tudom megtenni... - a lány szinte sutogott, Chanyeol mellkasa elnyelte szavait.

- De igen! Ne vegyél rólam tudomást, ne nézz rám, ne beszélj velem! Hagyd, hogy elérhetetlen legyél számomra és akkor talán elmúlik... Akkor talán képesek leszünk arra a kapcsolatra, amit megírtak nekünk.

- Ez nem ilyen egyszerű, ez nem múlik el csak úgy! El se tudod képzelni, hogy mit éreztem, amikor Junsu embere azt mondta, hogy ha nem beszélek megölnek Téged. A végén már tényleg úgy beszéltek rólad, mint aki halott. Csak azért tudtam kiszabadítani magam, mert arra gondoltam, hogy bajban vagy. A tudat, hogy talán meghaltál, engem is meg akart ölni! Hogy tudnék így lemondani rólad? - még jobban a fiú ingébe fúrta arcát.

- Hisz nem tartozol hozzám, nem vagy az enyém, ahogy én sem tartozok hozzád és nem vagyok a tiéd. Könnyebb lemondani valamiről, ami nem a Te tulajdonod...

- Miért mondod ezt? Miért...

- Mert csak így tudlak elengedni. Bomi el kell hogy engedjelek! Junmyeon nem fogja soha jó szemmel nézni, hogy...

- Nem érdekel Junmyeon! Ez az én életem, azt csinálok vele amit akarok!

Chanyeol nem válaszolt. Csak hagyta, had sírja ki magát Bomi mellkasa rejtekében, miközben az Ő könnyei is lustán folyni kezdtek. Pár percig így álltak. Ölelkezve a nappali közepén. Végül Bomi remegni kezdett, így a fiú elküldte felöltözni. Amíg barátja húga magára vette pizsamáját és megpróbált megnyugodni, tárcsázta Sehun számát. Szerencséjére a fiú már úton volt, hogy meglepje Bomit - állítása szerint - csodálatos táraságával, így Chanyeol már azelőtt le tudott lépni, hogy Bomi kijött volna a szobájából.

Amint Sehun megérkezett egyből tudta, hogy valami nincs rendben. Elég volt csak ránéznie Chanyeol megviselt arcára.

- Ti ketten...?

- Kérlek vigyázz rá!

- Mit csináltál? Egyáltalán mit keresel itt? Úgy tudtam, hogy Junmyeon... - Sehun aggódva hol a folyosó felé nézett, hol pedig barátját méregette. 

- Elmondtam neki, hogy az, amit érez csak hála és hogy az én érzéseim jelentéktelenk. Hogy mondjon le rólam.

Sehun nem szólt semmit, egyszerűen csak Bomi szobája felé rohant. Még a cipőjét sem vette le.