A pisztoly hatalmas hangerővel sült el. A golyó pár centire Bomi feje mellett repült el majd a falba fúródott. Észre sem vette, hogy időközben becsukta szemeit. A visszatartott levegőt kifújta és lassan szemhéjait is felnyitotta. A pisztoly még mindig felé nézett, elrablója felnevetett. Gonosz kacaj volt az, ami elhagyta ajkait. Bomi még mindig remegett, szíve vadul kalapált bordái között.

Csak szórakozott velem.

- Minden hazug válasz után közelebb viszem a csinos kis arcodhoz a pisztolyom! - Bomi nyelt egyet. Nem tudta elhinni, hogy a fiú nem hisz neki. Pedig Ő tényleg nem tud semmit Chanyeolról. Egyáltalán mit akarnak tőle? Honnan képzelik, hogy szoros kapcsolatban állnak egymással? Egyszerűen nem tudott rájönni, hogy mi lehet elrablóinak célja. A lány nyelt egyet és megpróbált legalább egy kicsit megnyugodni.

- Tudod, miután elhagytátok a gyár épületét, azt hittem, hogy vagytok olyan okosak, hogy meghúzzátok egy kicsit magatokat vagy eltűntök a Föld színéről. De még sincs ennyi eszetek. Csalódtam a mi kis Chanyeolunkban. - fejét ide-oda mozgatta és beszéd közben fegyverével mutogatott. Olyan hatást keltett, mintha nem lenne eszénél.

- Minden ezért van? Ezért raboltatok el? - Bomi hirtelen találta meg a hangját. Nem is sejtette, hogy képes lesz megszólalni, hisz még mindig rettegett a fegyvertől, amit a fiú szorongatott.

- Ugyan kérlek! Ki az az ostoba, aki csak azért rabol el valakit, mert elfutott? Nem, nekünk sokkal jobb indokunk van. - a fegyverből kivette a tárat és játszadozni kezdett vele. Ujjai között ide-oda forgatta. Arca érzelemmentes volt, hangjából semmit sem lehetett kivenni. - Tudni akarjuk, hogy mire készül Chanyeol és a barátai. Minden egyes lépésükről információt akarunk. És te kicsi lány... - Bomira szegezte sötét szemeit, miközben rámutatott a pisztolyával. - Te fogsz nekünk mindent elmondani! - felállt és a lány mellé lépett. Leült az ágyra. Újra a tárral kezdett el szórakozni. Bomi nagyokat lélegzett, amitől oldala szúrni kezdett. Rosszul érezte magát. Forgott vele a világ, a feje lüktetett, vércukra leesett. Borzalmas volt minden egyes pillanat, amit elrablójával töltött. Az ébenfekete szempár tulajdonosa helyére rakta a töltényeket, majd revolverét a lány homlokához érintette. A lőfegyver hideg volt, vérfagyasztóan hideg. Bomi lehunyta szemeit és abban a pillanatban eszméletét vesztette.

Junmyeon meglepődött, amikor az iroda ajtaja kopogás nélkül nyílt ki és legjobb barátai léptek be a helyiségbe. Gyorsan utasította titkárnőjét, hogy egy darabig senki se zavarja. A húszas évei végén járó nő egy bólintással letudta az egészet, és onnantól kezdve egyszer sem szólalt meg a fiú telefonja, senki sem dörömbölt az ajtón bebocsájtást kérve. Teljes csend honolt az irodában, senki sem szólalt meg hosszú percekig.

- Mi a francot kerestek itt? - törte meg végül a csendet Junmyeon. Hangja nem tükrözött semmit a meglepettségen kívül. Senki sem akart megszólalni. Csak némán bámultak maguk elé, hisz mégis hogy tudná bárki is elmondani azt, hogy elrabolták a húgát?

- Elszúrtuk! - bukott ki Baekhyunból. Chanyeol villámokat szórt barátjára, ahogy odafordította tekintetét. Nem azért, mert bánta hogy kinyitotta a száját, hanem azért ahogy elkezdte.

Elszúrtuk? Komolyan? Finomabban nem lehetett volna?

- Mit értesz az alatt, hogy elszúrtátok? Hol van Bomi? - fordult kínai barátjához, aki erre nem tudott mit felelni. Csak nézte a colost, hátha végre lesz elég bátorsága ahhoz, hogy kinyögjön valamit. De sajnos ez nem történt meg. Baekhyun előre lépett és bocsánatkérően csillogó szemeit egyenesen Junmyeon szempárjába fúrta.

- Yixing felhívott mindenkit, hogy vélhetőleg követik a húgodat, így egytől egyig azon voltunk, hogy megtaláljuk és biztonságos helyre vigyük Őt. Hisz több szem többet lát, hamarabb kiszúrhattuk Bomit. Chanyeollal elmentünk a lakásotokra, hisz legutoljára még ott volt, de mikor senki sem nyitott ajtót úgy gondoltuk, hogy felhívjuk és érte megyünk, vagy szólunk valakinek, aki közelebb van hozzá és elhozzuk. Épp elhajtottunk a házatoktól amikor Yixing felhívott minket, hogy hol találhatjuk. A Coffee Bean-ben volt, ahogy Yixingnek mondtad, és mivel mi voltunk a közelben elindultunk érte. Későn értünk oda Junmyeon. Sajnálom! - kezei remegtek, meg kellett támaszkodnia. Amióta elvitték a lányt másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy mit csinálhatnak most vele.

- Hogy érted, hogy későn értetek oda? Mit csináltak Bomival? - Junmyeon iszonyatosan dühös lett. Suttogni tudott csak, nem akarta, hogy a munkahelyén mindenki hallja, ahogy az alvilági csapatával kiabál. Senki sem tudta a vállalatból, hogy milyen mocskos ügyletei vannak. Édesapja volt az egyetlen ember, aki legalább annyira benne volt mindenben, mint Ő. Sőt, Mr. Kim volt az, aki mindenről tehetett. Ő volt a felelős azért, ami Junmyeonnal és a barátaival történt. Ha nincs az apja, most boldog élete lenne mind a kilenc fiúnak.

- Elrabolták. - jelentette ki nemes egyszerűséggel Chanyeol. A legidősebb fiúnak elborult az agya. Mérhetetlen nagy dühöt érzett a colos iránt. Hatalmas léptekkel megkerülte az íróasztalát és megragadta a fiú pulóverét. Ráncigálni kezdte az anyagot.

- Miért kell mindent elcseszned? - üvöltött Junmyeon. Már nem érdekelte, hogy ki hallja meg, vagy ki nem. Addig akarta ütlegelni barátját, míg a rideg álarcát le nem veti. Elege volt abból, hogy mindent úgy kezel, mintha nem érdekelné. Jól végezte a munkáját, és igaz, hogy egyes helyzetekben jól jött az érzelemmentessége, de amikor a főnök húgáról van szó, legalább egy kis törődést és elkötelezettséget mutathatott volna.

- Én megpróbáltam, de túl későn értünk oda. - olyan egyszerűen felelt a magas fiú, mintha csak arról kérdezték volna, hogy mi a kedvenc színe.

- Miért nem vezettél gyorsabban te idióta? - nyakán kidagadtak az erek, ahogy torkaszakadtából üvöltött barátjával. Chanyeol megragadta Junmyeon kezeit és lehámozta pulóveréről. Ellökte barátját, majd az ajtóhoz sietett. A többiek csak megszeppenve figyelték, hogy mi zajlik le a szemük előtt. Sosem látták még a magas fiút és a főnököt így veszekedni. Voltak viták, de mindig tiszta fejjel tudták őket kezelni. Mindig megtalálták a közös hangot.

- Mégis hova mész? - kérdezte a legidősebb. Chanyeol visszafordult és végignézett barátain.

- Megkeresem Bomit! Az én felelősségem vigyázni rá! - meg sem várta, míg válaszolnak neki, csak kirontott az ajtón és eltűnt a hatalmas épület folyosóin. Az irodában maradt fiúk - kivéve egy bizonyos személyt - nem értették, hogy mi történt magas barátjukkal. Pedig egyszerű volt. Baekhyun előtt végre minden tiszta lett. Megértette, hogy mi zajlik le Chanyeolban.

Bele fog szeretni. Pont, mint Yixing...

- Én úgy tudtam, hogy mindenkinek vigyáznia kell Bomira... - Sehun hangja a szoba legtávolabbi sarkából csendült fel. Értetlenül nézett maga elé. Hirtelen mindenki felé fordult. Junmyeon percekig nézte legfiatalabb barátját. - Most mi az? - kérdezte értetlenül, mire Baekhyun csak megrázta a fejét. Senki sem ért rá Sehun hülyeségeivel foglalkozni.

Junmyeon gondolatai húga körül forogtak. Féltette Őt. Nem tudta, hogy pontosan kinél van, hogy mit csinálnak vele, hogy mennyire van megrémülve. Nem tudott semmit és ez aggodalommal töltötte el.

Chanyeol úgy vezetett, mint egy őrült. A gázpedált taposta és egy percig sem érdekelték a piros lámpák. Az összesen áthajtott miközben agya három dolgon kattogott megállás nélkül.

Bomi jól van? Pontosan kik vitték el? Hol lehet most?

Mérges volt magára, amiért nem vezetett elég gyorsan, és Baekhyun is szálka volt a szemében jelen pillanatban, hisz ha megjegyezte volna a rendszámot már rég le tudták volna nyomozni, hogy hova és kik vitték el a lányt.

Minseok besúgó, ráadásul volt rendőr is. Az egyik szöuli rendőrrel folyamatos kapcsolatban van, így mindig tudott arról, hogy mi folyik a városban, ki iránt érdeklődnek a zsaruk, vagy éppen ki az, akit el akarnak kapni. Hozzáférése van az adatbázisukhoz és sok trükköt tanult, amivel bárkit és bármit le tudott nyomozni. Most nagy segítség lenne számára barátja, ha bármi kézzel foghatót is tudna az idegenekről. Így viszont csak céltalanul bolyongott és próbált nem Bomira összpontosítani. Neveket keresett emlékezetében, hátha valakinek volt oka arra, hogy elvigye a lányt Taekwoon-on kívül.

És akkor beugrott neki.

Taekwoon!

Még tisztán élt benne a Han folyó melletti összezörrenésük.

"Fontos a főnöknek!" - visszhangzott fejében a fiú hangja.

De miért fontos nekik Bomi?

Még jobban rátaposott a gázra. Fekete sportkocsija csak egy homályos folt volt, ahogy a Yeongdong hídon szlalomozott az autók között. Minél gyorsabban szeretett volna Gwangjin-be jutni, hogy péppé verhesse Taekwoont és annak bandáját. Kétszázzal gurult végig a hídon, majd kikanyarodott a Dongril útra. Vezetés közben megnézte, hogy mennyi golyó van nála, megkönnyebbülve nyugtázta, hogy pont elég ahhoz, hogy végezzen legalább tíz emberrel, ha mindenkire három töltényt pazarol. A raktárakkal teli utca felé közelített. Kicsit tovább ment, hogy ne legyen feltűnő. Kiszállt az autóból, fegyverét és egy másik pisztolyt övéhez csatolta a töltényekkel együtt. Sietős léptekkel indult meg a raktárak felé, hogy mindent és mindenkit elpusztítson, aki csak az útjába kerül. Mindenáron meg akarta menteni Bomit, és ezen semmi sem tudott változtatni. Elhatározta, hogy az élete árán is kihozza arról a helyről, ahol fogva tartják.

Sosem szegem meg az ígéretem!

Telefonja hirtelen szólalt meg, a csendes utca másodpercek alatt kezdett el zengeni csengőhangja miatt. A képernyőre nézett.

Baekhyun

Chanyeol csak megnyomta a lezáró gombot, ezzel visszautasítva a hívást. Nem telt el egy perc és újra hívták.

Jongin

Megfogta a telefont és kikapcsolta. Nem ért rá holmi bájcsevegésre. Összpontosítania kellett a feladatára. Semmi sem terelhette el a figyelmét.

Ahogy egyre közelebb ért az ismerős raktárhoz, előhúzta fegyverét. Ellenőrizte a tárat majd egy nagy sóhaj után berúgta az ajtót.