Jungkook pov.

Hatalmas fejfájásra keltem fel, ami olyan erős volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna. Az íriszeimet nehezen nyitottam ki, mert úgy éreztem mintha ólom súly ragasztaná le a szemhéjaimat. Csak résnyire nyitottam ki őket, mégis az éles fény miatt, ami körül ölelte a szobát, mindig vissza csukódtak. Próbáltam a szemeim elé emelni a kezeimet, de azok meg sem mozdultak, néha megremegtek, de csak ennyit tudtam kihozni belőlük. Kótyagosnak érzem a fejem, de mindenre emlékszem...emlékszem hol vagyok és arra is miért jöttem ide. Nem tudom mit vettem be Jimin bogyói közül, de soha többet nem teszek ilyet. Segített a pánik rohamomon, de ez a fájdalom, amit a fejemben érzek és a tehetetlenség érzése miatt, úgy érzem nem érte meg. Nem kellett volna be engednem azt a démont a szobámba. Túlságosan figyelmetlen voltam a közelébe, nem kellett volna hagynom, hogy ilyen közel kerüljön hozzám. El kellett volna küldenem, addig míg lehetett volna. Amikor meg fogta a kezem, akkor rögtön rákellet volna szólnom, hogy hagyja abba....de akkor miért nem tettem? Miért hagytam, hogy megcsókoljon, hogy megérintsen? 

Összeszorított ajkakkal fordítottam a fejem a másik irányba, hogy ne égesse tovább az éles fény az íriszeimet. Résnyire kinyitva őket megpillantottam a mellettem elterülő barátomat. A hátán feküdt, a karját az enyémhez nyomva. A szemeit lehunyva tartotta, amik mintha nedvesek lettek volna. Az ajkai remegtek, míg a teste megfeszülve tapadt a matrachoz. Ebben a pillanatban valamiért nem nagyon érdekelt, hogy hozzám ért, inkább az foglalkoztatott, hogy mi történt vele, amiért most ilyen szörnyű álmok gyötrik. 

Jimin soha nem mutatkozott előttem gyengének, soha nem sírt, hisztizett. Mindig az erős énjét mutatta felém, azt aki a leghülyébb szituációban is csak idiótán mosolyog. Egyszer volt az mikor nagyon mélyen volt és megmutatta nekem, hogy igen is ő is szenved legbelül. Akkor mesélte el azt, hogy mi a betegsége, azt hogy otthon mindig bántották a kinézete miatt. Nem mesélt többet, nem sírt többet, utána kezdődött nála az, hogy mindenkivel lefeküdt, akinek volt olyan dolga ami neki is kellett. Ismeretlen gyógyszereket kezdett szedni, amitől sokszor nem volt magánnál...akkor is ez volt mikor idejöttem hozzá nem rég. Láttam rajta, hogy nem éppen beszámítható még is segíteni próbált, de akkor nem a segítségére volt szükségem, hanem a gyógyszerek bódító hatására. Elakartam felejteni Taehyunggot...megakartam halni. Elakartam dobni az életemet....

-Jungkook? - A nevem hallatára ránézek Jiminre, aki már felülve figyelt engem. - Élsz! - Kiabálja csillogó íriszekkel, hatalmas mosoly kíséretével. - Azt hittem soha nem fogsz már felébredni! Tudod te meddig aludtál? - Felhúzza a szemöldökét és duzzogva átkarolja a karjait a mellkasa előtt. Az előbb még vigyorgott most meg durcáskodik...megint be van nyomva? 

-Meddig aludtam? - A hangom nagyon rekedtes, a szám pedig kivan száradva, de annyira, hogy ha lehetséges lenne homokot köpnék. Rohadt szomjas és éhes vagyok. 

-Kettő...három..valahogy így. - Az ujjain próbálja kiszámolni, de a végén feladja és megvonja a vállait. - Az a lényeg, hogy élsz. - Mosolyodik el újra, miközben törökülésbe ül. Én is megpróbálok felülni, de újra, csak egy kis remegést tudok kiváltani a testemből. - Nem kellett volna kettőt bevenned, neked egy fél is elég lett volna. - Elhúzza a szája szélét, ahogy végig nézi a szerencsétlenkedésemet, majd közelebb kúszik. Lassan felém emeli a kezeit és segít felülni. Rettegés szokott végig járni a testemen, mikor valaki hozzám ér, vagy közelembe férkőzik, de ezt újfent nem érzem. Még mindig van bennem abból a szar bogyóból?  Felültet és a hátam mögé dugdossa a párnáit, hogy ülve maradjak. Jelenpillanat úgy érzem magam mint egy rongybaba. Elenged és odafordul az éjjeli szekrényéhez, ahonnan elvesz egy pohár üdítőt. 

-Honnan szerezted azt? - Nézek a kezében lévő folyadékra, amire ő is oda néz. 

-Apa küldött egy csomagot tele üdítővel, sütivel, meg konzerves szarral. - Miközben beszél odaemeli az ajkaimhoz, az italt, amiből nagyokat kortyolok. Nem lepődök meg azon, hogy az igazgató engedélyt adott arra, hogy Jimin apja csomaggal lással el a fiát, mert nagyon sokkal támogassa az intézetet pénzzel, amióta a fiát beadta. Ha nekem küldenének valamit azt nem adhatnák át, mert benne van a szabályzatban,de persze itt is a pénz beszél. 

-Köszi. - Mondom miután elemeli az üres poharat a számtól. Nagyon jólesett ez a kis folyadék a testemnek, na meg már nagyon rég nem ittam üdítőt. Itt csak víz van, vagy tea, de már hozzá szoktam ezekhez. Három évnyi itt élés után ez már luxusnak számít. 

-Most már megkérdezhetem, hogy mi történt veled? -Leteszi a poharat, majd vissza fordul hozzám, hogy rám szánthassa a figyelmét. 

A kérdésére, csak elfordítom a fejem és inkább az ablakon nézek kifelé. Nem szívesen beszélnék még róla. Az igazság azt, hogy nem értem miért tette azt amit tett Tae. Miért csókolt meg és én miért hagytam? Nem mondhatom azt, hogy erőszakosan viselkedett, mert ez nem igaz. Mind végig gyengéd volt és figyelmes...ha visszagondolok görcsbe rándul a gyomrom és elkap egy különös undor. Hányingerem van saját magamtól. Nem szólok semmit és Jimin is némán hallgat. Arra vár, hogy mondjak valamit, de én ezt nem teszem meg, nem akarok róla beszélni. Párperc néma csend után, Jimin sóhajt egy nagyot, amire odakapom a fejem. 

-Oké, akkor egyél egy keveset utána menjünk ki egy kicsit a levegőre, oké? Jót fog tenni a friss levegő ennyi idő alvás után. - Csak bólintok, amire elmosolyodik és fel kell mellőlem az ágyból. - Nem rég hoztam fel az ebédem, szóval lesz mit enned. - Elveszi a szekrényéről és átadja nekem, amire felhúzom a szemöldökömet. Nem tudom mit gondol, mikor mozdulni sem tudok. Megint meg próbálom felemeli a kezem, ami meglepődésemre most sikerül is. 

Remegő ujjakkal elveszem a tányért és az ölembe teszem, míg a másik kezemmel megpróbálom elkapni a pálcikát. Annyira remeg a kezem, hogy esélyem sincs ráfogni a pálcikára, de ezt Jimin is észreveszi, mert elveszi tőlem és ad helyette egy villát. Hálásan ránézek és végre elkezdem elfogyasztani az ebédet, ami nem tudom micsoda...valami tésztás izé. Az íze nagyon jó, de nem ismerem fel az ételt. Jimin türelmesen néz engem, míg én eszem. Nem kérdez semmit, nem mond semmit, csak csöndben néz. Tudom, hogy nagyon érdekli mi történt velem a minap, de nem érzem magam elég erősnek, hogy elmondjam neki. Előbb magammal kéne tisztáznom a dolgokat, mert még én sem értem nagyon az egészet. Azon a reggelen sok a fekete folt. Nem tudom mit, miért csinált és azt, hogyan is értette amit mondott, mikor elküldtem.  Nem tudom elfelejteni azt az arckifejezést, mikor rám nézett, azt a hatalmas szomorúságot, kétségbeesését. Azokat a könnyes szemeit, amivel könyörgően nézett rám és azzal amitől kettéhassad a szívem. Amikor kinyújtotta a felém a kezét, én abban a pillanatban megakartam neki fogni és megbocsájtani neki....de annyira féltem. Hányingerem volt, szédültem, alig kaptam levegőt, be pánikholtam. Csak az járt a fejemben, hogy elkel tőle menekülnöm, mert ha nem teszem bántani fog. Előjöttek a rossz emlékek, mikor még otthon voltam és, hogy apám ugyan ezeket művelte velem. Az érintése, a csókja akkora undorral és félelemmel töltött el, hogy úgy érzetem visszamentem az időbe. Visszamentem oda, ahol pokollá tették az életemet. 

Az üres tányért nézve a szemeim bekönnyesednek és a légzésem újra felgyorsul. Az undor végigmegy az egész testemen. Hányingerem van magamtól. Jimin kiveszi a kezemből az üres tányért és leteszi az éjjeli szekrényére. Leül az ágy szélére, csöndben egy szót sem szólva, amitől nagyon hálás vagyok. Hátra döntöm a fejem a falnak és előre nézve érzem, ahogy a könnyeim szép lassan legurulnak az arcomon. Nem állítom meg őket, hagyom hadd folyjanak le az állam vonalán, hogy végül a takaró huzatára essenek. 

Soha nem sírtam ennyit, mióta bekerültem ide. Mindig próbáltam erős maradni, elfelejteni a rossz emlékeket. Nem akartam, hogy bárki is gyengének lásson, védtelenek, ezért felépítettem egy falat magam köré, ami mostanáig szilárdan állt. Semmi és senki nem tudta ledönteni...vagyis eddig ezt gondoltam. Jött egy fiú, akit naivan közel engedtem magamhoz. Sajnáltam őt és segíteni akartam neki, akkor is, ha tudtam nem tehetek semmit. Hiába tudtam mégis mellette maradtam és most ennek az ostobaságomnak köszönhetően drágán meg fizetem az árát. Ha hagytam volna, hogy szépen lassan összetörjön, akkor én most egy egészt alkotnék? Megtörlöm az szemeimet és az arcomat a könnyeimtől. Most mit kéne csinálnom? 

-Menjünk ki az udvara...- Ránézek Jiminre, aki csak bólint és fel kell mellőlem. Nehezen, de én is kikellek az ágyból és mellé sétálok. Látni akarom őt...megakarom kérdezi, hogy miért csinálta ezt. Egyszerűen, csak beszélni akarok vele.

Elhagyjuk a szobát, amiben kitudja hány napot töltöttem kiütve. A folyosón sétálva érzem, hogy végre visszatér a keringés a lábaimba és újra tudok normálisan menni, lassan, de normálisan. A szőke barátom csendben ballag mellettem, ugyan abban a lassú tempóban, ahogyan én is. Lehajtott fejel megy, kicsit sem siettetve. Mindig sokat beszél, ugrál, vigyorog, de most nagyon csendes és visszafogott. Történt vele valami, míg én aludtam? Vagy csak a sötét aurám miatt ilyen ő is? Ha jobban leszek és összeszedtem magam, akkor szeretnék vele, majd beszélni. Azokról, amik történtek, míg én nem voltam magamnál, róla. Azokról a szörnyű álmokról, amik gyötrik őt. Én is segíteni akarok neki, ahogy ő tette. 

Ahogy kiérünk a napra és megérzem a bőrömön a lágy szellőt és sugarait, kellemes borzongás megy végig a testemen. Olyan érzésem van, mintha ezer éve nem jártam volna kint a szabadban. Legszívesebben lekapnám a cipőmet és végig futkároznék a csupasz lábakkal a füvön. De ahhoz még nincs elég erőm, se pedig lelkesedésem. Felnézek az égre, ami mintha sokkal kékebb és ragyogóbb lenne mint amire emlékszem. Többször kéne kiütnöm magam és akkor több ilyen szép látványba részesülnék. Az álmodozásomból Jimin zökkenti, aki felemeli a kezét és valamire mutat. Az ujja irányába nézek és meglátom Taehyung-ot, amitől hatalmasat dobban a szívem a mellkasom fogságában. Nem tudom, hogy az izgalomtól, vagy a félelemtől, de teljesen lever a víz. Egy fekete pulcsiban van, aminek a kapucnis része a fején van, ami eltakarja a haját. A kezét a nadrág zsebébe tarja és elindul egy fiú irányába. 

Hatalmas szemmel nézem, ahogy odamegy a fiúhoz és figyelmeztetés nélkül megüti. A fiú az ütés miatt megtorpan és hátrébb lépked, majd ránéz a támadójára. Tae esélyt sem ad az áldozatának, hogy megszólaljon és kérdőre vonja őt, mert újra meglendíti az öklét. Az ütésre, ami újra az arcát éri elveszti az egyensúlyát és a földre esik. Meg akarok mozdulni és odamenni hozzá, rákiabálva hogy mi a francot csinál, de Jimin megakadályoz benne. A karját kiteszi elém és rám nézve megrázza a fejét. Kétségbeesve visszanézek Taera, de lehet nem kellett volna. A fiú már a földön fekszik, míg Tae a csípőjére ülve püföli. Szerencsétlen fiú szájából, orrából ömlik a vér, de Taehyung nem áll meg, tovább üti. 

Elfordítom a fejem, mert már nem bírom tovább nézni. Amit most csinál túlmegy minden határon. Félve, de vissza nézek és látom, hogy Tae már nem üti a fiút, helyette valamit súg a fülébe. Szerintem megfenyegette őt, mert a fiú már félig ájultan, tele félelemmel bólogat. A démon leszáll róla egy elégedett vigyorra húzva az ajkait, majd még utoljára  belé rúg szerencsétlenbe. Aki az udvaron van, nem tesz semmit, csak végig nézik az egészet. Még ápolóé sem fut senki sem, ami meglep, mert attól függetlenül, hogy nem avatkoznak bele a harcba, valaki mindig szalad segítségé. Most pedig, csak némán állnak és nézik a démont, ahogy ellép a vérző fiútól és a bejárat felé halad. Pont felénk. Jimin le emeli a kezét, amivel eddig ott tartott és arrébb áll. Értetlenül figyelem őt, majd újra előre nézek és meglátom Taet, ahogy megáll előttem. Végignéz rajtam, majd kidugja a nyelvét, amivel végig nyalja az ajkait. 

Nem néz sokáig, mert kikerülve bemegy az intézménybe. Párat pislogok és utána nézek, de már nem látom őt, csak a becsukódott ajtót. Mi a franc volt ez? Jiminre nézek, aki már nem áll mellettem. A sérült fiúhoz sétál lassan, nem sietve el a lépteit.Utána megyek, de a szemem sarkából látom, hogy az egyik beteg besiet az intézménybe. Gondolom, hogy szóljon egy ápolónak, hogy baj van. A fiúhoz érve végig nézek a sebes testén, szétszakad ruháin. Taehyung nagyon csúnyán elbánt vele...de vajon miért? Mi történt vele? 

-Jimin? - Vissza vezetem a tekintettem a barátomra, aki a fiú mellett térdel. 

-Taehyung ezt csinálja egy ideje.- Hallom meg a halk hangját. - Nem tudom miért, csak annyit tudok, hogy Mark barátait ritkítsa, azóta mióta összeverekedtek az ebédlőben. - Hatalmas sóhajjal feláll és felém fordul. - A babám megváltozott. - Mondja szomorúan lehajtott fejjel. 

Sok kérdés van, amit szeretnék neki feltenni, túl sok ahhoz, hogy meg tudja őket válaszolni. Miért verekedtek össze Markkal? Mikor? Mit tett vele? Bántotta őt? Bántották mások? Köze van ahhoz, ami köztünk történt? Annyi de annyi kérdésem lenne, de nem tehettem fel őket, mert aki meg tudná őket válaszolni, az most nincs itt.

 A démon teljesen bekebelezte őt. 

Sziasztok nagyon rég volt már rész, ezért remélem már nagyon vártátok ezt a részt. :)