Az ominózus, rémálmokkal tarkított éjszakát a nappaliban töltöttem. A kanapén hasalva ért a hajnal: háromórányi alvás után úgy pattantak ki a szemeim, mintha legalább a szóban fogó idő négyszeresét töltöttem volna békés szunyókálással. Még most is beleremegek, amikor eszembe jut, milyen különleges érzés volt, amikor ébredés után elsőként az tudatosult bennem, hogy Malfoy alvás közben erőtlenné vált karja a hátamon pihen. Minden csókra emlékeztem – emlékszem -, melyet órákkal korábban váltottunk, és halovány mosollyal pillantottam a szőke meglehetősen békés arcára. Miután sikeresen elterelte a gondolataimat, megállapodtunk, hogy kint maradok, és mellette alszom. Így ha netalántán újra fájdalmas rémképek gyötörnének, ő azonnal színre léphet, különösen hatékony eszközeivel messzire száműzve baljós eszmefuttatásaim legapróbb darabkáit is.
Mindazonáltal az azóta eltelt néhány nap folyamán egy szót sem ejtettünk a csókokról. Szinte minden másról beszéltünk, de kettőnkről nem, és még most sem tudom, hogy ez azért van, mert Malfoy magától értetődőnek tartja a közöttünk alakuló akármit, netán azt gondolja, hogy ezeknek a tetteknek semmiféle jelentősége nincs, vagy egyszerűen épp olyan tanácstalan, mint én.

***

- Azt hiszem, elkészült – motyogom, miközben az üstben fortyogó bájitalra pillantok.
Mit ne mondjak, nem fest túl ínycsiklandozóan.
Malfoy a vállam fölött pillant az edény tartalmára, arcát csupán néhány centi választja el az enyémtől. Amikor oldalvást ránézek, észreveszem, ahogy undorodva felhúzza az orrát.
Annyira szeretném a fejéhez vágni, hogy igazságtalan, amit a belső szerveimmel művel pusztán a tény, hogy egy helyiségben tartózkodik velem! Azt hinné az ember lánya, enyhül a kín, ha napokig van összezárva az illetővel, de ez egyre rosszabb... Ahelyett, hogy a megszokás egyre közelebb engedné hozzám a szőkét azon bizonyos „eddig tudok gondolkodni" határ megbolygatása nélkül, a társaságában eltöltött percek épp az ellenkező hatás kiváltását szolgálják.
- Hallatlan, hogy az igazán hasznos bájitalok kivétel nélkül gyomorforgató látványt nyújtanak – jelenti ki Malfoy határozottan, visszarángatva róla szóló gondolataim végtelen tengeréből.
- Azért ez nem teljesen igaz – mosolyodok el. - Ott van például a...
- Nem sírom vissza az időket, amikor a bájitaltan könyveimet forgattam, épp ezért a legkevésbé sincs szükségem rá, hogy idézd őket, okoska – szakít félbe a szőke még mindig löttyöt bámulva, miközben egy igen méretes vigyor kúszik az arcára. – Csak próbáltam kifejezni együttérzésemet. Titkon rendkívül boldog vagyok, hogy nem nekem kell felhörpintenem ezt a sza...
- Hihetetlenül kedves vagy – vágok közbe ezúttal én. Fogalmam sincs, hogyan lehet rám ilyen hatással, miközben ekkora bunkó. – Az a lényeg, hogy hatásos legyen. Ha rendeltetésszerűen működik, tőlem aztán sárkánygolyó íze is lehet – vonom meg a vállaimat.
- Tekintettel lehetnél rám is, Granger – mondja kissé szórakozottan.
- Rád? – húzom össze a szemöldökömet gyanakodva, de nem derül ki mire gondolt, a következő pillanatban ugyanis megérkezik Bob. Malfoy ellép mögülem, a manó felé fordul. Karjait összefonja a mellkasán, majd várakozó pillantást vet Bobra, aki mellett egyetlen másodpercen belül felbukkan az aurorok hivatalos öltözékét viselő Harry.
Elvigyorodok, amikor meglátom.

- Mivel jó ideig nem látjuk egymást a mai este után, úgy döntöttem, beugrok még egyszer utoljára – mondja, amikor odalépek hozzá, hogy gyors öleléssel üdvözölhessem, melyet Malfoy kommentár nélkül néz ugyan végig, perzselő tekintete azért kétségkívül végigsuhan a hátamon.
- Minden rendben ment? – kérdezem kíváncsian.
Az elmúlt néhány napban Bobon keresztül kommunikáltunk a szemüvegessel, amíg csak lehetséges volt. Végül azonban, amikor kezdtek körvonalazódni a terveink, melyekben szerepet kapott néhány auror is, úgy döntöttünk, biztonságosabb, ha nem vetjük papírra a részleteket, és inkább ellátogat hozzánk. Igaz, eddig nem közvetlenül a kis lakásba hoppanált, de mivel perceken belül lelépünk, ez már nem jelenthet gondot.
Harry kissé feljebb tolja orrán a szemüvegét, és aprót bólint.
- Ginny Mollynál van, és teljesen lefoglalja valami kezeslábaskötő bűbáj tökéletesítése, szóval nem értesülhet idő előtt a nemsokára szárnyra kélő hírekről. Amint végzünk, elmegyek érte, és elmagyarázom neki, mi történt. Így elkerüljük a pánikot, meg minden egyéb kedvezőtlen következményt, ami történne, ha nem a megfelelő pillanatban jönne rá, hogy... nos, arra, hogy mi történt veled. Pontosabban, mi fog... – hadarja kissé megviselt arckifejezéssel. Úgy fest, egyre nagyobb teherré válik számára, hogy az egyéb, alapjáraton sem kellemes feladatai mellett még arra is ügyeljen, hogy kellőképpen elködösítsen bizonyos információkat a Ginnyvel folytatott beszélgetései során.
Úgy okoskodtunk tegnap, hogy a vöröshajú számára az a legbiztonságosabb, ha az igazságnak csupán azon aprócska részleteit osztjuk meg vele, melynek birtoklásából még nem származhat kára. Hazudni úgysem lehet neki.
Megköszörülöm a torkom, és visszatérek az asztalhoz. Ujjaim közé szorítom az aprócska üveget, mely ezidáig az üst mellett pihent.
- Akkor, ahogy megegyeztünk - mondom olyan nyugodt hangon, hogy még magamat is meglepem vele. - Sarah valódi gyilkosa veszélyt jelent rám, ezért kénytelen vagyok elrejtőzni, és mivel jelen állás szerint a Minisztériumnak nem áll módjában bújtatni engem, úgy kell tennem, mintha rászedtek volna. Az a legcélravezetőbb, ha mindenki azt hiszi, meghaltam, kivéve őt, Harryt és egy bizalmasunkat, aki segít titokban tartani a történteket, amíg meg nem találják az igazi gyilkost.
- Szerinted elég lesz neki? – vonja fel a szemöldökét Harry. – Én még mindig kételkedem benne.
- Nem – vonom meg a vállam a kérdésre válaszolva. – De bízom benne, hogy hamar belátja, egyszerűen nem engedhettük, hogy ennél nagyon része legyen ebben a játékban...
- Hiú remény – rázza meg a fejét a szemüveges. – De leállítom valahogy. Ez már az én gondom – sóhajt.
- Ne aggódj, Harry. Az ő szemében az eltűnésem tökéletesen egyenlő lesz a biztonságommal. – Nos, talán mégsem száz százalékban törekszünk az őszinteségre. - Még a Ginny-féle Végeláthatatlan Kíváncsiság birtokában is be fogja látni, hogy vannak dolgok, melyekről egyszerűen nem szabad tudnia. Miattam, miatta, a baba miatt.
- Őszintén remélem, hogy igazad van, Hermione.

- A világért sem akarok belerondítani a pillanatba, de hamarosan indulnunk kell, szóval...
Malfoy felvont szemöldökkel bámul ránk. Mondanám, hogy már épp megfeledkeztem a jelenlétéről, de csúfondáros hazugság lenne.
Minden egyes porcikám szeretne tenni valami epés megjegyzést, de visszafogom magam.
Úgy vélem, túlpörögtem a Malfoy-témán az elmúlt napokban. Akármennyire is próbáltam belefeledkezni az álhalálom tökéletesítésébe, képtelen voltam megállítani a gondolataimat, mint ahogy most is egészen addig fogok kattogni a szőke tetteinek kétértelműségén, amíg a tervek megvalósításának mezejére nem lépünk.

Vitatkozik velem. Flörtöl velem. Aztán a maga módján kedves lesz, én pedig hajlamossá válok elveszni a pillantásában. Megcsókol. Visszacsókolom.
Minden. Egyes. Átkozott. Alkalommal.
Merlin drágalátos szerelmére, nem lehetek ilyen könnyűvérű!

Harry összehúzott szemekkel rázza meg a fejét Malfoy szavainak hallatán, de mintha egy halovány mosoly suhanna át az arcán. Aztán olyan képet vág, mint aki megfeledkezett valamiről, és a talárja belső zsebében kezd kotorászni.
- Majdnem elfelejtettem! Pedig ez a legfőbb oka a látogatásomnak – mondja, miközben egy gyűrött, de gondosan összehajtogatott pergamendarab bukkan fel ujjai között. Vet rá egy pillantást, majd felém nyújtja. – Bejelöltem rajta az összes helyet, amit találtam, ahogy kérted. Ha továbbiakra bukkanok, megüzenem a manóval – pillant a mellette toporgó Bobra, aki feladatra készen bólint egy hatalmasat.
Mosolyogva veszem el Harrytől a térképet. Bizseregnek az ujjaim, amikor a papírhoz érek, annyira szeretném látni, mi van rajta, de erre most nincs időnk. Erőt veszek magamon, kikapok egy könyvet az asztal lábának támasztott hátizsákból, és lapjai közé rejtem a hasznos információktól hemzsegő térképet, majd visszadugom a többi holmi közé.
- Köszönöm!
Hálás pillantással fordulok Harry felé, aki csak megvonja a vállait.
- Remek! Akkor ezen is túl vagyunk! – kiált fel Malfoy, miközben ellöki magát az asztaltól, melynek eddig támaszkodott. – Üzenni fogok neked, amikor megérkezünk a rejtekhelyünkre – mondja Harrynek.
A szemüveges bólint, majd sóhajt egy hatalmasat, és aggódó pillantást vet rám.
- Akkor hát, viszlát – mondja szomorkás hangon, én pedig elmosolyodok.
- Később látjuk egymást, Harry! – jelentem ki a tőlem telhető legmagabiztosabb hangon.
Malfoyra pillant, és úgy fest, mint aki mondani akar még valamit, de végül nem szólal meg újra. Egymásra néznek, aztán Harry elfordítja a fejét, és már köddé is válik.

- Csinálhatok egy teát, mielőtt elindulnak? – kérdi Bob, miután eltelik néhány igen csöndes másodperc.
- Nagyon kedves lenne tőled – mosolygok rá, Malfoy pedig személyiségéhez híven felhorkan.
A szemeimet forgatva fordulok az asztalka felé, hogy az üst még mindig igen undorítóan festő, iszapszínűvé vált tartalmát az előkészített üvegcsébe töltsem. Bob másodperceken belül letesz két gőzölgő itallal teli csészét a kanapé melletti dohányzóasztalra, majd felkapja a hátizsákot, melybe összepakoltuk a legszükségesebb holmikat, és ő is eltűnik.
- Tea, Granger? – kérdezi Malfoy, miután kettesben maradunk. Mellettem áll, magamon érzem a tekintetét, de nem viszonzom. Átkozottul nehéz. – Ez életed utolsó estéje, és te teázni szeretnél a végső percekben?
Hallani lehet a hangján, hogy vigyorog.
- Angliában vagyunk – vonom meg a vállam. Képzeletben elvégzek magamon egy védőbűbájt, amely lepergeti rólam Malfoy szavait.
- Tudod, ez nem túl meggyőző érv – jegyzi meg szórakozottan. – Ezer kellemesebb elfoglaltságot tudnék mondani a teaszürcsölgetésnél.
Lehűtöm felperzselt belsőmet, és óvatosan, hatalmas küzdelmek árán az arcomra erőltetett komoly, határozott ábrázattal a szőke felé fordulok.
- Malfoy. Mindketten tudjuk, hogy ez nem az életem utolsó éjszakája – sóhajtok. Közben alaposan bezárom az üvegcsét, és elrejtem a farmerdzsekim belső zsebében, majd a biztonság kedvéért küldök rá egy törésgátló bűbájt, hogy ha véletlenül elhasalnék az este folyamán, akkor se érjen meglepetés. – De még ha az lenne is, kétlem, hogy bármi különösen hasznosra szánhatnám ezt a néhány percet. Alig maradt időnk.
- Szánhatnánk - javít ki rögtön. – És tíz egész perc van hét óráig. Rengeteg mindenre elég.
- Hogyne – nevetek fel kissé hisztérikusan.
- Ha rá akarsz szedni, hogy bebizonyítsam...

Már megint hevesebben dobog az az átkozott szívem. Tessék! Egyértelműen flörtöl velem, itt, ezekben a rendkívül fontos percekben, amikor nem szabadna elvonnia a figyelmemet a célunkra való összpontosításról!
Bosszantó. Rendkívül bosszantó!
Nincs képem a holnapomról, csak reménykedhetek benne, hogy sikerül megmentenem néhány fogva tartott embert a közeljövőben, minden erőmmel igyekszem szembeszállni a mocskos disznókkal, akik elrabolták őket – és mindeközben nyuszi vagyok ahhoz, hogy Malfoy képébe vágjam: ne játszadozzon velem.
Lehet, hogy valójában valahol a dühös gondolataim mögött szeretem, hogy húzza az agyam? Hogy nem akarom elveszíteni a problémákról való néhai megfeledkezés örömét?
De ez nem megoldás. Nekem most tisztán kell tartanom a fejem!
Meg kell tanulnom kezelni a vele való együttlétet.
Nem szabad ennél jobban vonzódnom hozzá, mert ez több úton is katasztrófához vezet.
Nem szabad tovább rettegnem attól, hogy fogalmam sincs, mi ez a dolog kettőnk között.
Attól pedig pláne nem, hogy csak én érzek úgy, ahogy.

- Malfoy, túl nagy a szád. Még a csókunkról sem beszéltünk azóta, hogy megtörtént – hadarom. Annyira belefeledkezek saját magam utasítgatásába, hogy észre sem veszem, mi csúszik ki a számon. Aztán pedig... végül is, ha már ez életem utolsó estéje, hát akkor ildomos lenne közölnöm vele, hogy képtelen vagyok még több bizonytalanságot elviselni. Kudarcot meg pláne.
- Mit kell azon megbeszélni? – pillant rám kissé meglepetten. – Egyébként helytelen az egyes szám, csak úgy mondom.
- Pláne! Kétszer is letámadtál!
- Többször – mondja sértett hangon, én pedig nem tudom megállni, elnevetem magam.
- Hihetetlen vagy!
- Már ne is haragudj, de nem tűnt úgy, mintha bánnád a dolgot – húzza össze a szemeit.
Elszakítom pillantásától az enyémet, és a dohányzóasztal felé indulok, hogy igyak egy korty teát. Igaz, görcsben áll a gyomrom, és kész küzdelem lesz egy nyeletnyit is lenyomnom a torkomon belőle, még így is kellemesebb elfoglaltság ez, mint néhány centire lenni Malfoytól, és állni azt a Tűzforró Tekintetét.
- Épp erről van szó – motyogom, miközben felkapom az egyik csészét.
- Meg kell, hogy mondjam, most nagyon nőiesen gondolkodsz. Gőzöm sincs, mi a fenét akarsz mondani.
Miközben beszél, megindul felém. Jobban örülnék, ha a helyiség másik felében maradna, mert nagyon ki kéne tisztítanom a fejem.
Racionális gondolkodás, Hermione! Gyakorold!
- Megcsókoltál engem... többször is, én pedig mindannyiszor visszacsókoltam. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez így helyes – mondom olyan hangon, melyen a fejemben kibontakozó apróbb háborúnak még csak szikrája sem tükröződik. Kész csoda, hogy nem robbant még ki belőlem a hisztérika.
Malfoy megáll előttem, kikapja a kezemből a csészét, és visszateszi az asztalra. Amikor végez, szembefordul velem, kezeit a vállamra teszi, tekintetét pedig olyan mélyen az enyémbe fúrja, hogy egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok.
Merinre, ez nem lehet igaz...
- Én rendkívüli örömet leltem abban, amit tettünk.
- Valóban? – bukik ki belőlem, újfent gondolkodás nélkül. Aztán gyorsan megköszörülöm a torkom, és újra megszólalok, még mielőtt reagálhatna. – Nem baj. Ez így akkor sem mehet tovább. Tudod, ha újra megtörténne, következményekkel járna, és az nem lenne jó.
- Következményekkel? – Vigyora, ha lehet, még szélesebbre húzódik.
- Nem úgy, ahogy gondolod. Nem folytatással. Komoly következményekkel.
Kapnom kéne valami díjat azért, hogy mindezt leheletnyi pirulás nélkül kimondtam.
- Szerintem te magad sem tudod, miről beszélsz – jelenti ki végül, miközben átható pillantása még mindig az arcomon pihen.
- Pontosan tudom – felelem ellentmondást nem tűrőn. Ezúttal én fúrom a tekintetem az övébe, méghozzá jó mélyen, hogy hitelt adjak a szavaimnak.
Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ennél jobban belegabalyodjak ebbe a helyzetbe... Vágy ide, vágy oda, nem gyakorolhat rám ekkora érzelmi befolyást a szőke. Még akkor sem, ha egyértelmű, hogy valamilyen furcsa módon, valahogyan... én is fontos lettem neki. Mert még ha így is van, egészen biztos vagyok benne, hogy nem tartunk egészen pontosan azonos irányba.
Egyszerűen nem szabad komolyan belé szeretnem most, mert ha az egyéb katasztrófák tortájának a tetejére még a viszonzatlan szerelmek habját is felkenhetem, akkor jónéhány oldalt lefoglalhatok magamnak a Világ Legnagyobb Pancserei című kötetben, ha készül valaha ilyen. Ha nem, akkor megjelentethetem önéletrajzregényként...
- Granger? – vonja fel a szemöldökét Malfoy, miután túl hosszasan gondolkodok el az íróiparba való betörésemen.
Erőt veszek magamon, és még mindig a szemeibe nézve azt mondom:
- Ne csókolj meg többször, kérlek.

Malfoy arcáról lehervad a mosoly. Zavar ül ki rá.
Aztán a szomszéd utcában magasodó templom harangjai megkondulnak, jelezve, hogy elérkezett az indulás perce.
- Butaságokat mondasz, Granger. De térjünk vissza erre a témára akkor, ha túl vagyunk a mai kalandon – mondja, majd olyan gyorsan dehoppanál, hogy semmiképp se lehessen hozzáfűzni valóm.
Az ajkamba harapok, egy másodpercig csak bámulok magam elé, aztán én is köddé válok.

***

A mai napon a Minisztérium a csapdába csalásom céljából kijelentette, hogy az aurorok alapos nyomozás során minden terhelő körülmény ellenére arra a következtetésre jutottak, hogy nem lehetek bűnös, nem ölhettem meg Sarah Clarkot.
A lakásomat továbbra is megfigyelés alatt tartják, de úgy vélik, egyenesen a Minisztériumba sétálok majd be, ha megtudom, hogy csupán ki akarnak hallgatni, mert nyilvánvalóan azt gondolom, a múltbéli cselekedeteimre és az ott végzett munkámra való tekintettel védelmet élvezek. Egy szó mint száz, nem tanúsítanak különösebb jelentőséget a hely ellenőrzésének. A valódi ellenségeink azonban árgus szemekkel mustrálják az otthonomat, ma este különösen, miután számos kétségkívül bűnben járó mágus számára elérhetővé tettünk néhány pletykát arról, hogy a Minisztérium balfék lépése kitűnő lehetőséget nyújt arra, hogy jómagam is szegény ártatlan lakás áldozatává váljak.
Mert vissza kell mennem oda. Mert elrejtettem ott néhány rendkívül értékes, fontos dolgot, melyekre szükségem van ahhoz, hogy megmeneküljek. És mert túl sokan akarnak engem holtan látni ahhoz, hogy ezt a kirándulást megúszhassam.

A lakásom sötét, és túlságosan csöndes, amikor megérkezek. Első pillantásra csak az elhagyatottság nyomai látszanak rajta, de ahogy teszek néhány lépést, felfedezem, hogy a bútorok nem egészen úgy állnak, mint korábban, a nappaliból eltűnt a szőnyegem, a polcaimon pedig a feldöntött csecsebecsék még ilyen sajnálatos fényviszonyok között is egyértelműen jelzik, hogy itt bizony dulakodás történt.
Odalépek a titkaimat híven őrző komódom mellé, és turkálni kezdek a fiókokban, ki tudja pontosan, mit is keresve. Feszülten várom, hogy hangokat halljak a hátam mögött.

Amikor az első léptek zaja kettészeli a nappali csöndjét, már a torkomban dobog a szívem.
A pálcám után nyúlok. Karomat szorosan az oldalam mellett tartva várom, hogy legyen okom hátat fordítani a szekrényemnek.

- Végre megvagy.
Kimért, nyugodt hangon szólal meg, én pedig azon nyomban megperdülök, s bár valójában sokadik alkalommal játszódik le ez a jelenet, hivatalosan most lep meg először a lakásomban Draco Malfoy.
- Te...? – kérdezem hitetlenkedve. – Gondolhattam volna, hogy te is benne vagy – rázom meg a fejem.
Még mielőtt válaszolhatna, feltűnik a színen egy auror. Nem ismerem, de az öltözéke egyértelművé teszi, hogy miért is van itt. Elkerekedett szemekkel bámul rám, majd Malfoyra néz, és már küldené is a patrónusát erősítésért, amikor rá szegezem a pálcám, és a falnak taszítom. A padlóra zuhan, és egészen biztos vagyok benne, hogy néhány jól kihasználható percig képtelen lesz megmozdulni, mégis szem és fültanúja lesz mindennek, ami a helyiégben történik.
Malfoy felnevet, amikor felé fordítom a pálcám.
- Még meg is könnyíted a dolgom. Mindig is sejtettem, hogy a hírhedt okosságod csak a könyvtár négy faláig terjed.
Küldök rá egy rontást, ahogy előzetesen megbeszéltük. Olyat választok, melynek kivédése nem igényel sok energiát, de a látványa megnyerő – ki kell buliznunk, hogy Malfoy a lehető legkevesebb mágiahasználattal megússza az éjszakát.
Még mielőtt válaszolhatna a támadásomra, feltűnik egy földig érő, hatalmas fekete talárt viselő férfi, oldalán egy másikkal, aki egyszerű sötét nadrágot és bőrdzsekit visel. Merlin se mondaná meg, hogy összetartoznak, mégis nyilvánvaló, hogy ugyanazon céllal érkeztek.
- Fene se gondolta volna, hogy ilyen ostoba – morogja a taláros, aztán észreveszi a földön heverő aurort, majd a velem szemben álló Malfoyt is, és elakad a szava.
Összevont szemöldökkel néz a szőkére. Aztán felém fordul ő is, meg a társa is.
És akkor az aurorét leszámítva a szobában található összes pálca végén vészjósló fények villannak fel.

Záporoznak közöttünk az átkok, hatalmas romhalmazzá alakítva azt, ami a nappalimat ezidáig régi mivoltára emlékeztette. A kanapé mögé vetem magam. A bútordarabot eltalálja egy eredetileg nekem szánt varázslat, és azon nyomban kigyullad. A dohányzóasztal darabokra hullik, amikor az én pálcámból induló bűbáj téveszt célt. A komódom orra bukik. Minden a feje tetejére áll, a falak különböző színekben villannak fel, a festék lepereg róluk, ahol nekik vetődik egy-egy átok. Kitartóan támadjuk egymást: alig néhány perc alatt romhalmazzá változtatjuk a helyiséget.

Már nem is látom, merre célzok, csak azon vagyok, hogy tudjam, hol van Malfoy, és őt még csak véletlenül se találjam el.
- Uraim! – kiált fel ekkor a szőke két varázslat között. Kis szünet következik. A mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed zihálásom nyomán, miközben a másik oldalán füstölgő fotelnek vetem a hátam. Megtapogatom a dzsekimben rejtőzködő üvegcsét. Malfoynak hamarosan végeznie kell velem, méghozzá ezeknek a buta melákoknak a tulajdon szeme láttára.
- Ne pazaroljuk egymás idejét – folytatja a szőke. - Hagyjátok, hogy végezzek a boszorkával, és vigyétek, amit akartok.
- Nekünk ő kell – morogja a bőrdzsekis fazon. – Élve.
Hogy mi???????

Úgy tűnik, egy igen rövid pillanatra Malfoy is megilletődik, de hamar túllendül rajta, mert egy szusszanásnyi idő után már el is ejti a válaszát.
- Már pedig ennek a nőnek ma éjjel meg kell halnia – mondja határozottan, a tőle megszokott magabiztossággal és pimaszsággal.
- Ugyan miért? – horkan fel a csuklyás férfi.
Válasz helyett azonban megint egymásra támadnak, bennem pedig egy röpke pillanatra meghűlik a vér. Kínos pontossággal terveztük meg az egész estét, és úgy tűnik, épp ez a fajta precizitásunk igyekszik most kudarcba fullasztani az akciónkat.
A háló felé vezető rövidke folyosó felé pillantok, kiút után kutatva, Malfoy ugyanis kétségkívül ki fog merülni, méghozzá nem is olyan sokára. És ekkor észreveszem, hogy az auror mocorog. Csodálatos.
Elmosolyodok, ahogy kezd összeállni a fejemben a megoldás. Az auror patrónusa már úton is van az erősítésért.
- Elég volt ebből! – mordul fel a csuklyás férfi. Kikukkantok a fotel mögül, és a teljes észrevétlenség biztonságában bocsájtok néhány védőbűbájt a szőkére a felvillanó átkok viharában. Aztán előlépek a rejtekemből, és a bőrdzsekist kezdem támadni.
A falnak támaszkodó auror is elszór néhány átkot. Épp abban a pillanatban pattan ki Malfoy kezéből a pálca a begyűjtő bűbájomnak köszönhetően, amikor megérkeznek a Parancsnokság emberei. De nem ők az egyetlenek, további meglepetésvendégek tűnnek fel a színen a másik oldalt erősítve, nekünk pedig ezt a zűrzavart kell nagyon sürgősen kihasználnunk.
Malfoy értetlenül pillant rám, én pedig a záporozó átkok között mellé lopakodok, amikor megbizonyosodok róla, hogy senki nem figyel ránk, és megragadom a karját, hogy a háló felé rángassam, amíg az aurorok az ismeretlen alakokkal játszadoznak.

Berohanok a szobába, magam után húzva Malfoyt.
- Mi a fenét művelsz?
Ahelyett, hogy válaszolnék, az erkélyajtóhoz loholok, és egy másodperc alatt kirobbantom a benne lévő üveget. Az éjszaka egy hűvös fuvallatának simítása kellemesen érinti a párbajozásban felforrósodott bőrömet. Egy pillanattal később a fal melletti szekrényhez lépek, és lesöpröm róla hőn szeretett könyveimet. Utána számos átkot bocsájtok az egyéb tárgyakra, hogy látványos pusztítást végezzek.
- Granger!
- Egy perc, és észreveszik, hogy eltűntünk. Úgyhogy essünk túl a dolgon gyorsan.
- Emlékeztetnélek, hogy te vetted el a pálcám – világít rá Malfoy, én pedig nem teszek semmi egyebet, csak elmosolyodok. – Így nem tudtam...
- Ha végeztünk, dehoppanálnod kell velem. Aligha maradna erőd rá, ha a látszat kedvéért elsütnéd előttük a gyilkos átkot. Szóval úgy teszünk, mintha itt történt volna, és ezzel kijátsszuk őket. Csinálunk egy kis felfordulást, aztán megiszom ezt a löttyöt, én leszek a legjobb tetszhalott, te pedig elhappolod a meggyilkolásom dicsőségét. Na, gyerünk! – mondom túlságosan is felpörögve. Az adrenalinszintem kétségtelenül tetőfokára hágott, úgy száguld a vérem, hogy szabályosan érzem, ahogy sebesen végiglohol a testemen. – Azért a biztonság kedvéért elmondom az átkot... - motyogom, majd az ajkamba harapok. – Sosem tudhatjuk, mikor találjuk szembe magunkat egy váratlan Priori Incantatemmel. Még akár hasznot is húzhatunk belőle. Improvizálj, ha szükségesnek látod! Tégy meg bármit, hogy felhívd magadra a figyelmüket.
- Szerintem az már sikerült – dönti oldalra a fejét Malfoy.
- Az érdeklődő figyelmükre gondolok. Érd el, hogy hasznot akarjanak húzni a társaságodból, és ne csak az a fickó legyél, aki belerondított az elrablásomba. Ha teheted, várd meg, hogy az aurorok is vessenek rám egy pillantást. Ha nem, akkor így jártunk... Várj az utolsó másodpercig.
- Nem kell kioktatnod, Granger.
- Bocs, csak túlpörögtem – sóhajtok.
Malfoy mond semmit: szótlanul figyeli, ahogy néhány másodperc elteltével ráveszem magam a két gyűlöletes szó kimondására, miközben az Ő pálcáját tartom a kezemben. Az átok a padlót éri, s bár hagy némi nyomot maga után, az tökéletesen beleolvad a szobában előidézett rendetlenségbe.
Odadobom Malfoynak a pálcát, aki egy igen ügyes mozdulattal könnyedén elkapja, és még azelőtt felhörpintem ezt a még mindig elég undorító bájitalt, hogy végig gondolnám, milyen varázslatot is végeztem el az imént.

A testem összeroskad - a padlóra zuhanok. A szemeim tágra nyílnak, s bár minden életjelem a bájital rejteke mögé húzódik, az érzékeim kiéleződnek. Hallom, ahogy az általam előidézett zöld felvillanást követően a nappaliban elhatalmasodó zajok csillapodni kezdenek.
Malfoy odalép hozzám, elveszi tőlem a pálcámat, és aggódó képpel néz az arcomra. Az övéből is kifut a vér, ahogy egyre szürkülő bőrömre pillant, miközben hüvelyujját végig húzza alsóajkamon, mely minden bizonnyal élettelen színekben tündököl már. Képtelen vagyok megmozdulni, ránézni, akárhogy jelezni, hogy minden rendben velem.

A lakás többi részéből érkező hangok kis híján széthasítják a dobhártyámat.
- Meglógott!
Hatalmas csattanás.
- A pasi is eltűnt!
Valaki minden bizonnyal a padlón koppan.
- A szoba!
Üvegcsörömpölés.
- Menj! Fogd el a csajt, én addig feltartom ezeket.
És a következő pillanatban kivágódik a háló ajtaja. A bőrdzsekis férfi rám néz, aztán a mellettem elhelyezkedő Malfoyra pillant, akin nyoma sem látszik előbbi elképedésének.
- Valaki elkésett- vigyorodik el.
- Meghalt? – vonja össze szemöldökét a férfi.
- Meg bizony. És ha nem haragszol, most távozunk.
- Mi a fenének vinnéd magaddal? Már ha távozhatnál, mert úgy éljek, nem hagyom, hogy meglógj.
- Nem csak megölöm, hanem el is tüntetem – vonja meg a vállát Malfoy. Akár válasz nélkül is hagyhatná a kérdést, de igyekszik maradéktalanul teljesíteni a rá eső szerepet, és várni néhány kockázatos másodpercet, hátha az aurorok is betoppannak. – Része a megállapodásomnak.
- Kivel köttetett? – kérdi sötét hangon a férfi.
- Inkább követem Grangert a halálba, mint hogy kiadjam a megbízóm nevét. És hidd el, nem kellemes társaság, szóval...
- Ismered? – hangzik el a kérdés egy igen kíváncsivá vált hangon. Malfoy kihasználja a varázsló megingását, és egy pillanat alatt megfosztja pálcájától a férfit.
- Régről. Sajnos. De épp elég szót vesztegettem rád – vigyorodik el a szőke, aztán magához rántja a testem, és távozni készül velem.
A pasas azonban nem adja fel könnyen, a padlóra veti magát, és megragadja a bokám, éppen abban a másodpercben, amikor megrántja a köldököm az ismerős érzés. Malfoy szorosan tart, míg a semmiben kavargunk, az utazás azonban nem egyszerű: ide-oda vergődünk, miután a szőke az utolsó előtti pillanatban gondolja meg magát az úticélt illetően.
Régesrég űzöm az ipart, de ha teljes valómban élnék és virulnék, most egészen biztosan kidobnám a taccsot.

A szabad ég alatt kötünk ki végül. A hátam valami hidegnek ütődik, Malfoy karjai pedig eltűnnek. Tehetetlenül bámulom a csillagos eget, miközben a természetes vizek összetéveszthetetlen illata tudatja velem, hogy valószínűleg egy folyó mellett vagyunk. Azzal az egyetlen képpel kell megelégednem, mely ebből a szemszögből látszik: úgy okoskodok, hogy egy hídon kötöttünk ki végül. Kitartó dulakodás zaja férkőzik a fejembe: esküdni mernék rá, hogy hatalmas pofonok csattannak el mellettem.
- Ne is... álmodj... róla... hogy... - nyögi Malfoy. Aztán különös fény villan: az utolsó varázslaté, melyre a szőke erejéből futotta mára. – Légy boldog, hogy nem veszem el a te életedet is – teszi hozzá, majd megindul felém.
De még mielőtt odaérhetne hozzám, további léptek zaja rondítja tovább ezt az egyébként is förtelmessé vált az éjszakát.
- Ó, a büdös francba – morogja Malfoy. – Bob! Indulj!
Mi???
Aztán a hangok alapján Malfoy is eltűnik.
De én tudom... tudom, hogy valójában nem hagy magamra.

- Tényleg meghalt? – kérdi az éjszaka sokadik ismeretlen, ezúttal azonban női hangja.
Az illető, akinek a kérdést szánta, odalép hozzám, vet rám néhány pillantást, megtapogatja a pulzusom.
- Igen – bólint végül néhány másodpercnyi hümmögés után.
- A rohadt életbe! Így már nem megyünk vele semmire – kiált fel dühösen a nő, majd vesz néhány igen mély, feszült lélegzetet. – Azért vigyük magunkkal – folytatja, miután látszólagos megnyugvást erőltet magára -, és mutassuk meg a főhadiszálláson. Biztos, ami biztos – adja ki az utasítást.
Az életjeleimet ellenőrző férfi most felránt a földről.
De mielőtt útnak indulnánk, újabb fények villannak fel. Kezd komolyan nevetségessé válni ez a történet.
- Aurorok? – hallom a nő hangját.
Aztán, még mielőtt dehoppanálhatna, az engem cipelő férfi minden előjel nélkül előre bukik, és áthajít engem a korláton.
- Mi a fenét művelsz!?... – sikoltja a nő, de a továbbiaknak már nem vagyok fültanúja.

A testem elnyelik a hullámok, élettelennek látszó mellkasomban ezúttal harapós félelem halmozódik fel. Először nem tudok megmozdulni, csak süllyedek, egyre nagyobb víztömeg magasodik fölém, míg végül már semmit sem látok. Aztán az oxigénhiány felnyalábolja a testemre bocsátott bűbájt, a végtagjaim megmozdulnak, és benyelek egy hatalmas adag vizet, ahogy életre kelő tüdőm parancsára megrándul a testem a rosszullétemet csillapítani képes levegő után szomjazva.
Talán túlságosan elhamarkodott kijelentést tettem, amikor azt mondtam, mindketten tudjuk, nem halok meg ma éjjel...
Ha a helyes irányba tudnám mozdítani a karjaimat, megpróbálhatnék kiúszni a partra. Addig küzdök, míg sikerül kinyújtanom őket, de ennél többre sajnos, akármennyire is szeretném, nem vagyok képes. Az elmém egyre ködösebbé válik.
Csak süllyedek tovább, ahelyett, hogy a felszínre törnék, és ebben a pillanatban annyi minden nehezedik a vállamra, hogy egy eszeveszett gondolatom eredményeképp végül már nem is próbálkozok tovább.

A földi lét mentőkötele azonban ráfonódik az ujjaimra, mielőtt végleg magával ragadna a végtelen sötétség, és egy erős kar felránt a mélyből.