Jungkook: 

Fáj, annyira fáj!

-Apa kérlek ne!

Fáj, éget, szétszakítja a mellkasomat.

-Könyörgöm!

Ne érj hozzám.....

Lassan kinyitom a szemeimet, minden olyan homályos, mintha egy ködfátyol lenne a szemeim előtt. Meg akarom törölni a szemeimet, de meg érzek valamit, valamit alattam. A kezeimmel végig tapintottam a puha selymes részt, de nem tudom mi az, mi lehet ez? A szememhez emelem a kezem és megdörzsölöm azt.

A kép tisztulni kezd, ahogy az idegen is, aki alattam van. Rémület átveszi felettem az uralmat és leugrok róla, nem törődve a fájdalommal, ami az egész testemet végig járja. Hátrálok addig, míg meg nem érzem a fa törzsét, ahogy a hátamnak ütközik, kicsikarva belőlem egy fájdalmas nyögést. A szemeimet nem veszem le a fiúról, aki mozdulatlanul fekszik a fűbe, úgy figyelem őt, mintha tudnám bármikor nekem támadhatna. A félelem teljesen végig járja a testem, amitől remeg minden porcikám, a levegőt nehezen veszem, sípoló hangot kiadva magamból.Mint aki mindjárt megfullad. Végig csúszok a fatörzsén egészen le a fűbe magam elé szorítva a karjaimat.

Nehezen leveszem a szemeimet a fiúról és a karjaimra nézek, amik nem rég érintették őt. Elkap a rosszullét és az undor, az undor amit saját magamtól érzek. A körmeimet gondolkodás nélkül belemélyesztem a bőrömbe végig húzva azt. Leakarom nyúzni magamról a saját bőröm, hogy ne érezzek ekkora undort, ami most végig járja az egész testem.

Meghallok egy puffanást magam mellől, amire ijedten, már pánikba esve emelem a karjaimat a fejemhez, összeszorítva a szemeimet. Megérzek egy ruhaanyagot a fejemen, amire összerezzenek és félve kinyitom a szemeimet, megpillantva az előttem guggoló szőke Jimint.

-Nincs semmi baj, nyugodj meg szépen. - A hangja nyugalmat áraszt magából, amitől érzem, hogy az izmaim a görcsös szorításból enyhülni kezd, majd teljesen elernyed. - Megnézem Taehyungot, te addig maradj itt, jó?

Csak bólintok egyet, ő pedig még egyszer rám mosolyog, majd otthagyva oda kúszik a fűbe fekvő fiúhoz, aki eddig még sem sem mozdult. Leveszem róluk a tekintetem és leveszem a fejemről, Jimin pulóverét, amit nem rég dobott rám. Nem veszem fel, helyette csak magamhoz ölelem, mint egy plüss macit, ami biztonságot és melegséget okoz ezzel a belsőmben.

Kicsit lenyugodva nézek vissza Jiminre, aki Tae mellett térdel és rázogassa, de mikor rájön, hogy nem fog felébredni akkor az arcához hajol, a fülét odatartva az ájult fiúhoz. Egy kis idő után fel egyenesedik és mintha megkönnyebbült volna, mert felsóhajt a mellkasához téve a kezét. A pulcsit szorongatva odakúszok hozzájuk és Jiminre nézek.

-Jól van?

-Lélegzik, de hatalmasat esett. - Elhúzza a szája szélét. -El kéne vinni az orvosi szobába.

-Hogyan? Te nem fogod elbírni. - Motyogom ránézve Tae sápadt arcára.

-Te eltudnád vinni, ha nem lennél ilyen haszontalan. - Morogja, miközben megfogja Tae kezét és fel húzza.

-Most meg mit csinálsz? Az is lehet eltört valamije, nem szabadna mozgatni, de ezt neked is tudnod kéne, hisz az apád orvos.

-Hagyj már békén! - Rám förmed dühösen, a kezével továbbra is tartva a félig már ülő fiút. - Elbírom! - Megfordulva , nehezen de a hátára húzza a fiút. Nagy levegőt véve fel áll vele és mint egy nyugdíjas öregember elindul befelé.

- Rohadt nehéz. -morogja a folyosón döcögve, tartva az ájult fiút, aki néha -néha csúszkál lefelé a hátán.

-Le ne ejtsd. -meg áll és feljebb dobja a hátán, majd újból elindul.

-Nem azért, de nagyon jó segge van. - mosolyodik el, én pedig egy kicsit lemaradva nézem, ahogy markolássza az ájult fiú fenekét. Elhúzom a szám és legszívesebben rácsapnék a kezére, hogy hagyja abba, de sajnos nem tudom meg tenni. Nem tudom rá venni magam, hogy hozzá érjek.

-Hagyd már békén. - sziszegem mellé sétálva, de ő csak elneveti magát.

-Megérdemlem, ha már cipelnem kell. Ha nem tetszik, akkor vedd át. - Neveti el a végét, amitől enyhén begörnyedve, majdnem előre esik Taeval a hatán, de szerencsére időben vissza tudta szerezni az egyensúlyát és megtudta tartani magukat.

-Tudod, ha nem koplalnál, akkor elbírnád őt könnyedén. -Mondom kicsit gúnyosan a kelleténél, amire nem válaszol, csak halkan morog egyet.

Nehezen beérünk a gyengélkedőre, vagy inkább beesünk, mert Jimin megbotlik az ajtóban és hasra esik Taeval a hátán. Persze a nővér segít leszedni az ájult fiút a törpém hátáról, amit én csak hatalmas röhögő görccsel nézek végig. Nagy nehezen berakják ketten az ágyra, majd a nővér rögtön kezelésbe veszi, míg Jimin befekszik a másik ágyba.

-Azt hiszem szívrohamom van. - Lihegi a kezét a mellkasára téve. Úgy látszik nem bírta a kiképzést. Mosolyogva leülök az ágyra és nézem, ahogy a nővér, hogy vizsgálja a kis szörnyeteget. Jimin egy kis idő után csatlakozik hozzám és leül mellém, persze tisztes távolságra, majd ő is figyelni kezdi Taet.

Leveszi a nővér nehezen a fiú pólóját, amit nem értek, de nem kérdezek semmit, csak figyelem tovább. Taehyung testét jobban megnézve nem értem, hogy bír elbánni a nála nagyobbakkal, hisz nem izmos. Van neki pár halvány kockája, de alig látszódnak...nem értem. Mikor elsőnek láttam, olyan félelmetes volt, most pedig rájöttem, hogy egyáltalán nem az. Csak egy szeretet hiányos kölyök, aki azt akarja, hogy figyeljenek rá. Fél a magánytól, de nem enged senkit sem a közelébe....kicsit olyan mint én.

Én sem akarok egyedül lenni, de azt sem akarom, hogy mellettem legyenek, csak bántanának. Nem akarok kijutni innen....örökre itt akarok maradni, mert itt biztonságosabb, mint odakint.

Odakint, ahol ő is van...

-Milyen szép a bőre. - Jiminre nézek, akinek majdhogynem folyik a nyála, ahogy végig néz Tae meztelen felső testén. Megfogok egy párnát, amivel jól fejbe verem, hadd térjen észhez végre.

-Most mi van? Attól függetlenül, hogy te impotens vagy, nekem azért fel áll! - Mérgesen hozzá vágom a párnát, majd fel állok a helyemről, hogy lenézhessek rá.

-Nem vagyok impotens te, atom hülye! -Kiabálom mérgesen összefont karokkal. Ő csak néz, majd lassan, mint aki végre felfogta mit is mondtam neki, hatalmasra nyissa a szemeit.

-Te neked...,na ne! - A kezét felemeli és az ágyékomra mutat. - És a kezeddel...azt a kurva..-Sokkolva leereszti a kezét maga mellé. Szegény nehezen tudja feldolgozni a dolgot

-Nem kell ezen ennyire meg lepődni

-Nem kell ezen ennyire meg lepődni. - Motyogom és visszaülök mellé, de továbbra is engem néz hatalmas szemekkel.

-Kire gondolsz mikor...-Nem fejezi be, gondolom rám hagyja a többit, hogy kitaláljam. Megforgattam a szemem és idegesen a hajamba túrok.

-Anyádra. - Vágom rá gondolkodás nélkül, de gyorsan meg is bánom és a szám elé teszem a kezem.

-Az jó, akkor legközelebb mutasd be nekem is. - Vigyorodik el és halkan felkuncog, én pedig leengedem a kezeimet az ajkaimtól.

Jimin nem ismeri az anyukáját, még képet sem látott róla soha sem. Az apjával éltek kettesben és annak a barátnőjével, akit elmondása szerint ki nem bírt állni. Sokat piszkálta a nő, mert kicsit duci fiú volt. Szegényt addig- addig bántotta ezzel, míg végül anorexiás lett. Az apja csak akkor vette észre, hogy a fia vészesen lefogyott, mikor a suliban a tanárok értesítették, hogy a kórházban van. Ez után nem sokkal később dobta be ide.

Jimin nagyon kedves és aranyos srác, de furán oldja meg a problémáit. Azt mondta nem szereti a testét, mert túl ronda, mégis oda adja másoknak. Sokszor fekszik le idegenekkel, hogy megszerezze azt amit akar, pedig sok pénze van mégis a másik utat választja. A nehezebbiket. Lehet annyira utálja a testét, hogy nem érdekli mi történik vele, ezért hagyja, hogy átgázoljanak rajta?

-A jobb válla megzúzódott az eséstől, de nincs más baja. Beütötte a fejét, ezért elájult, de nem sokára fel fog ébredni. El kell mennem egy kicsit, vigyáznátok rá, míg vissza nem jövök?

Mindketten bólintunk a nővér pedig elhagyja a helyiséget, itt hagyva minket. Jimin felpattan a helyéről, mint aki már alig várta ezt a pillanatot és leül Tae ágyára.

-Hé, mit művelsz?

-SShh. -Az ujját az ajkaihoz emeli és visszanéz a fiúra. - Halkan, felébreszted!

-Mit akarsz csinálni? -Suttogom és közelebb hajolok.

-Csak megnézek valamit. - Mosolyodik el és a kezét végig simítja Tae arcán. -Milyen puha. -Játékosan ingassa a fejét és közelebb hajol az arcához.

-Esküszöm, ha most meg csókolod én neked vágom az ágyat. - Bizonyításképen végig simítok az üres ágyon. Rémülten rám néz, majd mint akit puskából löktek ki eltávolodik Taetól. Elégedetten térdelek az alvó fiú ágya mellé és letámasztom a könyökömet az üres kis helyre, amit nem foglalt el.

-Ne mond, hogy...-A szája megint tátva marad és mutogatni kezd Taera. - Tetszik neked?! -Akad ki ma már sokadjára.

Végig nézek Taen és elgondolkodok. Nem mondanám azt, hogy nem tetszik, mert nagyon aranyos tud lenni...ma is annyira aranyos volt. Tetszik a mély hangja, a gyönyörű barna szemei, a szökés barna haja, ami sokszor a szemébe hullik, amit legszívesebben folyton kisöpörnék onnan, hogy továbbra is gyönyörködjek benne. Szeretem, mikor a közelemben zavarba jön, olyankor úgy néz ki mint egy ártatlan kölyök. Tetszik nekem, de ezzel a ténnyel nem tudok tenni semmit, hisz nem tudnám őt megérinteni, megcsókolni, megölelni.

Most először bánom azt, hogy ilyen a testem...

Már nyitnám ki a szám, hogy válaszoljak Jiminnek, de észreveszem, hogy Tae végre felébredt ezért gyorsan össze is csukom az ajkaimat. Álmosan megdörzsöli a szemét, majd lassan felül az ágyban jól végig nézve a helyen.

-Hol vagyok? - Kérdezi rekedtes hangján, amitől mosolyognom kell. Aranyos a most ébredt Tae.. 

-A gyengélkedőben vagy, mert leestél a fáról, emlékszel? -Kérdezi Jimin leülve a másik oldalára, hisz én még mindig itt térdelek az ágyára támaszkodva.

-Aham...-Motyogja fáradtan, majd rám néz egy kis mosolyt hozva az ajkaira. Erre a kis gesztusra én is elmosolyodok, olyan ragadós a mosolya. -Te jól vagy? - Kérdezi felemelve a kezét, amit felém nyújt,amitől már majdnem megijedek, de még időben el rántsa a kezét. Lehet, hogy tud a betegségemről? 

-Jól vagyok.- Lehajtom a fejem és inkább a kezeimet bámulom, ami vészesen közel vannak hozzá, de nem húzom el tőle, hisz ha úgy nézzük még nem érek hozzá...vagyis ezt akarom hinni. 

Lelkiismeret furdalásom van, amiatt, hogy megsérült, hisz hanem rángatózok, akkor lehet megtudta volna tartani magát, míg Jimin fel nem húz minket. Bár lehet nem tudott volna felhúzni minket a kis vézna testével, meg lehet Tae sem tudott volna megtartani mindkettőnket...Na mindegy. 

-Fáj a vállam. - Felkapom a fejem és látom a vállát nyomkodja, mintha ezzel segíthetne enyhíteni a fájdalmát. 

-A nővér szerint megzúzódott az eséstől, de párnap és rendbe jön. -Mosolyog rá Jimin és megsimítja a karját. Esküszöm én kinyírom ezt a srácot. 

-Értem..és miért nincs rajtam póló? 

-Mert meghallgatta a tüdődet és a szívedet, meg egy kicsit végig nyomkodott, hátha eltört valamid. -Mondja tovább a törpe, ezzel teljesen figyelem nélkül hagyva engem. Tök jól elbeszélgetnek, míg én itt térdelek a másik oldalon. 

Megunva a beszélgetésüket feltápászkodok a földről és elindulok az ajtó irányába. Nincs kedvem őket nézni, ahogy szépen lassan egymásra hangolódnak. Jimint ismerve gyorsan gerincre akarja vágatni magát, szóval addig úgyis Taen fog lógni, míg nem teszi azt, amit a barátom akar.

-Már is mész? - Meghallom Tae hangját ezért felé fordulok. A szemeivel szinte könyörög, hogy maradjak itt és ne menjek sehová. 

-Jimin vigyáz rád, míg vissza nem tér a nővér. 

-Jól vagyok már! - Mondja határozottan és kimászik az ágyból, majd a pólójáért nyúl, amit kicsit ügyetlenül, de felveszi. 

-Még pihened kéne. - Szól rá Jimin felpattanva az ágyról, hogy meg állítsa a nála magasabbat, de nem jár sikerrel. Tae kikerüli az alacsonyabbikat és mellém siet. 

-Semmi bajom már, na meg mindjárt ebéd én meg éhen halok. - Elmosolyodok és bólintok egyet amit, csak egy nagy mosollyal díjaz. Nem tudom miért, de olyan boldog lettem hirtelen, hogy alig bírom abbahagyni a vigyorgást. 

Szerintem nem mosolyogtam ennyit születésem óta, mint ebben a pár percben. Megfordulok és kinyitom az ajtót, amin ki is lépek a két fiúval együtt. 

-Én azt hiszem vissza megyek a szobámba. -Mondja Jimin lemondóan és sarkon fordul.

-Nem jössz enni? -Kiabál utána Tae, de választ nem kap, helyette Jimin csak integet egyet. 

-Ő nem szokott jönni az ebédlőbe. - Tovább megyek ő pedig jön a hátam mögött. 

-Miért nem? 

-Mert nem. -Kicsit lemaradok, hogy mellém érjen, de ahogy lelassítok ő is lelassít. Miért nem akar mellettem sétálni? Hátra pillantok a vállam felett és látom, hogy a földet nézve jön utánam egy kis helyet meghagyva köztünk. Most már biztos, hogy tudja a titkomat...de honnan? -Tudod nem lesz semmi bajom, ha mellém jössz. 

Hallom, hogy megá,ll ezért én is megállok és felé fordulok. Olyan arcot vág mint aki lebukott és igen tényleg lebukott. Szóval tényleg tudja...nem akartam, hogy tudja. 

-Honnan tudod? 

-Hallottam...-Suttogja lehajtott fejjel az újait tördelve. Tényleg olyan, mint egy nagy gyerek. -De magamtól is rájöttem volna, tudod elég feltűnően tartod a távolságot. 

Mérges vagyok amiért tudja, de valamiért megkönnyebbültem. Nem akartam neki elmondani, mert nem akartam, hogy úgy viselkedjen velem mint mások, azt akartam hogy úgy bánjon velem mint bárki mással. Normálisnak éreztem magam mellette...

-Tudod nem zavar, ha mellettem sétálsz, nem zavar semmi addig míg nem érsz hozzám. - Rá nézek, hogy lássam, hogy figyel. - Megnyugtat a közelséged,így nem zavar, ha közelebb jössz mint mások....csak ne érj hozzám. 

 Lehajtsa a fejét és beleharap az alsó ajkába. Emészti a hallottakat, amit megértek, én is így fogadnám a dolgot, ha valaki benyögné ezt nekem. Na meg így elmondtam neki azt is, hogy tetszik nekem, bár nem tudom, hogy ez eljutott a füléig, csakhogy ne érjen hozzám. Lassan felemeli a fejét és újra a szemeimbe néz, majd meg indul felém meg szakítva a hatalmas távolságot, ami eddig köztünk volt és lecsökkenti annyira, hogy tisztára érzem a leheletét az arcomba. A testem egy pillanatra megrándul a lábaim meg már ösztönből mennének hátrébb, de még időben megállítom őket.  Utoljára akkor volt ilyen közel hozzám mikor első találkozásunkkor neki préselt a falnak, hogy agyon verjen, amiért neki mentem. Vissza gondolva eléggé vicces szituáció volt, bár akkor nem nevettem. 

-Így jó lesz? -Kérdezi hatalmas vigyorral a képén, amitől ismét hátrálnék, de nem teszem meg. Nyelek egyet, hogy vissza fojtsam azt a szorító érzést, ami a mellkasomban érzek. 

-Igen, de most már menjünk. - A hangom a keleténél halkabb, a testtartásom pedig görcsös, szóval úgy fordulok meg mint egy robot. Újra elindulok, amitől a mellkasomban a szorító érzés csökkenni látszik, de csak addig, míg mellém nem kerül. Úgy látszik hozzá kell, szoknom ehhez az érzéshez. 

-A közelséged engem is megnyugtat. - Rákapom a tekintetemet, most tényleg jól hallottam azt amit mondott? Az arca kipirult a tekintettét pedig szorosan előre vezeti, így nem látom a gyönyör szemeit. Lassan én is levezetem róla az íriszeimet és vigyorogva megyek tovább mellette. 

Lehet ez a szív tudna még szeretni bárkit is...? 

Remélem tetszett a rész :D