- Hoznál nekem egy kést?
Mrs. Malfoy ágya mellett térdelve, egyik kezemben egy megtermett Baziliszkusz-foggal teszem fel a kérdést. A szőke mögöttem áll, így nem látom a reakcióját, de néhány másodpercen belül hallom, ahogy elhagyja a szobát. Amíg távol van, egyre csak azon jár az agyam, hogy egészen biztos vagyok-e abban, amire készülök. Narcissa Malfoy bőre azonban holtsápadt, arca beesett – látványa egyre csak azt kiabálja felém, hogy ennek a nőnek már akkor sem árthatnék, ha akarnék. De azért nem szívesen kockáztatok.

- Tessék – nyomja a kezembe Malfoy a kis konyhakést, miután visszatér a szobába.
Megköszönöm, a sarkaimra ülök, és felemelem a hófehér takarón pihenő, főnixkönnyel teletöltött fiolát. Úgy okoskodom, hogy néhány csepp elegendő lesz belőle Mrs. Malfoy kikúrálásához. A többivel azt kezdünk, amit csak akarunk.
– Miért van szükséged rá? – kérdi Malfoy mellettem állva, gyanakvó tekintettel meredve a kezemben tartott tárgyra. Válasz helyett sóhajtok egyet, felemelem a bal kezemet, és a kés élét határozottan a tenyeremre illesztem.
Aztán rámarkolok, méghozzá jó erősen.

- Mi a francot művelsz? – kiált fel rögtön a szőke. Legszívesebben felnevetnék döbbent ábrázata láttán, de vonásaimat egészen másféle irányba sodorja a kezemre lecsapó, égő fájdalom.
- Au – tátogom, aztán Malfoy felé nyújtom a könnyel teli üvegcsét. – Cseppents rá belőle egyet, nagyon óvatosan – utasítom. A tároló után kap, és szempillantásnyi idő alatt kinyitja. Amikor a benne lévő folyadék útja szabaddá válik, szakít a gyorsasággal: mellőzi az elhamarkodott mozdulatokat, miközben rettentő óvatosan a tenyerem fölé emeli a fiolát.
- Pontosan miért is volt szükség erre? – kérdi mély sebemre pillantva. Megdönti a kis üveget, vigyázva, hogy tartalmának csupán egyetlen cseppje zuhanjon vértől pirosló bőrömre.
- Nem igazán találkoztam még ilyesmivel. Mármint gyakorlatban – magyarázom, miközben kellemes melegség árad szét a bőröm alatt a könnycsepp becsapódását követően. A sebem egy pillanat alatt összehúzódik, a tenyeremet keresztbeszelő mély vágás hamarosan a múlt egy nyomtalanul távozott részletévé válik. – Nem tudhattam, hogy egészen biztosan működik a dolog akkor is, ha nem mi magunk siratjuk meg a madarat – mosolyodok el az immáron teljesen ép tenyeremet bámulva. Megmozdítom az ujjaimat, ökölbe szorítom a kezem, és igyekszem elhessegetni a könnyek hatása iránt fellobbanó csodálatomat. Felnézek Malfoyra, megvonom a vállaimat, és óvatosan elmosolyodok. – Nyilvánvalóan nem mérgezem meg az édesanyádat anélkül, hogy biztos lennék a gyógyulásában.
Egy percig megfejthetetlen pillantással fürkészi az arcom, aztán tekintete az édesanyjára vándorol.
- Úgy tűnik, ezzel nem lesz gond – feleli végül.

Bólintok, majd visszafordulok Mrs. Malfoy felé. Veszek egy jó mély lélegzetet, és úgy döntök, hogy talán ideje lenne biztosítanom egy kis bizalmat saját magam felé. Elhitetem a fejemben tiltakozó belső hangommal, hogy ez a legjobb dolog, amit csak tehetek, és egy jó alaposan, de még így sem eléggé megfontolt mozdulattal az asszony hófehér bőréhez érintem a förtelmes állat fogát. Összekaparom minden csepp határozottságomat, majd még mielőtt újra eluralkodhatna rajtam a kétség, megsebesítem Mrs. Malfoy karját, így letörölve a térképről a biztonságos visszautat.

Malfoy mozdulatlanul áll, még mindig pontosan ugyanott, ahol az előbb, és mindketten az édesanyját bámuljuk. Összevont szemöldökkel várom, hogy valami történjen, de az asszony karján éktelenkedő néhány csepp vértől eltekintve semmiféle változást nem észlelek rajta. Eltelik egy perc, majd még egy, és azon kapom magam, hogy már a harmadik is elszáll, de én még mindig nem csináltam semmit. Baljós érzésem támad, rögtön magával ragad az aggodalom: mi van, ha a méreg alattomos módon, mindenféle mellékhatás nélkül pusztít? Reménykedtem benne, hogy valamiként nyomon követhetem majd a terjedését, de úgy tűnik, hiú ábránd volt. Dühöngök egy sort a hanyagságom miatt, amiért nem néztem utána a dolognak, de szinte azonnal tudatosul bennem, hogy a harag az utolsó dolog, amivel jelen helyzetben foglalkoznom kell. Mrs. Malfoy karja után kapok, és gyorsan kitapintom a pulzusát – a szíve komótosan ver, pont úgy, mint korábban. Merlinnek hála!
- Add ide! – intek Malfoynak, és kinyújtom a karom, hogy megkaphassam a könnyeket.
- Ha engem kérdezel, nem jött be – jelenti ki mindenféle csalódástól mentes hangon.
Nem felelek, csak nyelek egy hatalmasat, és az imént okozott seb felé irányítom a fiolát, hogy a biztonság kedvéért feltakarítsam az okozott kárt. Mágiablokk ide vagy oda, nem szeretném megkockáztatni, hogy ez a förtelmes méreg még nagyobb bajt hozzon ránk. Kissé csalódottan és szomorúan készülök a cseppentésre, amikor megkésve ugyan, de iszonyatos dolog történik.

Mrs. Malfoy háta hirtelen ívbe hajlik, aztán rángatózni kezd. Kifut az arcomból a vér, ahogy gyorsan hátrarántom a karom – egy hajszálon múlik csupán, hogy az értékes ellenszer a padlón kössön ki. Szerencsére nem veszítem el a fejem, szabad kezemmel azonnal az asszony karja után kapok, és megpróbálom olyan erősen a takaró puha anyagához szegezni, hogy még csak véletlenül se okozhasson kárt magában, bennem vagy az ujjaim közt tartogatott üvegcsében. Esélyem sincs, hogy előkapjam a pálcám. Malfoyban reménykedem, ő azonban varázslat alkalmazása helyett rögtön az ágy másik oldalára ugrik, és mindent bevet, hogy mozdulatlanná tegye édesanyját. Az asszony egy ideig kitartóan próbál kitörni fia karjai közül. Miután a felsőteste fogságba esik, beveti a lábait, és másodperceken belül lerugdossa magáról a takarót.
- Mi lesz már? – nyögi Draco leheletnyi kétségbeeséssel vegyült hangon. Mrs. Malfoy szemei hirtelen felpattannak, tekintete a távolba veszik, egyértelművé téve, hogy akármennyire és ébernek tűnik, valójában nincs köztünk.
- Biztosan kell tartanunk – felelem a fejemet rázva. – Ha kiveri a kezemből a fiolát, akkor nagy bajban leszünk.
Malfoy bólint egyet, bár egyértelműen nincs ínyére a dolog. Legszívesebben én magam is azon nyomban elűzném a méreg minden cseppjét, de a józan eszem visszatart az elhamarkodott cselekvéstől.
A következő pillanatban Malfoy összevont szemöldökkel fordul felém.
- Oké, elintézem, hogy egy percre viszonylag mozdulatlan maradjon, te meg csináld a dolgod.
Javasolhatnék egy bűbájt, de fogalmam sincs, hatna-e. Malfoy nem vár válaszra, szó szerint ráveti magát az édesanyjára, amennyire csak lehet, a nőre nehezedik, hogy valamelyest mozgásképtelenné tegye. Én még mindig a karját szorongatom, mely most mintha kissé elgyengülne. Rögtön lecsapok az alkalomra, néhány apró könnycseppet juttatva az általam okozott sebbe.

Szinte azonnal felhagy a kapálózással. Szája elnyílik, szemeit lehunyja, az izmai elernyednek, teste pedig úgy süpped puha párnái közé, mintha az előző percek meg sem történtek volna.
- Ez most jó jel? – kérdi Malfoy tanácstalanul.
- Fogalmam sincs. – Hasonló érzésekkel küszködve rázom meg a fejem. – De egészen biztosan nem rosszabb, mint korábban – teszem hozzá megnyugtatásképp.
- Csodálatos.
Malfoy visszahúzódik, lassan elengedi édesanyja karját, és elgondolkodva néz végig rajta. Miután egyelőre nincs használható ötletem, elkezdem megigazgatni a lepedő felgyűrődött széleit. Muszáj csinálnom valamit, különben itt helyben megőrülök. Malfoy a segítségemre siet, kényelmesebb helyzetbe hozza Mrs. Malfoyt, én pedig a takaró után nyúlok. Miután óvatosan ráterítem, megállapítom, hogy most éppen úgy fest, mintha semmit, de semmit nem tettünk volna. Kísértetiesen hasonlít arra a fickóra, akit a kúriában kellett volna meggyógyítanom.

- Mi van, ha épp fordítva történtek a dolgok?
Hirtelen jut eszembe a gondolat, a kérdést pedig sokkal inkább magamnak teszem fel, mint Malfoynak. Kíváncsi szemeit rám emeli, várva, hogy folytassam a beszédet.
- Fordítva?
- Igen. Hát persze! – hunyom le a szemeimet. Előszedem a pálcámat, és az asszonyra szegezem.
- Kifejthetnéd részletesebben – jegyzi meg Malfoy, még mielőtt bármit is tehetnék.
- Azt hittem, a méreg majd megöli az átkot, mivel úgy véltem, a mágiablokk nem engedte teljességgel érvényesülni a varázslatot, csak valamiképp lebénította az anyukádat. Hiszen egy teljes évig sikerült változatlan állapotban tartanod – magyarázom gyorsan. – De most úgy gondolom, végül mégsem a sötét varázslatra hatott. Azt mondtad, az utóbbi időben romlott az állapota.
- Így van.
- Szerintem az átok ilyen sok idő után valahogy a gáton belülre szivárgott, mi pedig azt pusztítottuk el, ami kívül ragadt – húzom össze a szemeimet. – Olvastam egyszer egy nagyon erős varázslatról, amellyel egy időre felébreszthetném. Nem könnyű, és olyan sok mágiára van szükség hozzá, hogy rajtad éppen egészen biztosan nem segítene. Ha édesanyádon működik, akkor az elméletem megállja a helyét.
- De ha a gát elpusztult, a méreg hogy a fenében maradt meg?
Tanácstalanul megrázom a fejem. Malfoy várakozó tekintettel figyeli, ahogy suhintok a pálcámmal. Lehunyom pilláimat, és olyan erősen koncentrálok, hogy már-már beleremegek. Amikor érzem, hogy sikerülni fog a varázslat, résnyire nyitom a szemeimet. A pálcám végén aranysárga fénysugár bukkan fel, majd szökik a levegőbe. Olyan lassan csordogál, mintha sűrűn folyó virágméz lenne. Mrs. Malfoy keze felé veszi az irányt: alattomosan beszökik hálóingje ujja alá, miközben fokozatosan egyre több energiát sugároz az asszonyba. Jó fél percig tartom mozdulatlanul a karom, ügyelve, hogy még csak véletlenül se szakítsam félbe a bűbájt.
- Sikerülhetett? – kérdi Malfoy óvatosan, ahogy az arany csík köddé válik. Már épp válaszra nyitnám a szám, amikor édesanyja felnyitja szemeit. Ködös tekintettel pislog néhányat, aztán lassan körülnéz. Elmosolyodok, amikor tekintete megállapodik Malfoyon. Jobb kezét a nyakára tapasztja, erőtlen ujjaival végigsimít sápadt bőrén. Megpróbál megszólalni, de nem jár sikerrel. Pillanatnyi megnyugvásom azon nyomban tovaszáll - úgy fest, mintha a varázslatom ellenére még mindig hatalmas fájdalommal küszködne. Felkapom a kis fiolát, és Mrs. Malfoy fölé hajolok. Ijedt tekintettel pillant fel rám, mire a szívem azon nyomban összeszorul. Kissé ideges, de megnyugtatónak szánt mosollyal azt mondom:
- Nyissa ki a száját.
Egy másodpercig habozik, aztán a fiára néz, és teljesíti a kérésem, én pedig lejuttatok a torkán néhány csepp főnixkönnyet. Másodperceken belül mély álomba szenderül. Bár arca most sokkal békésebben fest, ezúttal képtelen vagyok magamhoz ragadni a reményt, hogy hasznos dolgot tettem.


- Tanácsos lenne hazamennem – mondom, miután kilépünk Mrs. Malfoy szobájának ajtaján. – Vár rám egy igen érdekes beszélgetés Ginnyvel.
- Kikísérlek – bólint Malfoy, és elindulunk a lépcső felé.
A nap időközben az égbolt aljára csúszott, most minden sötétnarancssárga fényben úszik az erdőben. Amikor elég távol érünk a háztól, megállunk. Malfoy a mellkasán összefont karokkal figyeli, ahogy távozni készülök.
- Granger – mondja, még mielőtt eltűnhetnék a szeme elől. Érdeklődő pillantással fordulok felé, kíváncsian várva, hogy mit akar mondani. – Köszönöm.
- Ne hamarkodd el – felelem halkan. A földön pihenő gallyak és levelek igen érdekes látványnak bizonyulnak, és némiképp megnyugtató hatást gyakorolnak rám. Konkrétan meghalnék, ha most bele kéne néznem azokba a Szürke Szemekbe.
- Nem teszem – jelenti ki Malfoy határozottan, és a szemem sarkából látom, ahogy megrázza a fejét, mert mindenféle zavarom ellenére természetesen képtelen vagyok megállni, hogy legalább oldalvást rápillantsak. Halkan morgok egyet, mire ő a legnagyobb meglepetésemre elmosolyodik. - Úgy csinálsz, mintha kudarcot vallottál volna – jegyzi meg szórakozottan. Közelebb lép hozzám, mutatóujja az állam alatt súrolja a bőröm. Felemeli a fejem, így kényszerít fel rá, hogy a saját vesztembe rohanjak, és hagyjam magam a Szürke Szemeket illetően.
- Attól félek, épp ez történt – nyögöm ki kissé erőtlen hangon. Akármilyen jól is esik az érintése, azt azért nem felejteti el velem, hogy még most sem tudom pontosan, hogy mindenféle jó szándékom ellenére mi a fenét műveltem az előbb az édesanyjával. Vajon a főnixkönny képes lesz arra, amiben a Baziliszkusz mérge kudarcot vallott?
- Szerintem nem – rázza meg a fejét Malfoy. Összehúzott szemekkel figyeli, ahogy a mutatóujja az állam alól egyre feljebb vándorol az arcomon. Szó szerint megijedek magamtól, mert fogalmam sincs, hogy eshet ennyire jól egy egyszerű kis simítás a járomcsontomon. Legszívesebben oldalra dönteném a fejem, hogy az egész tenyere az arcomat érje, de sikerül megállnom a nagyon is kellemesnek ígérkező mozdulatot.
- Miért?
- Legalább a pajzstól megszabadultunk – vonja meg a vállát. Még mindig a saját kezét figyeli, ahogy lassan a fülem mögé tűri egy elkeveredett tincsemet, és komolyan úgy fest, mint aki már rég elkalandozott a témától. - Legalább abban biztos lehetek, hogy ha a könny nem működik, a gyógyszer hatni fog, ha egyszer sikerül megszereznem végre.

Úgy érzem, mintha egy jéggel teli vödör tartalmát zúdították volna a nyakamba. Zavartan elmosolyodok, és gyorsan hátralépek, egyértelművé téve, hogy most már tényleg mennem kell. Szörnyű érzés tárja ki a karjait felém, csúfondárosan vigyorogva, hogy készséggel a karjaiba vessem magam. Legszívesebben kiszaladnék a világból, amiért még mindig nem mondtam el Malfoynak, mit gondolok. Vele ellentétben én sajnos egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy létezik az a bájital, melyet a szolgálatáért cserébe ajánlottak. Ugyanakkor Harrynek tudnia kéne róla, ha így lenne. Ő pedig sosem hazudna, nekem legalábbis egészen biztosan nem, és ezen gondolat olyasfajta kapaszkodót jelent számomra, amely miatt továbbra sem terítem ki az összes kártyámat. Nem mellesleg hihetetlenül önző maradok.
Malfoy kissé meglepetten figyeli, ahogy hátrálok néhány lépést, aztán egy már jól ismert vigyor kíséretében azt mondja:
– Csak óvatosan a részletekkel, amikor megosztod Weasleyvel, hogy milyen eszméletlenül jól csókolok.

***

Épphogy csak megszabadulok egyik kínzómtól, bele is futok a másikba. Amikor megjelenek a nappalimban, Ginny már a kanapémon üldögél, egy halom párna társaságában. Olyan szúrós szemekkel mered rám, hogy legszívesebben berohannék a szobámba, és magamra zárnám az ajtót, csak ne kelljen szembe néznem vele.
- Szia – köszöntöm halvány mosollyal, de úgy tűnik, kedvességgel ezen az estén semmire sem megyek. Erőtlenül levetem magam a kanapé egy szabadon maradt részére, és hátradőlök. Ginny felém fordul: továbbra is dühös tekintettel bámul, így aztán igen gyorsan azon kapom magam, hogy meglehetősen kényelmetlen helyzetbe kerültem. Ismét. Bár tény és való, hogy ezt a mostanit mindenestül kiérdemlem. Ginny életében ez egy rettentően fontos időszak, és bár jó szándékkal teszem, akkor is kimaradok belőle. Mégis miféle barát vagyok én? Még erről a babaváró csoportról sem tudtam, amelyről Harry beszélt a múltkor.
A legkevésbé sem szeretném magára hagyni, de egyre csak úgy tűnik, hogy nincs választásom – a kényszer folyton elragad mellőle. Megfordul a fejemben, hogy ez talán valamiféle jel, és tényleg jobb lenne, ha a sarkamban lévő bajjal együtt távol maradnék tőle, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.
- Kezdem azt hinni, hogy mostanában nemigen futunk össze anélkül, hogy okod lenne kiengesztelni engem – jegyzi meg néhány kínos csendben eltelt perc után.
- Szörnyű alak vagyok – vonom meg a vállaimat tehetetlenül. Amikor ránézek, képtelen vagyok úgy csinálni, mintha egyszerűen csak sajnálkoznék. A hasára pillantok, és olyan hatalmas bűntudat költözik a mellkasomba már megint, hogy Ginny egy pillanatra aggodalmas kifejezéssel méreget. Eszembe jut az az irtózatos, sötét cella, a gyerekek, a kergetőzés az erdőben, a meghalt őr, a háttérben maradó, de folyamatosan jelen lévő fenyegetés, és hirtelen olyan fáradtság telepszik rám, hogy képes lennék nyomban elveszíteni az eszméletem.
- Annyira azért nem – motyogja kissé megenyhülve, majd a lábát a kanapéra húzva teljesen felém fordul. – Nekem is elég sok elintéznivalóm volt – teszi hozzá, hogy leheljen belém egy kis életkedvet, mire elmosolyodok. - De nem kerülgetheted tovább a forrókását – rázza meg a fejét. - Tudom, hogy Harry sokkal jobban képben van, mint én, és ez rettentően bosszant. Mi van veled, Hermione?
Ezúttal úgy okoskodom, hogy óvatosabban kell megkerülnöm a valóságot. Olyasmit kell mondanom, ami hihető, elég információt szolgáltat, de közben tökéletesen maga mögé rejti a nem kívánatos részleteket. Gondterhelten a hajamba túrok, miközben beszélni kezdek.
- Elég messze jártam. Totálisan váratlanul jött a kimaradásom, ha előre tudom, tényleg szóltam volna, hogy eltűnök – mondom lassan, szemernyi füllentés nélkül. Azt hiszem, nem megyek vele sokra, ha csak a Harry által lerakott alapokra építek. – Akármennyire is szeretnéd, hogy csodás hírekkel álljak elő, muszáj megjegyeznem, hogy nem romantikázással töltöttem az elmúlt napokat. Mármint nem csak azzal.
- Nem akarok rosszindulatú lenni, de süt rólad, hogy nem két jó erős kar közt pihengettél. Bár amúgy is sejtettem, hogy másról van szó – vonja meg a vállát.
- Tessék?
- Ezek a hülye hormonok teljesen elborítják az agyam, de attól még ismerlek, nem mellesleg a terhességi hangulatingadozásaim miatt még nem lettem sültbolond. Mint hivatalos kerítőnőd, természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem szívódnál fel egy pasi miatt ilyen váratlanul, napokig, egymás után kétszer.
- De hát Harry azt mondta, hogy...
- Ugyan már, Harry ízig-vérig férfiból van. Akármennyire is jól ismer, néha fogalma sincs, mit forgatok a fejemben. Reméltem, hogy elszólja magát, ha sokáig idegesítem a Titokzatos Hódolóval, de túlságosan kitartó volt. Legközelebb jobban az agyára kell mennem – mosolyodik el. El sem tudom mondani, mennyire szeretem, amiért egyetlen másodperc alatt képes visszafordítani egy épp indulásnak eredő lavinát a fejemben. Miután rájövök, hogy tényleg alábbhagyott a haragja, hirtelen felnevetek az arca láttán, Ginny pedig rögtön csatlakozik hozzám. Amikor alábbhagy a kacagásunk, megragadja az egyik mellette heverő párnát, az ölébe helyezi, és karjaival szorosan átöleli. – Szóval mi történt?
- Meg kellett keresnem valakit – bököm ki hirtelen. – Szereztem egy kicsit komolyabb feladatot, és beletelt egy kis időbe, míg sikerült megoldanom. De nem ismered az illetőt – fűzöm hozzá gyorsan, még mielőtt túlságosan belemerülnénk a témába.
- A lényeg, hogy sikerült – mondja Ginny elégedetten.
- Ahogy mondod – bólintok rögtön, úgy téve, mintha egyszerűen kimerült lennék, a feladatom pedig már rég lekerült volna a térképről. – Egyébként miféle babaváró csoporthoz csatlakoztál? – kérdem oldalra döntött fejjel. Rettentően kíváncsi vagyok, mit talált ki már megint. Na meg aztán irtózatosan szeretném elfelejteni egy kicsit, hogy pontosan hány okom létezik az aggodalomra.

És akkor Ginny áradozni kezd - olyan lelkesen, hogy nem bírok nem mosolyogni, miközben mesél. Kiderül, hogy nemrég találta ezt a kis csoportot, és egy ideje állapotos boszorkányokkal vesz részt különböző gyűléseken. Néha furcsa tornaórát tartanak, máskor pedig órákig csak beszélgetnek. Sőt, olyan is volt már, hogy együtt mentek vásárolni. Ez totál levette a lábáról Ginnyt. Tíz (!) teljes egész percen át beszél egyetlen darab kezeslábasról, aztán hátradől, a mögötte tornyosuló párnáknak támaszkodik, miközben arcán levakarhatatlan mosoly szélesedik.
- Képzeld, kaptam egy Tiltott Ételek Listát is. Szörnyűséges. Hónapokig távol kell tartanom magam a Mágikus Mákostól és a Varázslatos Vaníliáskarikától valami bugyuta adalékanyag miatt.
- Fogalmam sincs, hogy fogod kibírni – kuncogok, miután Ginny toplistás édességeiről van szó.
- Valahogy majdcsak túlélem – vonja meg a vállát. – De most már tényleg rengeteget beszéltem, szóval rajtad a sor.
- Mit mondhatnék?
- Például, hogy mi újság a titokzatos partnereddel, mert mindenféle elfoglaltságod ellenére valami biztosan történt köztetek. De kezdheted azzal is, hogy mi a neve, vagy, hogy hány éves, hol dolgozik, van-e valamilyen hobbija, mennyire megbízható, milyen színű a haja, a szeme, illetve akad-e bármiféle különös ismertetőjegye, amely alapján megtalálhatom, ha a nevét mégsem mondod el. Választhatsz, bár jobban örülnék, ha szép sorjában mindent elmondanál. Kíváncsian hallgatlak.
Egy percig elkerekedett szemekkel meredek Ginnyre. Aztán eszembe jutnak Malfoy szavai, meg a folyton folyvást elejtett megjegyzései, és rájövök, hogy nem is tudom, hol kéne kezdenem. Vajon tényleg részletesen be kéne számolnom, vagy csak úgy nagyjából? Na meg aztán amúgy is. Hogyan kéne nyilatkoznom a helyzetről, amikor még én magam sem vagyok teljesen tisztában vele?
- Tulajdonképpen jutottunk valamire – húzom össze a szemeimet, erőteljesen reménykedve abban, hogy ha beszélek egy keveset a csókunkról, akkor azzal kompenzálom, hogy a többi dologról nem nyilatkozhatok. Ginny vigyorogva követel további részleteket:
- Na és mire?
- Megcsókolt – bököm ki hirtelen, leheletnyi ideig tartó megfontolás után.
- Jó volt? – kérdi kíváncsian, én pedig ösztönösen elmosolyodom.
- Eszméletlenül – nevetek fel, szándékosan Malfoy szavaival jellemezve a történteket. Ginny teljesen felvidul, és egy rakat kérdéssel bombáz le, amelyeket szívesebben elkerülnék, de azért megpróbálkozom a válaszadással. Persze csak mértékletesen, de körülbeszéljük a történteket.

- El sem hiszem. Hosszas, igen erőteljes próbálkozásaim után végül mégis magad találtad meg a megfelelő személyt. Mondanám, hogy csalódtam magamban, de az olyan lenne, mintha nem is örülnék nektek – gondolkodik el. – És persze az, hogy a jelöltjeim nem feleltek meg, csak és kizárólag a te válogatósságod miatt van, nem az én hibám. Szegény Jeremy, biztosan lehangolt lesz, ha megtudja, hogy jársz valakivel.
- Azért ez így túlzás – mondom gyorsan, bár egyáltalán nem azért, mert sajnálnám szegény Jeremyt. Ginny felvont szemöldökkel figyeli az arcomra kiülő pillanatnyi zavart.
- Szóval akkor nem jártok?
- Nem – rázom meg a fejem. – Gondolom – teszem hozzá, aztán tanácstalanul megvonom a vállaimat, ahogy eszembe jut Malfoy nem sokkal korábbi viselkedése. – Jaj, fogalmam sincs!
- Olyan nincs, hogy nem tudod – nevet fel Ginny. – Megcsókolt.
- És?
- Hahó! Föld hívja Hermionét. A normális emberek többsége nem csókolgat meg csak úgy kedvtelésből akárkit. Bejössz neki.
Összehúzott szemöldökkel nézek Ginnyre, aki olyan biztosnak tűnik az elméletében, mintha azt mondta volna, hogy a baglyok tudnak repülni. Szívesen vitába szállnék vele, de egy jó érvem sincs, és akármennyire is úgy gondolom, hogy Ginny a segítségemre lehetne a csók hátterének pontos meghatározásában, ahhoz tudnia kéne Malfoyról, az pedig sajnos megengedhetetlen luxus számomra ebben a helyzetben. No meg persze rettentő logikátlan gondolat, hiszen bele se merek gondolni, mit szólna, ha közölném vele, hogy lassan komolyan belezúgok Draco Malfoyba. A kezeimre szegezem a tekintetem, és halkan felnevetek.
- Talán így van – mondom végül. Ginny egyértelműen pozitív jelnek veszi a kuncogásom, pedig csak azért tör fel belőlem, mert annyira kifürkészhetetlen lett az életem, hogy az már nevetséges.

***

Egy kiadós alvás után reggel tényleg utolér a munkám miatti bűntudat. Ezúttal olyan erőteljesen csap le rám, hogy semmiféle meggondolás nem téríthet le a Minisztérium felé vezető útról. A reggeli kávém után egyenesen az irodába megyek, és belevetem magam a már megírt aktákon kívül felhalmozódott dolgaimba. A délelőttöm olyan gyorsan suhan el, hogy szinte észre sem veszem.

Az ebédszünetemet az Abszol úton töltöm. Tegnap este megígértem Ginnynek, hogy elkísérem kiságynéző körútra – már ha ígéretnek számít az a bólintás, amelyet a mai programommal kapcsolatos határozott kijelentése után követtem el. Három boltban is megfordulunk, és annyi kiságyat nézünk meg, hogy mire az utolsókhoz érünk, már komoly szakértővé válok a megvizsgálásukban. Alaposan meglessük őket, a legapróbb részletekig összehasonlítva a szóba kerülő darabokat, hogy egészen biztosan a legjobbat válasszuk. Mindazonáltal van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb mágus számára a színt és az alakot leszámítva aligha fedezhető fel egyéb különbség. Ginny szerint ez éppúgy művészet, mint két fekete, azonos szabású szoknya közül a jobbat választani – érzék kell hozzá.
- Ő lesz az – mondja vigyorogva, egy bájos kis ágyikóra mutatva. Az elmúlt húsz percben ez a harmadik alkalom, hogy kiejti ezt a három szót, és akármennyire is élvezem a nézelődést, igazán remélem, hogy ezúttal komolyan gondolja.
Egy ideje feszélyezve érzem magam, bár nem tudom pontosan, miért. Valószínűleg megint elhatalmasodott rajtam a paranoia, de nem hagy nyugodni egy idegesítő kis hang a fejemben. Mindenesetre, hála az égnek, a vészjelzőm működése ellenére semmi kivételes nem történik.

Az elhúzódott ebédszünetem utáni órákat megint csak munkával töltöm, mivel Harry értesülései szerint a gyerekekhez szánt kérdéseinket okosabb lenne holnapra tartogatni. Jó sokáig a Minisztériumban maradok, csak késő este térek haza. Amikor a nappalimba érek, tudatosul bennem, hogy jó ideje nem volt ilyen normális napom. Aztán arra is rájövök, hogy a Ginnyvel töltött időt leszámítva nem is élveztem annyira. Ami azt illeti, túlságosan szokatlan és gyanús számomra ez a hirtelen egyhangúság. A kifürkészhetetlenné vált életem mára meglepően átlagos, és kissé hiányos lett.

***

Másnap délután, miután sikeresen megérkezek a Szent Mungóba, sietős léptekkel igyekszem a Harry által elmagyarázott útvonalon a gyerekek kórterme felé. Átvágok néhány fehér köpenybe öltözött orvos között, majd egy várón is keresztülrohanok, ahol sok-sok páciens vár vizsgálatra.
Mióta reggel kiléptem otthonról, egyfolytában furcsa érzésem van, és ez teljesen kikészít. Betegesen hangzik, de most éppen olyan, mintha rám hozná a frászt ez a sok ember. Persze nincs tömegfóbiám, az irodámban kuksolva is ideges voltam, pedig ott aztán tök egyedül lehettem, még akkor is, ha kétpercenként benyitott hozzám valaki. Délben már a munkát sem tudtam folytatni a bugyuta hangulatom miatt, így hát körbenéztem az osztályunkon, hogy gyakoroljam kicsit a vezető pozíció velejáróit, de ha lehet, csak tovább romlott a helyzet.

Egyenesen a folyosó végén található lift felé haladok, hogy végre lemehessek a kettővel alattunk lévő szintre. Amikor egy kisebb csoport mellé érek, hirtelen kinyílik egy rendelő ajtaja, és valaki megragadja a karom. Már épp azon morfondírozok, hogy hogyan szabaduljak meg a határozott ujjak szorításától, amikor tudatosul bennem, hogy Malfoy kapott el.
- Szóval megkaptad az üzenetem! – kiáltok fel meglepetten. Azonnal csöndre int, amit elég furcsának találok, miután senki más nincs rajtunk kívül a helyiségben.
- Fordulj vissza – mondja hirtelen.
- Mi?
- Fordulj vissza! – ismétli meg türelmetlenül.
- Azt értettem. De miért?
Tekintetét a hófehér ajtóra szegezi. Pillantása gyanakvó és éles, mintha anélkül is látná az ajtó túl oldalán zajló eseményeket, hogy kinyitnánk.
- Valaki követ téged – magyarázza halkan. – Fogalmam sincs, ki az, és miért van a nyomodban, de nem lenne jó, ha olyan helyre vezetnénk az illetőt, ahol nem látjuk szívesen.
- Mi?! Követ? Az nem lehet... - motyogom zavartan. – Mármint, hogy követhetne éppen engem?
- Elég rosszul, mivel kiszúrtam – feleli egyszerűen, bár tisztában van vele, hogy nem éppen erre voltam kíváncsi. Ahogy azzal is, hogy cseppet megkergültem az új infótól. - Mondjuk, egy igazi profinak a vérében van, hogy leleplezze a gyengébb próbálkozásokat – mondja vigyorogva.
- Mikor vetted észre? – kérdem kíváncsian, miután nagyjából lenyugtatom magam.
- Akkor, amikor én is követni kezdtelek.
Szívesen megkérdezném, mi vitte arra hogy a nyomomba szegődjön, de hirtelen beugrik valami. Dühösen morgok egyet, és magam is az ajtóra szegezem a pillantásom.
- Akkor ezért volt.
- Micsoda? – fordul felém értetlenül.
- Egész nap kényelmetlenül éreztem magam, csak nem tudtam miért – vonom meg a vállamat. – Tulajdonképpen már tegnap is így volt – jut eszembe a Ginnyvel töltött ebédszünetem vége. – De ma határozottan rosszabb lett.
Malfoy elgondolkodik, majd a halántékát dörzsölve gyanakvó pillantást vet rám.
- Látta valaki az arcodat a kúriában? – kérdi hirtelen. Összehúzott szemekkel gondolom végig, hogy kikkel találkoztam, és közülük mennyien vettek észre, mielőtt összeestek volna.
- A halott fickón kívül maximum ketten lehettek – felelem végül. Az egyik az az őr volt, akivel akkor küzdöttem meg, amikor először távoztam az ablakon keresztül. Mire visszaértünk, eltűnt a színről, minden jel szerint épen és egészségesen. – A második az az alak, akit leütöttél abban a szobában, ahol a könnyet találtuk. Nem tudom, hogy látta-e az arcom, mielőtt lecsaptál rá, de meglehet – gondolkodok el. – Azt viszont nem értem, hogyan találtak rám – rázom meg a fejem. – Honnan a francból tudják, hogy ki vagyok?
- Onnan, hogy Granger vagy – mondja Malfoy bosszúsan. – Egy csomó újságban benne voltál már, ráadásul Potter egyik legjobb barátja vagy. Simán felismerhetnek, gyakorlatilag bárhol.
- A fenébe!
- Szerintem is – bólint, aztán a kilincsre teszi a kezét. – Valahogy meg kell lógnod előle.
- Visszamegyek a sürgősségi felé – hadarom, miután eszembe jut, mennyien álldogáltak az osztály előtti teremben. – Biztos valami nagy baleset volt, rengeteg embert láttam ott.
- Oké – egyezik bele Malfoy. – Vessz el köztük. Van ott valahol egy kis ajtó, nem messze a pulttól, ami a személyzeti lépcsőkhöz vezet. Ott gyere le, várni foglak – fejezi be, aztán résnyire nyitja az ajtót, és int, hogy távozzak. Fogalmam sincs, ő hogyan kerül majd oda, de mint megállapítottam, lopakodásban kifejezetten profi, szóval további kérdések nélkül elindulok.
Nyugalmat erőltetek az arcomra, és körülbelül olyan tempóban suhanok el a folyosón, amilyenben korábban haladtam. Úgy gondolom, túlságosan gyanús lenne, ha csak úgy visszafordulnék, ezért inkább az eredeti útvonalon haladok tovább, a lift felé, csak éppen nem lefelé megyek vele. Amikor magamra maradok a felvonóban, a falnak dőlve próbálok összpontosítani, és mindenképpen elkerülni a gondolatot, hogy tegnap este az átlagos napokra panaszkodtam. Mekkora bolond voltam!
Amikor kinyílik a lift ajtaja, kifejezéstelen arccal lépek ki rajta, egyenesen a sürgősségi felé haladva. Irtózatosan nehéz forgolódás nélkül lépegetni, de ha bámészkodni kezdek, rájön az illető, hogy tudok róla, az pedig egyértelműen rosszabb lenne jelenlegi tudatlanságomnál.
Merlinnek hála, még mindig legalább annyian ácsingóznak a teremben, mint amikor előzőleg átszaladtam itt – ha nem többen. Lassítás nélkül kiválasztom a legsűrűbb területet, és átvágok néhány ember között, vigyázva, nehogy nekiütközzek valakinek. Miután elég ideig kacskaringózok a tömegben, az ispotály halványzöldre festett fala felé lopózok, és olyan gyorsan bújok be a Malfoy által említett ajtón, hogy egészen biztosan senki ne vehesse észre az eltűnésemet.

Az üres lépcsőházban aztán tényleg sietősre fogom, igyekszem mielőbb eltűnni, hogy ha véletlenül mégis errefelé kutatna utánam az a bizonyos Valaki, akkor csak hűlt helyemet lássa, és azt higgye, meg sem fordultam itt. Lerohanok a lépcsőkön, egészen addig, míg bele nem botlok az egyik fordulóban Malfoyba.
- Mit gondolsz? – kérdi a magasba nézve, amikor megérkezek.
- Szerintem leráztam.
- Akkor induljunk – int a kijárat felé, miután megbizonyosodik róla, hogy igazam van.

Ezúttal egy sokkal elhagyatottabb folyosón találom magam. Kicsit hűvösebb és sötétebb is van - valami ilyesmire számítottam, amikor Harry biztonságos helyről beszélt. Itt aztán senki sem fedezi fel a srácokat, elkerülhető a fölösleges kérdezősködés és egyéb kellemetlenségek.
Néhány lépés megtétele után észrevesszük, ahogy Harry kilép az egyik kórteremből. Amikor ő is felfigyel ránk, int, hogy kövessük, és visszafordul a szoba irányába.
- Elküldtem az őröket, hogy a látogatásotok lehetőleg ne tudódjon ki – magyarázza, amikor behúzzuk magunk mögött az ajtót.
A teremben sorakozó ágyak látványa eszembe juttatja a Roxfort Gyengélkedőjét, bár ez közel sem olyan tágas helyiség, ráadásul a berendezésen kívül aligha tudnék hasonlóságot felmutatni a két szoba között. Velünk szemben helyezkednek el a fekhelyek meg hozzájuk tartozó a kis éjjeliszekrények. Összesen nyolc ágyat látok, de csak négy foglalt. Zavart kifejezéssel nézek végig a gyerekeken, és hamar megállapítom, hogy ki hiányzik.
Harry rögtön észreveszi tanácstalanságom.
- Clary Clarksont délelőtt saját felelősségre elvitte a munkatársad – mondja gyorsan. Bólintok, sőt, halványan még el is mosolyodok. Sarah biztosan rettenetesen boldog volt, amikor végre találkozhatott a testvérével. Már csak ezért is megérte annak a pár napnak minden egyes másodperce.

A mostani körülmények között sikerül alaposabban megvizsgálnom a kimenekített srácokat. Harry bemutatja őket. A négy névből csupán kettő hangzik angolosan, a harmadiknak keleties a csengése, a negyediknek pedig latinosabb. Utóbbi esetében úgy okoskodom, hogy talán spanyol lehet az illető.
- Ők ketten külföldről származnak – mutat Harry a jobb oldali ágyak irányába. – Kim szülei a Távol-Keletről jöttek, ő maga viszont Angliában nőtt fel. A fiú azonban most jár először nálunk. Elég gyatra az angolja, de nagyjából ért minket.
Ez magyarázza, hogy az érthető okokon felül miért riadt meg annyira, amikor Malfoy elkapta őt a kis színjátéka során. Valószínűleg nem volt neki teljesen tiszta az előtte folytatott beszélgetésünk.
Kiráz a hideg, ahogy hirtelen eszembe jutnak azok a régi szállítmányok.
- Ezek szerint nem csak tiltott szereket csempésztek az országba – mondja Malfoy egy pillanattal később, mintha valamiképp hallaná a gondolataimat. Bólintok, és Harryre nézek, aki ugyan nem tud sokat a dologról, úgy tűnik, nem áll szándékában a részletekről kérdezősködni.
- Nemrég értesítettem a szüleit – mondja gondterhelten. – Amint tudnak, eljönnek érte. Hónapok óta keresik őt a hazájában...
- Ők meddig lesznek itt? – nézek a többiekre, még mielőtt belegondolnék, pontosan mi történhetett a fiúval ennyi idő alatt.
- Kim családja beleegyezett, hogy még egy ideig maradjon. Okosabbnak véltem meghosszabbítani a kezeléseik időtartamát, itt ugyanis szakadatlan felügyelet mellett pihenhetnek.
- Mi van a másik két lánnyal? – fordulok ezúttal a foglalt ágyak közül azok felé, amelyek a baloldalon vannak.
Harry sóhajt egyet, és maga mellé ereszti karját, erősen az oldalához szorítva az ujjai közt tartott mappát.
- Árvák.
Először megdöbbenek, aztán rájövök, hogy bár ez rettenetes, tulajdonképpen még akár logikus is lehet.
- Elég nagy kockázatot vállaltak Claryvel és Kimmel – mondja most Malfoy. – Minden bizonnyal könnyebb az árvaházból kicsempészni valakit, mint egy családból. Az is valószínű, hogy ott később veszik észre a dolgot, ha elég fondorlatosak.
- Ahogy mondod – erősíti meg Harry.

Semmiképp sem szeretném felzaklatni a gyerekeket, szóval, amikor hozzájuk fordulunk a kis diskurzusunk után, igazán egyszerű kérdéseket teszek fel nekik, jó messziről elkerülve a börtön, a sötétség, a fenyegetés és az ehhez hasonló förtelmes szavakat. Inkább csak az iránt érdeklődöm, hogy hallottak-e bármikor neveket, esetleg említett-e valaki akármilyen települést, vagy bármit, ami alapján rájuk akadhatunk. Azon kívül, hogy az egyikük már tudott az erdőről, nem jutunk kifejezetten sokra.
Malfoy kíváncsian néz, miközben a két baloldali lány ágya közötti székre ülök, és a lehető legkedvesebben és legnyugodtabban érdeklődöm. Főleg én beszélek, Harry nagyon ritkán szól közbe, a szőke pedig némaságba burkolózva áll mögöttünk.
A végére hagyom az egyik legfontosabb kérdésem. Kissé vonakodva ugyan, de végül felteszem.
- Előfordult valaha is, hogy valamilyen feladatot kaptatok tőlük?
Az első dolog, amelyet mindegyikük elmond nekem, hogy valami furcsa italt kellett inniuk. Egyikük sem tudta megállapítani, mi az, de bizonyos időközönként mind kaptak belőle. Ami pedig a külön feladatokat illeti... Az első lány, Katy azt feleli, hogy meg kellett gyógyítania egy nő kezét, miután valaki jó mély vágást ejtett rajta. A második hasonlókról szól, a spanyol fiú pedig a jövőről mond valamit.
Kim válaszol utolsóként:
- Szerették volna, ha mesélek nekik a túlvilágiakról.


Amikor kilépünk a kórteremből, az ajtó előtt megtorpanva határozottan előbb Malfoyra, majd Harryre nézek. Egyikük sem sejti, mit forgatok a fejemben.
- Harry, kérlek, add kölcsön a láthatatlanná tévő köpenyed – hadarom a szemüveges felé fordulva.
- Minek az neked? – kérdi helyette Malfoy.
A hajamba túrok, és idegesen körbenézek a folyosón, nehogy valaki véletlenül kihallgasson minket.
- Ki kell hoznom Malloryt a Minisztériumból.
- Miért? – szól most Harry kíváncsian. Nem beszéltem neki túl sokat a lányról, így cseppet sem lep meg az arcán uralkodó értetlenség.
- Kim gyakorlatilag szellemekről beszélt az előbb. A bátyja állítása szerint Mallory is efféle tulajdonsággal rendelkezik, én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy az a lány többet tud erről az egészről, mint bármelyikünk. Muszáj felébresztenem őt valahogy, mert jelen helyzetben azt hiszem, ő az egyetlen, aki segíthet.
- Ne haragudj, Hermione, de ez őrültség – rázza meg a fejét Harry. – Miért kéne ezért kihoznod a Minisztériumból?
- Azért, mert ha ott ébred fel, holnap bedugják az Azkabanba – mondom türelmetlenül, de Harryt cseppet sem érinti meg az idegességem.
- Nem feledkezhetsz meg róla, hogy ott legalább rajta tartják a szemüket. Ráadásul távolról sem támogatom, hogy egy bűnözővel karöltve menj bárhova is. Ó, ha már itt tartunk, pontosan hová szeretnéd vinni?
- Harry! – kiáltok fel dühösen. – Ő nem egy bűnöző, hanem egy fiatal lány, aki bajba került. Igenis ki kell hoznom onnan, és biztonságos helyre kell vinnem, hogy kiderítsük, mi a franc történik körülöttünk, és véget érjen ez az egész rémálom – hadarom visszafogott hangerővel, de leplezetlen dühvel. Malfoyra nézek, aki most összehúzott szemekkel figyeli az arcomat. Cseppnyi támogatást várok tőle, de nagyon úgy tűnik, hogy a nagy lopakodásban nem csak a léptei hangját hagyta hátra.
- Kérlek, bízz bennem – mondom Harrynek, aki úgy tűnik, igen nagy kétségekkel küszködik éppen. – Kérlek!
- Rendben, jól van – adja meg magát egy végtelenül hosszú perc után.
- Köszönöm – bólintok gyorsan. – Essünk túl rajta gyorsan – mondom, és elindulok a lépcső felé.
- Veled megyek – mondja Malfoy hirtelen, de gyorsan megrázom a fejem.
- Egyedül könnyebben menni fog – hadarom. Egy részem nagyon szeretné, ha velem tartana, másfelől viszont jobbnak látom félretenni a társasága gondolatát, miután még csak meg sem próbált mellém állni az előbb. Hiába győztem meg Harryt. – Amúgy sem férünk el annyian a köpeny alatt. Inkább találjatok egy helyet, ahol elrejthetjük a lányt.
A Kiválasztott barátom vonakodva bólint, aztán megperdül a tengelye körül, és gyors üzenetet küld az őröknek, hogy visszatérhetnek.

- Az előbb valaki a nyomodban volt – sziszegi Malfoy, míg Harry néhány lépéssel mögöttünk végzi a dolgát. A szőke hangja idegesen cseng, cseppet sem titkolja zaklatottságát. – Ha megtalál, egészen biztosan nem fog háromig számolni, mielőtt támadásba lendül.
- Épp ezért leszek láthatatlan – vigyorodok el, aztán karon ragadom Harryt, aki épp most ért be bennünket, és az ajtó felé vonszolom, még mielőtt Malfoy felelhetne.
Amikor egy pillanatra visszanézek, már csak hűlt helyét látom.
- Hermione... - sóhajt Harry aggodalmasan. – A Minisztériumról van szó – mondja ezúttal lágyabb hangon.
Összevont szemöldökkel nézek rá, miközben belépünk a lépcsőházba. Elgondolkodok rajta, hogy vajon mennyit tudhat Malfoy jutalmáról, aztán eszembe jutnak Mrs. Browns szavai is, meg az az idegesítő alak, akivel összefutottam nála a múltkor. A kétségeim egyre csak nőnek, pedig jó magam is ott dolgozom, és eddig soha semmilyen problémám nem volt. De hát manapság én is megrögzötten titkolózok, szóval ezen a vonalon haladva aligha akadok megnyugtató indokra, amiért a Harrynek igaza lehetne. Végül csak annyit mondok:
- Neked kéne a legjobban tudnod, hogy bármikor szembe találhatod magad ott egy förtelmes hazugsággal.

***

Sötétedés után érkezek meg a Minisztériumba, és rögtön a liftek felé veszem az irányt. Mivel ilyenkor már csak az éjszakai beosztottak tartózkodnak az épületben, ők pedig sokkal kevesebben vannak, mint a nappalosok, szerencsére sikerül egy olyan felvonót kifognom, amelybe egyedül szállhatok be. Miután becsukódik mögöttem az ajtó, előhúzom az oldalamon lógó táskából Harry köpenyét, és magamra terítem. A lift ajtaja az alagsorba érve kitárul – ha be akarna szállni valaki, üresnek látná, pedig egyelőre nem az. Kiszállok, majd a lehető leghalkabb léptekkel elindulok a folyosón a megfelelő irányba. Mivel jártam már idelent néhányszor, cseppet sem nehéz megtalálnom Mallory zárkáját. A láthatatlanságomnak köszönhetően pedig mindenféle gond nélkül elhaladok a cellákat őrző férfi mellett, aki éppen unottan bámulja a szemközti falat.

A Minisztériumban ideiglenesen fogvatartott rabokat néhány dementoron – szerencsére sikerül elkerülnöm őket - kívül csupán egy rács ejti fogságba. Mivel nagyon kevesen tartózkodnak itt huzamosabb ideig, és többnyire őket is külön őrzik, a biztonsági rendszer úgyszólván gyatra. Persze ahhoz, hogy az ember ezt kijelenthesse, igen jól kell ismernie az épületet.
Kidugom a pálcám hegyét a köpeny alól, az egyik vasrúdra szegezem, és könnyedén eltüntetem az útból egy rafinált kis varázslattal. A környező rácspontokon a vas nyúlóssá válik, mintha megolvadt volna. Ahogy a pálcámat előbb balra, majd jobbra húzom, sikerül annyi helyet nyernem két rúd között, hogy könnyedén beléphessek a cellába.
Rögtön Malloryhoz fordulok. A lány épp úgy fest, mint amikor utoljára láttam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán mégis jól jött volna Malfoy segítsége, de gyorsan elhessegetem a lehetőséget, és a derekánál fogva felhúzom a Malloryt az ágyról. Alacsony termetű és meglehetősen vékony, így nem okoz különösebb gondot, hogy megtartsam, de mivel jómagam sem tartozom az izmosabb típusúak közé, pontosan tudom, hogy nem fog sokáig tartani az erőm.
Mielőtt elhagynánk a kis lyukat, pálcámmal az ágyra intek, mire három párna bukkan elő a semmiből. Nem túl nagyok, de épp elég teret töltenek ki a takaró alatt ahhoz, hogy a rácson túlról ilyen sötétben ne lehessen kiszúrni Mallory eltűnését.
A következő bűbájt a lányra szórom, hogy egy kis varázslat segítségével sokkal könnyebben haladhassunk. Ő lebeg, én magam mellett húzom, és így épp lefed minket a köpeny, hogy még csak véletlen se szúrhasson ki bennünket egy esetlegesen erre kószáló dolgozó. A rácsok helyreállnak, miután eltávolodunk a cellától, az őr pedig úgy bámul ki a fejéből, hogy talán még akkor se venne észre minket, ha nem lennénk láthatatlanok.

Már majdnem elérjük a liftet, amikor valaki a nyomunkba ered. Idegesen fordulok a folyosó vége felé. Nem tudok gyorsítani a tempón, az illető pedig egyre közelebb ér hozzánk. Végül úgy döntök, hogy inkább a fal mellé irányítom magunkat, és megvárom, míg eltűnik, akárki is legyen a nyomunkban. Hunyorogva figyelem közelgő alakját, és azzal nyugtatom magam, hogy nem vehetett észre. Először a járását ismerem fel, aztán közelebb ér, és egyértelműen megállapítom, hogy kiről van szó. Lerángatom magunkról a köpenyt, és meglepetten nézek szembe a rémült képű Harryvel.
- Mi történt? – kérdem gyorsan, amikor egyértelművé válik számomra, hogy nem én hoztam rá a frászt. Pillantása a karjaimban tartott lányra siklik, gondterhelten a hajába túr, aztán sóhajt egy hatalmasat, és közelebb lép hozzám, hogy halkan beszélni kezdjen.
- Valami rettenetes – mondja teljesen komoly hangon. A pulzusom a magasba szökik, és hirtelen kedvem lenne ráordítani, hogy folytassa már, de visszafogom magam. – Majd én gondoskodom róla – int Mallory felé, és kinyújtja a kezét, hogy átvehesse. Elkerekedett szemekkel hagyom, hogy felkapja a lányt. – Ígérem, hogy nem esik baja, és senki sem fogja megtudni, hogy elvitted őt – jelenti ki, aztán elhúzza a száját, és kissé vonakodva, de azért folytatja: - Te most azonnal menj Malfoyhoz. Tíz perc múlva találkozunk nála.
- Miért ott? Várj! Te tudod, hol lakik? Egyébként sokkal egyszerűbb lenne, ha nálam...
- Hermione! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon. – Oda kell menned. Azonnal. Nagyon fontos, érted?
Megijeszt a szemeiben bujkáló aggodalom, rettenet és szomorúság elegye. Olyan kicsire zsugorodik a gyomrom, hogy szinte biztos vagyok benne: hamarosan még létezni is megszűnik.
- Rendben – motyogom, és felé nyújtom a köpenyt, de ő szomorúan megrázza a fejét.
- Neked nagyobb szükséged lesz rá.

Kérdések valóságos hada tombol a fejemben, és ez jelen pillanatban annyira megterheli az érzékeimet, hogy egy pillanatra úgy érzem, menten elájulok. Harry minden további nélkül hátat fordít nekem, én pedig, miután totálisan magamra maradok, visszabújok a köpeny alá és olyan gyorsan haladok a Minisztérium legközelebbi kijárata felé, hogy csak a kivételes szerencsém miatt nem bukok fel a láthatatlanná tévő köpeny szegélyében.
A szívem rettenetes erővel dübörög, a légzésem pedig képtelen kielégíteni az oxigénszükségletem. Miközben az erdőbe hoppanálok, képtelen vagyok megfeledkezni Harry szemeiről. A ház irányába rohanva eszembe jut, milyen rég láttam ilyennek őket, és az, hogy akkor őszintén reméltem, az az utolsó alkalom. Elhomályosul az amúgy is sötét fák képe a szemeim előtt. Most is megértettem Harry üzenetét -akárcsak előző alkalommal -, anélkül, hogy hangosan kimondta volna, mi történt. A pillantása szinte ordítozott velem, és egyre csak azt kiabálta: „Meghalt..."

Minden félelmem ellenére a pánik csak akkor ölel körül végleg, amikor Malfoy háza mindenféle varázslat nélkül feltűnik a színen.