Játékos dolog az elme, ami bizonyos ingerek után a múltat veti elém, de nem az enyémet, hanem egy gyerekét, akivel nem tudok azonosulni. Hatodikos volt, amikor én negyedikes vagy ötödikes, pontosan nem emlékszem, akiről most beszélni akarok, D. M.-nak hívták. M furcsa lány volt, lovak miatt kezdtünk beszélgetni, ő jött oda hozzám egyszer általános iskolában, az első óra előtti szünetben. Ősz volt, egy hosszú világosbarna bársonykabtátot viseltem, aminek ki volt kopva az ülepe; másodkézből származott, és a kopást elég jól lepleztem a hátitáskámmal.

M barátkozni kezdett velem, hazakísért az iskolából egy darabon - ő busszal jött a szomszéd településről, és elkanyarodtunk együtt a buszmegállóba olykor, vagy a közeli boltba, ahol hatalmas tábla csokoládékat vett és mindig adott belőle - sok édességet kaptam tőle csak úgy.

Egyszer eljött hozzám haza, talán többször is. Álltunk a nagyszobában, én az ablakhoz közel, ő középen, a csillár alatt, és néztem őt, ahogy beszélt, és arra gondoltam, meg akarom csókolni őt, végül nem tettem semmit - tíz vagy tizenegy éves voltam, valószínűleg 2006-ban történt mindez, az első csókom előtt, amikor még ártatlan voltam, de már fülig szerelmes egy internetes barátnőmbe, aki azt mondta, csak egy xy (ide illeszd be az animeszereplő nevét kedved szerint) pótlékot látok benne, és amit érzek, nem szerelem, túl kicsi vagyok hozzá, pedig én őszintén fülig szerelmes voltam hosszú hajú, baseballsapkás valójába - nos, mindezek környékén történt, és végül nem csókoltam meg M-et, mert úgy éreztem, ha megpróbálom, nagyon megharagudott volna.

Egy ilyen alkalommal eljött velem haza, és ketten együtt elkértünk engem apámtól, mert csak ő volt otthon, hogy átmehessek M-hez. Ő elengedett jóhiszeműen, M pedig bevitt a városba (egy forint sem volt nálam buszjegyre, de ő kifizette nekem) - apám és anyám szerintem összevesztek később, amikor kiderült, hogy nem a faluban vagyok valahol, hanem egy ismeretlen lány lakásában, aki a nagyanyjával élt, és akit M terrorban tartott. Talán csak csukott ajtón keresztül beszéltem vele, mindenesetre sütött nekünk bundás kenyeret, meg adott almát, erre emlékszem, meg hogy M valamiért dührohamot kapott és almákat dobált a nagyanyja csukott ajtajához. Hangosak voltunk, ezért átjöttek a szomszédok, talán emiatt kapott dührohamot M, és én féltem tőle akkor és gondolkoztam, mégis mibe csöppentem - nagyon problémás lány volt, aki ezután nem sokkal (vissza?)került nevelőintézetbe, és a barátságunk is megszakadt, mert anyám rossz befolyásnak tartotta.

M és én egy nagy franciaágyban aludtunk, és beszélgettünk a sötétben, volt nála egy nagy nyeles zseblámpa, és valahogy a szexre került a szó, és emlékszem, mondott valamit arról, hogy akkor leszek kész egy férfival lenni, ha az a zseblámpa, mely elég vastag és nagy volt, befér nekem, amit akkor és ott lehetetlennek tartottam, és nem is igazán értettem, miről beszél, mert fiatalabb és akkor még ártatlanabb voltam nála, hiába találkoztam itt-ott az egészségtelen és felnagyított pornós szexualitással és csíptem el borzasztó jeleneteket a szüleim közt még korai gyerekkoromból (nem szép szex volt, nem ilyesmit láttam, csak verbális szexuális erőszak, de ez mindegy itt).

Talán anyám, felhívott aznap este, tudakolta, hogy hol vagyok, másnap pedig haza kellett mennem, pedig szerintem szombat volt, M apja vitt haza egy kis furgonnal, amiben csak két ülés volt, és M a csomagtartóban utazott, mert én féltem oda beszállni; általában is fel voltam kavarodva és meg voltam rettenve attól az egész naptól, amit együtt töltöttünk.

Egyébként elég ártalmatlan dolgokat csináltunk, rajzoltunk, zenét hallgattunk, történeteket találtunk ki a karaktereinkről, beszélgettünk, ilyesmik, de nem tudom pontosan felidézni, csak az van előttem, hogy M az asztalával torlaszolja el a szobaajtaját, almákat dobál és kiabálva veszekszik a nagyanyjával; a bundás kenyér emléke, ami finom volt, talán egy kis tea; az ágy, a zseblámpa, a rajzok, amiket készítettünk, ilyesmik.

Furcsán mehettem haza, csendesen, egyedül voltam kint az udvaron, ahol sokat játszottam azelőtt is, anyám ott ért utol, kijött hozzám, és megkérdezte, megerőszakoltak-e, mert olyan furcsa vagyok, és ez a mondat ismét akkora zavart és sokkot okozott, hogyha képes is voltam kimondani, hogy nem, minden rendben, egészen más sugározhatott rólam, és anyám megtiltotta, hogy M még egyszer eljöjjön hozzánk, és azt sem akarta, hogy az iskolában vele barátkozzam, pedig ő a legjobb barátnőmmel is barátságban volt már, és mindig, óhatatlanul is találkoztunk.

Féltem tőle, mindig féltem tőle, nem mertem neki nemet mondani (M-ről beszélek, nem anyámról), és rosszul éreztem magamat ezek után. Ebben az időben, zavaros gondolataim és ébredező szexualitásom közepette ismerkedtem meg K-val (nem vagyok benne biztos, hogy M és ő nem egyszerre történtek-e) és még több minden bolygatta fel a lelkem, tele lettem olyan ismeretekkel, amikre nem vágytam és amit egyedül nem is voltam képes feldolgozni.

Anyám mindig durván őszinte volt ilyen kérdésekben, lásd a megerőszakoltak? mondatát egy tízéves gyereknek, ő sem adta meg azt a biztonságot és támaszt, amire szükségem lett volna, csak további rombolást vitt végbe bennem, anélkül, hogy bármit is megindokolt vagy megmagyarázott volna. K-t sem szerette, őt sem látta szívesen nálunk, és az első este félrehívott- de ezt már leírni sem akarom, túl kínos és fájdalmas lenne, lényeg, hogy sem M-et, sem K-t nem szerette, nem szerette, amilyen hatást gyakoroltak rám.

M-et később egészen elfelejtettem, annyira, hogy neve és arca is kitörlődött az emlékezetemből, és akkor sem tudtam felidézni, amikor néhány évvel később személyesen találkoztam vele, egyszerűen álltam előtte, és tudtam, hogy ismerem, ismernem kell ezt az embert, de fogalmam sem volt, hogy honnan, ki ő és mégis mi közünk van egymáshoz, hosszú órákon át gyötrődtem így, amíg el nem váltunk egymástól ismét. Akkor már nevelőintézetben élt és valami kimenője volt, akkor találkozott általános iskolai legjobb barátnőmmel, akivel nem szakadt meg a kapcsolata, miután elkerült az iskolánkból, és ők ketten együtt jöttek engem meglátogatni, az utcán sétálgattunk és beszélgettünk, de semmit sem tudtam M-ből felidézni.

N-Mindig nagyon korpás volt a fekete (festett?) haja és korpadarabok voltak a ruháján, én pedig állandóan ezeket bámultam. Ez nagyon taszít egy emberen, rajta valahogy természetes volt, és eszembe jutott, hogy meg akartam csókolni, de rettegtem, embertől nem féltem még annyira, mint tőle akkor és később is sokszor, amikor a kitöréseit láttam.

Nagyon beteg lehetett, rossz körülmények között, és nem értettem, mi történik, mit miért csinál, és azt sem tudtam, mégis mit akar tőlem, amikor olyan jó barátnőjének fogadott, de a félelem megtartott mellette, amíg anyám meg nem szakította kettőnk között a barátságot - távol maradni is féltem tőle, de ez kisebb rossz volt, mint vele barátkozni és a heves természetét elviselni, mert biztos voltam benne az első perctől, hogyha megutál, kegyetlenül bosszút áll rajtam.

Volt egy osztálytársnője, Jenny, aki ki nem állhatott engem, csak úgy, első pillantásra megutált; még verset is írtam Jennyről, ezzel könnyebb az időpontot belőni, ötödikes korom őszén lehetett az egész. Jenny nagyon gonosz volt, de M megvédett tőle valamelyest; ha M-et magam ellen fordítom, biztosan Jennyvel együtt bántott volna.

Akkoriban nagyon szerettem volna lovagolni, és M járt lovardába. Megígérte, hogy egyszer elvisz engem is, de végül nem sikerült bemennünk és lemaradtam a lovaglásról; ez sokszor történt meg velem, de nem mindig M-mel, néha másokkal is. Lovas lány voltam, amit egészen későn tudtam csak kinőni, talán az animeszeretet váltotta le tízéves korom körül.

Megláttam egy nevet, ami hasonlított M vezetéknevére, és visszatért minden, amit elfelejtettem és hitem szerint örökre elnyomtam, bár hatalmas homályos foltok vannak benne (talán ezeket jobb soha fel nem idéznem, okkal felejtődtek el rögtön a történtek után). Abban biztos vagyok, hogy M nem erőszakoskodott velem, nem erőszakolt meg, nem bántott, de a viselkedése, a közeg, az ott történtek, minden, amit vele együtt átéltem, hatalmas pusztítót és befolyásoló hatással volt szegény kis életemre, és még ma is fel lehetne fedezni a rajtam hagyott nyomát (ahogy anyámét, apámét, K-ét, a régi legjobb barátnőmét, mindenkiért, akivel valaha ebben az életszakaszban dolgom volt), de az ok-okozatát most nem akarom fejtegetni. Picit könnyebb, hogy ezt kiadtam magamból, de most napokig kísérteni fog az akkoriak emléke. Remélem, újra meg tudok feledkezni róla, mert épp elég okom van szorongani ezenkívül is, nincs szükségem még egyre, amitől rosszul érezhetem magamat.