Eljött az a nap. Amikor színt kellett vallanom. El kellett árulnom magam és vállalni kellett a felelősséget.
Egész nap remegtem, és nem bírtam senkire se nézni. Szerencse, hogy vele csak egy bioszom volt. Jól tudom, hogy Vincéék végig a hátam mögött susorogtak. Még úgyis, hogy nem figyeltem rájuk. Órák után mind megöleltek.

- Nyugi, Konor meg fogja érteni, bármi is a baj. - nézett mélyen a szemembe Iza. Kétlem.

- Nem lesz semmi baj. - mondta Vince. Kétlem. 

- Ma újra barátok lesztek. - bólintott Villő. Kétlem.

A büfében végignéztem a rágókon, majd megállapodott a tekintetem a mentáson. Amit Konor mosolyogva adott át. Az a Konor, akivel öt percen belül találkozni fogok. És aki valószínűleg kirak az életéből. 

- Hahó! Hahó! Kincsem, mit kérsz?! - szólongatott a büfésnéni, mire ezt motyogtam, hogy "Egy Kólás rágót, köszönöm."  Merthogy nem akartam mentásat venni. Soha. Mert akkor emlékeztetne egy olyan dologra, amin elsírnám magam.

- Szia. - jött egy hang mögülem. Mire átfutott a hátamon a hideg. Merthogy ha most megfordulok, ott fogok állni vele szemben, és nincs visszaút. 

- Szia. - fordultam meg, és rögtön szembetűnt, hogy milyen helyes. Mint mindig.

- Öhm...te hívtál ide. - nevetett fel kínosan, arra utalva arra, hogy még mindig nem szólaltam meg.

- Ja, igen, bocs. Szóval. - mondtam zavartan, majd abbahagytam.

- Igen? - húzta össze Konor a szemöldökét.

- Szeretlek. - mondtam gyorsan, majd lesütve a szemem a szám elé kaptam a kezem.

- Tessék?

- Semmi! Semmit nem mondtam! - hadartam.

- Biztos? Mintha azt hallottam volna, hogy... - gondolkodott, mire közbeszóltam.

- Nem mondtam semmit. - szögeztem le, és úgy éreztem, elájulok az idegességtől. Annyira remegtem, hogy úgy nézhettem ki, mint akinek idegrángása van.

- Oké. De akkor úgy tűnik, még mindig nem akarsz elmondani nekem semmit. Semmi baj, megvárom. - sóhajtott idegesen. Én alig látszólag bólintottam. Merthogy rettegtem.

- Jól van, hát akkor...szia. - biccentett, majd szomorúan megindult. Én is indulni készültem, mikor a fiú újra hátranézve megszólított.

- Emma! Egyébként...tudom. - mondta hirtelen, majd elfutott. Én kisebb szívinfarktus után utána akartam futni, de muszáj volt leülnöm, úgy éreztem, azon nyomban összerogyok. Vajon ezt arra mondta? Nem, az nem lehetséges, biztos hogy nem. De akkor mire? Ha nem erre, akkor mire? Ha most meghallotta amit mondtam, akkor lehet, hogy máris utál. Azért futott el. Nem hiszem el. A mosdóba támolyogva ittam pár korty vizet és nagyokat lélegeztem. 

- Minden rendben. Minden rendben, ahj, mit hülyítem magam, semmi sincs rendben! - motyogom magamat nézve a tükörben. - Semmit sem értek. Ez így nem mehet tovább. Nem lehet rettegve élnem.

Kitrappoltam a mosdóból. Egyrészt azért, mert elhatároztam, hogy nem elégedek meg ennyivel, most nyíltan rákérdezek hogy mi van, másrészt meg azért, mert egy kicsit még szédültem, és jobban esett így lépkedni, érezni a talajt. 

- Jól vagy? - kérdezte furcsállva a járásom a portás.

- Soha jobban. 

..❤..

Még utoljára vettem egy nagy levegőt, majd elküldtem az üzenetet. 

Emma: Mit tudsz?

Konor: ?

Emma: Mit tudsz?

Konor: Tudom. Azt.

Emma: És... mit gondolsz Arról?

Konor: Nem is tudom, mit mondjak, nagyon meglepett. Őszintén szólva nem tudom. Nem akarom elveszíteni a legjobb barátom.

Emma: Köszönöm. 

Konor: Mit?

Emma: Hogy legjobb barátodnak mondasz ezután is.

Konor: Természetes. De Emma!

Emma: Hm?

Konor: Én nagyon szeretlek, bármi is történjen!

Emma: Csak nem úgy, mint én téged.

Konor. Igen. De ezt nyugodtan elmondhattad volna előbb. 

Emma: Konor, te elmondtad volna azonnal, ha ez fordítva történt volna?

Konor: Nem. De te nem én vagy. Nálam sokkal jobb vagy.

Emma: Tömény hazugság, ne mondj ilyet!

Konor: Soha nem mondtam még igazabbat.

Emma: Akkor most jóban vagyunk? Minden mehet tovább?

Konor: Igen. Muszáj. Mert nagyon egyedül éreztem magam nélküled. És nagyon megijedtem, hogy soha nem békülünk már ki.

Emma. Mi mindig kibékülünk. Akkor megírhatom a többieknek? Örülnének.

Konor: Persze!

Remegő kézzel megírtam a barátaimnak, hogy minden rendben volt, majd azon nyomban letettem a telefonom, és az ágyamra fekve a plafont kezdtem el nézni. Egyszerre a megkönnyebbülés, és a pánikolás fogott el. Mert kibékültünk, nem kell hazudnom többé. De tudja, hogy érzek iránta. És ez mindennél rosszabb volt. 

Próbáltam elaludni, mert nagyon késő volt, és holnap fizikát kellett írnom, de nem ment. Annyi rettegés és izgalom fogott el, hogy le sem bírtam hunyni a szemem. Megcsörrent a telefonom. Azonnal felvettem.

- Igen?!

- Emma. Kijönnél a kapud elé pár percre? - szólt Konor kedves hangja.

- Mi? Miért?

- Itt várlak. - közölte, én pedig kirohantam, pár másodperc alatt húztam fel a bakancsom, és a pulcsim, majd tettem egy kis szempillaspirált, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy már félig halott nagymama. Halkan bezártam magam mögött az ajtót, majd megpillantottam Konort. Kis híján neki is mentem.

- Mit keresel itt? - rontottam rá.

- Bocsánat, remélem nem ébresztettelek fel. - süti le a szemét.

- Nem. De miért vagy most itt?

- Mert muszáj mondanom valamit. 

- Mit? - ráncoltam a homlokom.

- Hogy én már régóta... - kezdte, nekem pedig elállt a szavam. Ugye nem most fogja bevallani? Ő szeret engem? Na, ne már, ez nem igaz! - Itt hagytam a fizika könyvem. És ugye holnap írunk asszem. Csak amíg nem voltunk jóban, nem kérhettem el.

- Öhm...Persze, khm, hozom is. - lepleztem a sírógörcsöm, legbelül pedig óriásit röhögtem magamon. Komolyan azt hittem, hogy szeret?! - Tessék.

- Köszi. Baj van? - Igen, persze!

- Nem, dehogy!

- De, és mondanám, hogy  ismerlek, de ugye nem.  - nevette el magát, mire én is elmosolyodtam. - Emma, baj van?

- Én...én csak azt hittem, hogy esetleg...azt akarod mondani, hogy... - kerestem a szavakat kétségbeesetten.

- Azt akartam. De nem merem, és nem akarlak bántani. Újra. Sajnálom. - rohant el megint. És megint nem értettem semmit. Konor. Szeret. Engem. És. Én. Is. Őt. 

- Konor szeret, Konor szeret, Konor szeret! - susogtam magam elé bámulva, amikor beértem a szobámba. Bár nem mondta ki, de akarta. És akkor gondolom, úgy is van. Jesszusom, ezt nem hiszem el. Ránéztem az órára. Hajnali 3. Nem tudok aludni. Deszkázni sem akartam menni az éjszaka közepén, pedig az mindig jót tesz. Kicsit szédültem. Nem az álmosságtól, mert semennyire nem voltam álmos. Csak Konor szavaira tudtam gondolni, és ott visszhangoztak a fejemben. Olyan volt mint egy álom. Hihetetlen és csodálatos. Muszáj volt kitisztáznom a fejem, ott sűrűsödtek a nem túl tiszta gondolatok, és olyan szaporán vert a szívem, mint még soha.

Kinyitottam az ajtóm. Egy kéz fogta meg a derekam. Kábán néztem Konorra. Ott várt az ajtó előtt. Várt erre a pillanatra. Nem is tudtam értelmezni, felfogni az egészet. Nézett a szemembe. Olyan volt, mint eddig, csak még tisztább. Még szebb. Még csodálatosabb. A tarkójára tettem a kezem. Majd megcsókolt. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Mintha részeg lettem volna, pedig nem is lehettem józanabb. Kábán beletúrtam a fiú hajába.
Emlékzuhatag jött rám. Képek jöttek folytonosan a szemem elé. A buszút, ahogy Konor megfogja a kezem, kedves anyu, börtönben levő dühöngő anyu, Konor, apu sír, tűz, kórház, Andris biztatóan mosolyog, Konor, Borz tanácsai, Borz szaggatott ruhája, ahogy folyton elesek a deszkámmal, Konor, az iromány, amit Konorról írtam, a veszekedésünk Konorral, a kibékülés Konorral. A csókunk Konorral. Minden, ami rólam szól, az Konorról is szól. Szerintem ez a szerelem. És már nincs olyan, hogy szeretem Konort. Csak olyan, van, hogy szeretjük egymást. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget a pillanat. De véget ért. 

- Szeretlek. - suttogta a szemembe nézve.

- Én is téged. - mondtam, majd újra meg akartam csókolni, de egy hangot hallottunk magunk mögül. És visszatértem a valóságba. Legalábbis egy részem.

- Khm, khm. - nézett fáradtan mögülünk apu. Konorral ijedten néztünk össze. - Egyrészt mit keres itt Konor az éjszaka közepén, és mit csináltok?!

- Másrészt? - kérdeztem félve, de még mindig vadul dobogó szívvel.

- Másrészt nagyon örülök nektek. - mosolyodott el őszintén, mire felnevettem.

- Hát akkor szia, Emma. Holnap találkozunk. - adott egy apró csókot, mert apu még mindig az ajtóban állt.

- Szia, Konor. - vigyorogtam. 

És összejöttünk. Végre. Erre a gondolatra elmosolyodtam, majd bevettem egy rágót. 

-