Taehyung pov. 

Forgolódva az ágyban, próbálok elaludni, de sehogy sem megy. Megállva a hátamon plafont kezdem el fixírozni, amit a nap narancssárga színe megvilágít. Már kel fel a nap és én egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, túlságosan is ideges vagyok. 

Eljött a napja, mikor Jungkook elhagyja az intézményt. Annyira szomorú és ideges vagyok emiatt, pedig boldognak kéne lennem, büszkének, hogy sikerült ez elérnie...de nem megy. Legszívesebben sírva fakadnék, könyörögnék neki, hogyne menjen el, maradjon velem. Kibaszott önző vagyok tudom, de úgy érzem nem fogom kibírni itt nélküle. Szükségem van rá, nélküle nem fogom tudni visszafogni magam. Örökre itt fogok megrohadni. 

Oldalamra fordulva rápillantok a mellettem lévő feketeség alvó arcára, ami általában melegséget okoz szívemben, de most inkább kínzó bánatot érzek. Ha belegondolok, hogy soha többet nem fog mellettem aludni megszakad a szívem, torkom összeszorul. Szemeim be is könnyesednek, amiket durván meg is törlök, mivel nem engedhetem meg magamnak azt, hogy sírjak. Az utolsó napunk nem lehet szomorú, ö sem lehet az, nem aggódhat miattam is. 

Óvatosan arcához emelem ujjaimat, amikkel végig simítók porcelán bőrén. Tincseit füle mögé tűröm, hogy többet láthassak belőle, agyamba véssem gyönyörű látványát. Halkan szuszog szétnyitott ajkain keresztül, békésen aludva álmát. Karjaival a most már megáll testemet öleli magához, míg arcát nyakam hajlatába rejti, oda fújva ki elhasznált levegőjét. Én is átkarolom öt, jól magamba szíva édes illatát, ami annyira, de nagyon fog hiányozni. Szemeim újra könnyesé válnak, ahogyan torkomban lévő szorító érzés is nagyobbá válik, elviselhetetlené. Hiába nyeldesek, sehogy sem akar az a fránya csomó elmúlni, vagy csökkenni, inkább nagyobb lesz, ezzel együtt egy könnycsepp is lefolyik arcomon. Egy kis szipogás szerű hang is kiszabadul belőlem, ezért inkább összeszorítom ajkaimat, nehogy hangot adjak szomorúságomnak. 

Annyi kétely és félelem lakozik bennem, amiket nem tudok kordában tartani. Aggódok a jövőnk miatt, hisz nem biztos az, hogy örökre együtt maradunk, ahogyan mik azt megterveztük. Bármi történhet, az érzései megváltozhatnak, találkozhat valaki mással, aki talán elnyerheti szívét. A birtoklási vágyam hatalmas szintre emelkedett, mióta megismertem öt, képtelen lennék átengedni valaki másnak. Ö az enyém, én pedig az övé...igaz? Valaki mondja azt, hogy igaz és nyugtasson meg, mert lassan beleörülök a fejemben lévő téboly miatt. 

A gondolataim főszereplője mocorogni kezd karjaim között, ezért engedek a szorításon, amit észre se vettem, de teljes erőmből szorítottam öt magamhoz. Kezeivel végig simít derekamon, miközben egy puszit nyom nyakamra, úgy hajolva el onnan, hogy láthassa arcomat. Kézfejemmel gyorsan letörlöm arcomat benedvesítő könnyeimet és egy mosolyt erőszakoltam ajkaimra. Álmosan pislog még, de azért egy apró mosoly megjelenik arcán. 

-Korán felkeltél. - Rekedtes, álmos hangját halva még jobban szorongat a sírás. - Miért vágsz ilyen képet? - Mosolyogva megsimogatja az arcomat, de nekem, csak ennyi kellett. Hiába nem szerettem volna előtte sírni, most mégis, kirobban belőlem minden. Szemeimből patakostul folyni kezdenek a könnyek, míg ajkaim egy vonalba összepréselve remegnek. Úgy sírok akár egy kétéves, amiért szégyellem is magam, de nem tudom abbahagyni. 

Ö továbbra is mosolyog, míg gyengédé vált tekintettel figyel engem, kezét ott tartva arcomnál törölgeti könnyeimet. Belekapaszkodva pólójába, nem tartva vissza semmit, hangosan bőgni kezdek. Minden felgyülemlett feszültséget most kiengedek magamból, amit ö végig nézve simogat tovább. 

-Ha nem hagyod abba a sírást, akkor nem sokára én is bőgni kezdek. -Nevet fel halkan, de tudom amit mondott igaz, mert már az ö szemei is könnyesen csillognak. Mellkasába bujtva arcom, jobban magamhoz ölelem testét, amire újra kuncogást hallat. - Úgy viselkedsz, mintha soha többet nem találkoznánk már, pedig ez nem igaz. Nekem is fáj az, hogy itt kell hagynom, de tudom nem sokára te is utánam tartasz.  Sokkal hamarabb mint ahogyan te azt gondolod. - Puszit hint hajamra, majd állát ráfekteti fejemre. - Csak ne ölj meg senkit, mert a börtönben elég macerás lenne randit szervezni. 

Mondatta után, hiába emészt a szomorúság mégis elmosolyodok és elképzelem ahogyan a börtön falai között romantikázunk. Hiába csábító a dolog, vagy Mark holteste látványa, inkább nyugisabb környezetben akarok vele lenni együtt. Végre kettesben, ahol nem egy csapat dilinyós van. Felemelem a fejem mellkasától és inkább ajkaira hajolok, amiket gyengéden csókolni kezdek, minden egyes pillanatot kiélvezve. Ha lehetne örökre, csak csókolnám öt, de lassan muszáj vagyok elengednem öt. Reggeli után mennie kell, addigra pedig összekel szednie a cuccait, ami nem hiszem, hogy olyan sok lenne. Nincs itt semmije rajtam kívül, de én sajnos nem férek bele a táskájába. Elválva tőle nyakába bújtatom arcom, miközben gyengéd csókokkal lepem el érzékeny bőrét. Tettemre belemarkol hátamon lévő anyagba, míg egy sóhajt enged ki magából. 

-Mit csin...- Nem tudja befejezni mondatát, mert fogaim közé véve bőrét elkezdem kiszívni, ezzel is nyomot hagyva rajta. Felnyögve mocorogni kezd, de nem tol el, inkább jobban hozzám bújik. Örülök, hogy ennyire élvezi érintéseimet, már egyáltalán nem ellenkezik úgymint régen. Párnyomot hagyva kecses nyakán elégedetten hajolok el és nézem meg remek művem.  

-Hiányozni fogsz. - Nézek szemeibe, amik olyan gyönyörűen csillognak rám, hogy azok a fránya pillangók csiklandozzák belsőmet. Nem tudtam, hogy valaha tudok ennyire szeretni valakit, mint most öt. Ö olyan nekem mint egy drog, minden pillanatban sorvárgók utána. 

-Te is nekem. - Arcán mosoly ragyog fel, miközben puszit nyom ajkaimra, de ezzel együtt fel is ül az ágyban. - Lassan már vissza kell mennem a szobámba. 

-Maradj velem még. - Felülve átkarolom testét, amire felnevet. 

-Az ebédlőben találkozunk. - Kimászik ölelő karjaim közül és kimászik az ágyamból, amit szomorúan végig nézek. - Ne néz már így rám! Azt akarod, hogy rosszul érezem magam? - Csípőre tett kezekkel néz rám, mint egy szigorú anyuka. Sóhajtva megrázom fejem, tekintettem elvéve róla inkább a takaróm huzatát kezdem el figyelni. - Párperc múlva az ebédlőben találkozunk. 

Nem mondva mást elhagyja a szobám falait, halkan becsukva maga után az ajtót. Olyan erősnek és magabiztosnak mutatja magát, pedig tudom milyen ideges is valójában. Tegnap is az volt, de nekem ez kapóra jött, mert mikor megkértem, hogy utoljára aludjon velem, akkor gondolkodás nélkül belement. Nem csináltunk semmit, csak egész éjszaka ölelkezve aludtunk, mégis nagyon élveztem az egészet. Hiányozni fog. .

Felkellek én is az ágyamból és átveszem ruháimat. Mikor végzek az öltözködéssel elhagyom szobámat és az ebédlő felé indulok, mivel azt mondta ott lesz ö is. Mondjuk azt nem értem, miért kell külön mennünk oda, hisz utána én is tudtam volna neki segíteni a pakolással. Lehet nem akarta, hogy segítsek neki? Vagy rejteget valamit előlem? Túlgondolom az egészet, lehet egyedül akart lenni egy kicsit, összeszedni magát, nehogy kimutassa mennyire is szomorú éppen. 

Beérve az ebédlőben sorba állok, de csak két ember van előttem, így gyorsan én következem. Elveszem a reggelim és leülök egy üres asztalhoz. Nem kezdek neki az evésnek helyette inkább várakozóan nézelődni kezdek, keresve szemeimmel feketeségemet. Nem látom bejönni, de Markot igen a csicskáival együtt, amire elhúzom számszélét és összeszűkítem  szemeimet. Még nem volt alkalmam megbosszulni azt amit az én feketémmel tett, de ami késik az nem múlik. Egyszer elkapom és úgy megverem, hogy még én is megbánom. Jungkook-on még mindig látszódnak azok a sérülések amiket ez a rohadék okozott neki, ezért azaz igazságos ha én is maradandó sebeket adok neki. 

Öt méregetve elém áll a gyógyszeres banya és a kezembe nyomja a reggeli adagomat, amiket nem szívesen, de beveszek. Megígértem Jungkook-nak, hogy beveszem a gyógyszereimet, amit be is tartok, bár nem szívesen. Hiába nem nyomnak le a gyógyszerek, mégis olyan depresszióba essek miattuk, hogy minden pillanatban, csak a takaróm alatt bőgnek. Főleg, hogy most az én babám elmegy, még jobban mardos a sírás. 

Gondolataimba veszve észre se veszem, hogy valakik elfoglalják előttem lévő székeket, csak a hangjukra ébredek fel és nézek rájuk, rögtön hatalmas mosolyt véve magamra. Jimin szomorkásan kavargatja a reggelijét, míg az én babám mosolyogva figyel engem. Ugyan az a ronda egyenruha van rajta, mégis a rajta lévő pulcsim miatt olyan jól néz ki. Mostanában nem hordta, így azt hittem már meg sincs neki, kidobta valahova, de ezek szerint tévedtem. 

-Együnk. - Csapja össze tenyerét a szépségem, majd neki lát a reggelijének, amit én is követek és enni kezdek, bár nincs túl nagy étvágyam. Jimin is falatozni kezd, de ö sem olyan hatalmas hévvel, mint a feketeség. 

-Mikor kell menned? - Szólal meg végül a szőkeség félre téve a kezében lévő kanalat. 

-Jin azt mondta, ha végzek a reggelivel, akkor menjek fel hozzá. Ö fog hazavinni, mivel nincs senki olyan, aki ezt megtudná tenni. 

-Apukád? - Kérdezem hirtelen, amire megáll az evésben és komoran rám pillant. Rögtön rájövök, hogy talán ezt nem kellett volna megkérdeznem, de nekem ö nem mondott semmit róla. Azt említette, hogy miután bekerült ide az apja otthon maradt és mindent megúszott, de most is ugyan az a helyzet? 

-Apa, ha akarna se tudna értem jönni, mivel Jinnek hála a börtönben nyaral. Lehet ezt elfelejtettem említeni, de ezt én is tegnap tudtam meg. - Beszéd közben elnéz rólam és újra neki áll enni. 

-Akkor most a rokonokhoz mész? - Kíváncsian teszem fel a következő kérdésemet, mivel semmit sem tudok ezekről a dolgokról. Nem beszéltünk még erről, ami hatalmas hiba volt, mert így csak jobban aggódok érte. Nem tudom milyen kezekben lesz, ha elmegy innen. 

-Nincs senkim. - Sóhajtva hátra dől a székében és rám pillant. - Úgy döntöttem eladom a családi házat és helyette veszek egy kicsit, a maradék pénzből pedig próbálok megélni addig, míg suli mellett nem találok valami diákmunkát. 

-Ezek szerint átgondoltad azt, amit mondtam neked nemrég? - Szólal meg Jimin is, csatlakozva a beszélgetésbe.

-Igen...megakarok szabadulni attól a háztól, ami olyan sok szenvedést látott már.- Mosolyodik el feketeségem kicsit szomorkásan. 

-Minden rendbe fog jönni! - Biztatóan rámosolygok, közben neki kezdek enni, hogy lássa mennyire is komolyan gondolom az egészet. 

-Remélem. - Kételkedve ejti ki szájából a mondatot, hatalmasat sóhajtva, amiben minden apró kis feszültség észlelhető. 

-Ha kijutunk innen, akkor megfogunk látogatni. - Jimin vigyorogva karolja át a mellette ülőt, ezzel is biztatva öt. 

Hallgatva őket helyeslően bólintok, nem mutatva ki mennyire is aggódok jelenleg. Nem hiszem, hogy egyhamar elhagyhatom az intézet kapuját, túlságosan sok rossz dolgot tettem itt és otthon is. A szüleimtől kapott levélt olvasva úgy éreztem nagyon várnak haza, de mi van, ha ez nem is igaz? Csak azért írták nekem, hogy reményt adjanak? Azóta se küldtek nekem semmit sem, még ruhákat sem, pedig már nagyon fogyóban van. Tudom ide nem lehet küldeni semmit, de Jiminnek és küldjék a sok hülyeséget, akkor az én szüleim miért nem küldenek semmit? Én is gazdag családból származok...akkor miért nem foglalkoznak velem? Tudom nem érdemlek meg, mert bántottam anyut és aput is...de már megbántam. Nem kellett volna ezt tennem, elrontottam. 

-Ideje mennem. - Feketeség hangjára felkapom a fejem, míg szívem összeszorul. Feláll helyéről és rám pillant. - Elkísértek? 

-Persze! - Áll fel gyorsan Jimin, de én ülve maradok. Nem tudom magam rávenni arra, hogy megmozduljak. Nem akarom látni azt, ahogyan elmegy. 

-Taehyung? - Mellém állva megfogva a kezem és rám mosolyog, de nem tudom viszonozni mosolyát. Bánatos íriszekkel bámulom öt, erősen koncentrálva, nehogy elsírjam magam újra.- Gyere velem. 

Bólintva lehajtom a fejem és felállok helyemről. Kezünket továbbra is fogva hagyjuk el az ebédlőt és megyünk Seokjin irodája felé. Minden egyes lépés után érzem, ahogyan mardossa a szívem a bánat, a mélyről jövő szomorúság. Mellkasomra hatalmas súly telepszik, amitől még a levegő is fájdalmasan távozik tüdőmből. A tenyerem izzad az övén és remeg, amit ö is érezhet, de nem mond, tesz semmit. Ö nem érezze azt amit én? Neki nem fáj? Annyira összeszedetnek tűnik mellettem, határozottnak, egyáltalán nem látszik, hogy szomorú lenne. De nem is akarom, hogy az legyen, úgy csak jobban fájna az egész. 

Olyan gyorsnak érzem az egészet, mintha az idő felgyorsult volna, mert alig mentünk párcentit, de már itt állunk Seokjin ajtaja előtt. Feldolgozni sincs időm, se összeszedni a gondolataimat, mert Jungkook bekopog, megtörve a hatalmas csöndet. Szívem hihetetlen gyorsaságban verdes mellkasomban, ahogyan a másodpercek eltelnek, míg várunk, de mikor kinyílik az ajtó kihagy párütemet. A barna hajú, jó vágású férfi ránk mosolyog és együtt érzően rám pillant. Ennyire látszódna a széttört valóm? 

-Várjatok egy pillanatot, mindjárt indulhatunk. - Visszamegy az irodájába, magunkra hagyva. Félig nyitott ajtóban látom, ahogyan összeszedi a cuccait és felkapja a táskáját, de mikor a kocsikulcsát is kezébe veszi elszorul a torkom. - Mehetünk. - Bezárja maga után az ajtaját és elindul előttünk. Ha Jungkook nem fogná a kezem és húzna maga után egy lépést sem tudnék megtenni egyedül. A lábaimba egycsöppnyi erő sincs. 

-Kookiet kikísérhessük a kocsiig? - Kérdezi Jimin szomorkás hangon, mellettem ballagva. 

-Persze. - Jön a válasz Jin-től, amire megkönnyebbülve sóhajt egyet a szőkeség, de belőlem egy hang sem jön ki. 

Lassan lépkedve Jungkookra nézek, aki felvéve a tempómat sétál mellettem. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni, csak maga elé néz csöndben. Magabiztosnak néz ki testtartása, de ezt arckifejezése nem tükrözi. Biztos észrevette, hogy öt nézem mert rám pillantva mosoly gördül ajkaira, miközben biztatóan megszorítja a kezemet. Próbálok én is rámosolyogni, de nem megy. Inkább eltépem róla tekintettem és a csempézett padlót nézem, addig míg ki nem érünk az épületből. Pár fehér ruhás apóló is velünk jön, de ők megállnak a bejárati ajtónál. Gondolom, ha Jungkook-ék elmennek, akkor ők fognak minket vissza kísérni az épületbe. Felemelve a fejem rögtön megpillantom Jin fekete méregdrága autóját, ami már útra készen áll. 

-Nyugodtan elbúcsúzhattok egymástól. - Jin megáll az autójának támaszkodva, míg Jungkook elém áll, de nem engedi el a kezem. Egymást nézve nem mondunk semmit, mivel én nem találom a szavakat, ahogyan ö sem. 

-Nagyon fogsz hiányozni..- Szólal meg Jimin már zokogva mellettem, amire elengedem Jungkook kezét és félre állok, hogy a szőkeség eltudjon tőle búcsúzni. Jimin kihasználva az alkalmat magához öleli Jungkook-ot, aki viszonozza is barátja ölelését. Őket nézve megszakad a szívem és a régóta bent rekedt könnyek most kiszabadulnak és végig nyalják arcomat. 

Behunyva szemeimet hagyom, hogy végig mossák könnyeim arcomat, nem törölve le őket. Szerettem volna erősnek mutatkozni, de a hülye is látná, hogy egyáltalán nem vagyok az. Azt akartam, hogy a mosolyomra emlékezzen majd, nem pedig a megtört pofámra, aki úgy tud sírni, mint egy óvodás. Fáj és ezt nem tudom palástolni, nem is akarom már, azt akarom, hogy tudja mennyire is bánt a nem sokára bekövetkező hiánya. 

-TaeTae..- Becenevemet halva kinyitom pilláimat és könnyemtől homályos íriszekkel nézek a feketémre, aki halvány mosollyal arcán néz rám. - Ne sírj. - Kezeivel letörli arcomon lévő könnyeket, miközben egy csókot hint a homlokomra. - Már mondtam, hogy ha sírsz, akkor én is sírni fogok. Azt akarod, hogy bőgjek? - Megrázom fejem, de egy szót sem tudok kierőszakolni magamból. Ha megteszem félő felsírók, mint egy kétéves. - Akkor meg hagyd abba, hisz nincs miért sírnod, nem sokára úgyis találkozunk. - Átkarolva megölel, kezével hátamat simogatva. 

-Szeretlek...- Suttogom halkan, úgyhogy még én is alig halom meg, de ö mégis meghallja és szorít ölelésén. 

-Én is szeretlek. -Eltávolodva egy kicsit, csak annyira, hogy ajkait enyémhez tudja nyomni, egy nagyon lassú, mégis érzelmekkel teli csókba invitálva. Átkarolva derekát kiélvezem puha ajkait, amik úgy fognak, majd hiányozni. - Várni foglak. - Suttogja ajkaimra, majd elhajolva teljesen elenged, de mielőtt hátrébb lépne tőlem zsebembe tesz valamit. - Vigyázzatok magatokra. 

Mosolyog ránk, majd hátat fordítva beül az autóba. Jin követve példáját beül a vezetőülésbe és beindítja a kocsit. Az ablak üvegen nézve öt látom, ahogyan mosolyogva bekönnyesedik szemei, majd pillanatok alatt könnyei megerednek és szaporán végig gurulnak arcán. Mosolya eltűnik és arcán hatalmas bánat látszódik, amitől az én könnyeim is szaporábban folydogálnak le. Az autó beindul, de mielőtt elindulna látom, ahogyan az arcát kezeibe temeti, míg vállai remegnek sírása miatt. Ahogyan eltűnik az autó látó vonalamból keserves sírásba kezdek. Annyira erősnek mutatta magát, közben pedig még nálam is keservesebben érezte magát. Sokkal jobb volt látni nyugodt arcát, mit most látni könnyeit. 

Zsebembe nyúlva kiveszem a kis papír fecnit, amit beletett és meg nézem mi van benne. Nincs sok minden ráírva, csak annyi, hogy "Busan." Itt élne? Mellkasomhoz szorítva a kis papírt felnézek a ragyogó égre, ami olyan fényesen ragyog, észre se véve mennyi könny is hullik alatta. 

Ne félj Jungkook minden féleképpen megfoglak találni. 

Köszönöm, hogy elolvastad. :)