Miután rettentően lassan felszívódik az elmémet elborító, sűrű, fekete köd, rögtön tudatosul bennem, hogy hideg kőpadlón fekszek. Éberségem első pillanataiban képtelen vagyok akár egy aprócska mozdulat megtételére is – épp annyi erő van bennem, hogy az a szemeim kinyitására elég legyen. Mellesleg nem megyek túl sokra ezzel a mozdulattal is, ugyanis a helyiséget, ahová kerültem, teljes egészében beborítja a sötétség. Lehunyom pilláimat, jó erősen összeszorítom őket, reménykedve benne, hogy csak pillanatnyi agykárosodás ért az utazás miatt, és egyébként egy normális szobában vagyok.

- Jól vagy?
A hang hallatán rögtön kipattannak a szemeim, mi több, sikerül valamelyest abba az irányba fordulnom, amerről jön. Idiótán hunyorgok, mintha az segítene, de nem megyek vele túl sokra.
- Ki vagy? – kérdezem kissé rekedt hangon. Aztán átgondolom az ájulás előtti pillanataimat, levonom belőlük a szőke fürtökkel és a szürke szemekkel kapcsolatos gondolataimat, és kiszelektálom a helyzet szempontjából leglényegesebb információkat. Miért is indultam útnak? – Clary?
Egy pillanatig csend társul a sötétség mellé, és már épp megijedek, hogy csak a megkárosodott agyam játéka volt az a hang, amikor valaki mellém kúszik. Annyit sikerül kiszűrnöm látványából, hogy törökülésben ül, és hosszú haja van, mely most egészen egyszerűen a vállára omlik.
- Igen – mondja kissé bizalmatlanul, amin egyébként cseppet sem csodálkozom. – Honnan tudod a nevem?
Megkönnyebbülten, illetve, a helyzetünket tekintve csak félig megkönnyebbülten sóhajtok fel. Idő közben regenerálódik a testem, érzem, ahogy visszatér az erőm, ideiglenesen megbénult izmaimba életet lehel az ereimben száguldó vér. Megmozdítom a nyakam, a karjaimat, aztán a könyökömre támaszkodva nagy nehezen felülök, jó lassan, nehogy elkapjon a szédülés.
- Érted jöttem. A nevem Hermione – felelem végül. Szinte érzem a levegőben a lány meglepettségét. – Tudod, hogy hol vagyunk? Miért van itt ilyen sötét? Várj, előveszem a pálcám – mondom, és elkezdem tapogatni az oldalam, hogy megtaláljam, de Clary megállít.
- Ne! – mondja rémülten.
- Miért? – kérdem kissé zavartan.
- A pálca fénye túl erős.
- Túl erős? De hát nincs itt senki!
- Félek, hogy észrevennék.
- Akkor mit tegyünk?
Clary nem válaszol rögtön. Előbb feláll, majd tesz néhány tudatos és teljesen magabiztos lépést annak ellenére, hogy semmit sem lát. Megpróbálok nem belegondolni, mennyi idő után tanulta ki ennyire a járást.
- Van itt egy kis rés – magyarázza pár pillanat múlva, minden meggyőződésem szerint a falat tapogatva. – Nappal mindig betömöm, hogy ne vegyék észre, de éjszaka, amikor az őrök ritkábban járnak erre, megpróbálok beengedni rajta egy kis fényt. Ez nem túl feltűnő.
Összehúzott szemekkel figyelek, várva, hogy végre láthassak valamit. Néhány pillanat múltán észreveszem, ahogy a Hold kékes fénye átszűrődik egy valóban nem túl nagy résen. De már így is sokat jelent.
Clary a fal mellett áll, kezeiben hosszú csíkokba tépett textilt tartogat, és megvonja a vállát.
- Ha észrevennék, elköltöztetnének.
- Egy kis rés miatt? – döntöm oldalra a fejem.
- Egy kis résből sok idő alatt nagy lyukat lehet csinálni – feleli, s bár nem látom tisztán, hallom, ahogy elmosolyodik. A korához képest elég okos. – Szóval értem jöttél.
- Igen – bólintok ösztönösen, aztán rájövök, hogy szinte teljesen fölösleges. Óvatosan feltápászkodok, és megmozgatom a végtagjaimat, hogy szalonképes megmentő lehessek. – Tudsz valamit erről a helyről? – lépek a fal felé, hogy megérintsem. Ahogy arra számítok, hideg kövekbe ütköznek ujjaim.
- Kívülről semmit. Belülről is csak néhány folyosót ismerek, de többet nem.
- Valami jellegzetes hang? – próbálkozok tovább.
- Nos, jobb esetben csönd van – mondja kissé elkeseredetten. – A hangokra egészen biztos nem vagy kíváncsi. Szerencsére nem túl gyakran hallani őket.
- Oké – gondolkodok tovább, átugorva az aggodalomra késztető információkat. – Gondolom, a pálcádat elvették.
- Természetesen – feleli egyszerűen. – Már elég régen varázsoltam.
- Próbáltál már kijutni?
- Máson se gondolkodtam, csak azon, hogy sikerülhetne. – A hangja kissé szomorkás, ezért megpróbálom összeszedni magam, és ha lehet, még higgadtabb, nyugodtságot sugárzó hangon hozzászólni.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz! Azért jöttem, hogy hazavigyelek, és ezt is fogom tenni.
Hallom, ahogy Clary tesz felém néhány lépést. Amikor közelebb ér, érdeklődve néz rám, s végre teljes egészében látom az arcát – a Sarah fotóján vigyorgó lány vonásait.
- Honnan jöttél?
- Londonból – mosolyodok el. – A testvéred a munkatársam – teszem hozzá.
- Sarah? – kerekednek el a szemei. – Ugye ő jól van? – kérdi aggódó, remegő hangon.
- Nagyon hiányzol neki – mosolyodok el, miközben óvatosan megsimítom a karját, és akármilyen abszurd is ezen a helyen, igazán boldognak érzem magam. Olyan régóta vártam már, hogy megtaláljam ezt a lányt, és most itt állok, szemtől szemben vele, hogy teljesítsem a testvérének tett ígéretem, mely szerint hamarosan visszakapja majd őt. – Meg mindenki másnak is. Rengetegen keresnek téged.
Hirtelen belém hasít a Malfoynak tett ígéretem, és rögtön követi a bűntudat is, ugyanis már percek óta itt állok, és még nem mentem vissza érte. – Most vissza kell ugranom egy pillanatra oda, ahonnan érkeztem. Egy perc és itt vagyok – mondom Clary irányába fordulva, és előhúzom a pálcámat.
- Hoppanálni szeretnél?
- Persze – mondom, és rákészülök az újabb útra. Valószínűleg kellemesebb lesz, mint az előző.
- Rendben van – bólint Clary, én pedig még egyszer rámosolygok, hogy egészen biztosan ne aggódjon, aztán lehunyom a szemeimet, és erőteljesen a nappalimra koncentrálok.

Egy másodperccel később, amikor óvatosan kinyitom a szemeimet, nagyon komolyan reménykedem benne, hogy a szokásos centrifuga elmaradása csupán az izgalmam következménye. De félhomály ölel körül.
- Nem tűntem el – motyogom halkan, aztán megpróbálom még egyszer. Logikusnak tűnik, hiszen ha az izmaimnak szüksége volt az újjászületésre, akkor a varázserőmnek is jár idő a regenerálódásra. – Oké – fújom ki lassan a levegőt, és újra próbálkozom – megint csak sikertelenül. Egy egészen röpke pillanat alatt felszökik a pulzusom, s csupán nagy erők árán tudom megtartani a hidegvéremet. Nagyon fontos, hogy ne veszítsem el a fejem, mert ha valamikor, hát most szükségem van rá.
- Mi történt?
- Fogalmam sincs – rázom meg a fejem, és újra a fal felé fordulok. – Nem tudok elmenni. Nagyon úgy fest, hogy blokkolták a helyet.
Komplexebb a dolog, mint hittem. Ó, és Malfoynak is jobbak a megérzései, mint gondoltam. Most aztán majd hallgathatom, hogy ő megmondta. Már ha kijutunk. És persze, ha hajlandó lesz hozzám szólni. A francba.
Megvakarom a homlokomat, és lázasan töprengek, hogy most mit tegyek.
- A fogva tartóid tudnak varázsolni itt is?
- Igen – mondja határozottan. – Mást még nem láttam. Rögtön elveszik a pálcáinkat, mielőtt bezárnak minket, és amúgy is nagyon ritkán találkozunk.
Egy pillanatra megfagyok, aztán Clary felé fordulok.
- Hányan vagytok? – kérdezem óvatosan, kicsit tartva a választól. Én csak róla és az eltűnt boszorkáról hallottam, de szavaiból úgy tűnik, mintha kettőnél többen lennének.
- Fogalmam sincs – tárja szét karjait tanácstalanul. – Körülbelül tizenöt embert láttam összesen, de kétlem, hogy mindenkihez volt szerencsém.
Úgy tűnik, ez a helyzet sehogy sem akar a jó irányba sodródni. Szóval a vártnál nagyobb az áldozatok száma. De hol vannak?
- Mindenkit külön helyre visznek?
- Nem lehetünk együtt. Attól tartanak, hogy ha társaságban vagyunk, kijutunk valahogy.
Hirtelen eszembe jut, hogy vajon ilyen körülmények között is érvényes lehet-e az elméletem a különleges képességeket illetően.
Körbefordulok a tengelyem körül. Végül megállok, egy ideig azt a falat bámulva, melyet a változatosság kedvéért nem csupán tömör kő alkot, hanem egy rácsos ajtó is van rajta. Körülbelül akkora lyukakkal, hogy a karom éppen kidughatnám rajtuk, de egyébként elég stabilnak tűnik.
- Az emberek, akiket láttál... Tudsz róluk valamit?
- Sajnos nem.
Erről ennyit. Veszek egy jó mély levegőt, lehunyom a szemeimet, és ezerrel pörgetem a gondolataimat. Fogalmam sincs, hol vagyunk. Sőt, ami talán még ennél is rosszabb, mások sem tudják, a varázspálcám pedig lehet, hogy nem is működik.
- Muszáj kipróbálnom valamit – mondom halkan, és azon töprengek, mely varázslatok keltik a legkisebb feltűnést. – Még ha valahogy sikerül is kijutnunk, nem alapozhatok a pálcámra, ha nem tudom, működik-e az erőm – magyarázom, aztán a textildarabokra szegezem a pillantásom, melyeket Clary még mindig a kezei között húzogat. – Dobd le őket a földre!
Erre aztán egy másodpercig értetlenül mered rám, de nem haboz sokáig, ledobja az anyagokat, és kicsit hátrébb áll. Elmotyogok egy egyszerű lebegtető bűbájt, melynek se fénye, se hangja. Szinte remegek, annyira szeretném, ha felemelkednének a csíkokba tépett darabok. Amikor megmozdulnak, felsóhajtok, és Clary kezei közé lebegtetem őket.
- Hála az égnek – mondom kissé megkönnyebbülten.
- Szerintem is – ért egyet a lány, és megint csavargatni kezdi a visszakapott anyagot. – Úgy tűnik, csak hoppanálni nem lehet.
- Minden bizonnyal.
- De hogy lehet, hogy ide tudtál jönni, elmenni viszont már nem tudsz?
- Elég komplikált módon utaztam, mivel fogalmam sem volt, hová jövök – mondom a lehető legegyszerűbb választ.
- Biztosan nem lehetett kellemes.
- Hogy?
- Legalább fél óráig aludtál, miután megérkeztél – vonja meg a vállát.
- Micsoda?! – vonom fel a szemöldököm, és igen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy a felkiáltásom halk legyen.
- Miután megjelentél, elájultál. Először azt hittem, meghaltál, de aztán láttam, hogy lélegzel, szóval vártam. És számoltam az időt. Itt nem nagyon lehet mást csinálni, csak figyelni a perceket. Az segít. Ha az időre koncentrálok, minden mást ki tudok zárni.
Idegesen fordulok a rácsos ajtó irányába, és egészen addig lépkedek, míg karnyújtásnyira nem kerülök tőle. Clary mögöttem áll, én pedig azt latolgatom, vajon van e bármi esélye annak, hogy eltüntetem az útból az akadályt anélkül, hogy bajba sodornám magunkat. Előveszem a pálcámat, és az ajtóra szegezem, de még nem vagyok teljesen elhatározott. Mi van, ha egy csapat idegenbe ütközünk az ajtón túli folyosó végén? Egyedül egészen biztosan nem bírok el annyi emberrel, ha viszont itt maradok, egy-egy őrnek okozhatok meglepetést.
Az alsóajkam harapdálva töprengek további lehetőségeken, amikor a folyosó végén narancssárga fény jelenik meg. Olyan gyorsan fordulok a fal takarásába, és rántom magammal Claryt, hogy szinte beleszédülök. Igyekszem normális tempóban, észrevétlenül lélegezni, és teljes nyugalmat mutatni a lánynak, mintha egészen biztos terveim lennének, de tulajdonképpen csak annyival tudok előállni, hogy ha egy ember látogat meg minket, vele talán elbánhatok.
Az alak nem jön túl közel, nem hallom a lépteit, csupán az ajtó rácsán keresztül beszűrődő halovány, sárgás fény bizonyítja, hogy nem képzelődtem. Még jó, hogy fáklyával jött az illető, különben észrevenné, hogy nem vagyunk sötétben. Persze ez most senkit sem érdekel, de ez az első ép gondolatom, miután meggyőzöm magam, hogy nem hallucináltam.
- Clarkson!
Clary egy pillanatra megremeg, mire megszorítom a karját, és jó erősen tartom, nehogy megmozduljon.
- Ébresztő! – kiált újra egy mély hangú férfi. – Tíz perc múlva visszajövök, addigra legyél útra kész. Van egy kis dolgod – mondja lassan és elég hangosan ahhoz, hogy teljesen tisztán halljuk a hangját. Nem mintha egyébként nehézséget okozna ekkora csöndben. - Hallod?
Egy másodperc alatt elkészül a tervem. Claryre nézek, és bólintok egyet, mire ő óvatosan megköszörüli a torkát.
- Értettem – mondja kissé homályos hangon.
Rámosolygok, aztán amikor a sárgás fénysugarak eltűnnek, felsóhajtok. Megtapogatom a nadrágom bal zsebét, és előhúzom belőle a kis bájitalos szütyőmet. Kotorászok benne egy ideig, és a biztonság kedvéért meg is szagolom a löttyöket, nehogy a rossz fényviszonyok miatt rosszat alkalmazzak.
- Adj nekem egy hajszálat! – mondom, amikor megtalálom az örök klasszikust, és a többit óvatosan visszateszem a tágító bűbájjal ellátott tárolóba. Végignézek Claryn. Elég magasnak tűnik a korához képest, ahogy elnézem, nem lesz túl sok gond a ruhákkal. Fekete nadrágban van, szerencsére rajtam is olyan van, a különbséget csak nem veszik észre. – És vedd le a pulcsid.
Amíg ő kibújik a kardigánjából, gyorsan leguggolok, és a poros földre tapasztom a tenyereimet, aztán végighúzom őket a lábszáraimon, hogy kicsit megviseltebbnek tűnjön az öltözetem. Megismétlem néhányszor a mozdulatot, aztán elveszem Clarytől a hajszálat, és óvatosan beleeresztem a százfűlé főzetbe. Végül a lány felé fordulok, aki hatalmas, érdeklődő szemekkel mered rám.
- Én fogok elmenni azzal az emberrel – kezdem olyan nyugodt hangon, hogy még magam is meglepem vele. – Ha észrevétlenül kijutok ebből a cellából, nagyobb az esélye, hogy el tudunk szökni. Látnom kell, hányan vannak, és hogy működik a rendszerük.
Clary ijedten mered rám.
- De mi lesz ha... ha valami rosszat akarnak tenni velem? Vagyis veled? – rázza meg a fejét zavartan.
- Nem kell félned – simítom meg a karját óvatosan, miközben elmosolyodok. – Nem adom olyan könnyen magam.
Egy pillanatra azt hiszem, talán hozzá kéne tennem, hogy hamarosan hazaviszem a testvéréhez, de úgy érzem, nem bír el több ígéretet a lelkem.
Gyorsan kibújok a pulcsimból, és odanyújtom Clarynek, hogy vegye fel ő.
- Próbálj meg észrevétlen maradni, azt kell hinniük, hogy teljesen üres a cella. Menni fog?
- Persze – bólint rögtön, miközben felveszi a fölsőmet.
- Rendben van – mondom, aztán belekortyolok az italba. Nem iszom meg mindet, ami elég veszélyes lehet, hiszen így sem túl nagy ez a fiola, de úgy vélem, megfelelő erősségű az ital ahhoz, hogy egy ideig ne változzak vissza, és ha hagyok még belőle, vész esetén felhasználhatom. Két percen belül teljesen felöltöm Clary alakját. A nadrágom szára súrolja a földet, de egy hajtás után már meg is szabadulok a problémától. A pólóm is nagy lesz rám, de ez egyáltalán nem baj, nem hinném, hogy svédasztalos reggeliket csapnak erre felé. A melleim pedig... Nos, róluk normális állapotban sem szaporíthatom sokáig a szót, így a veszteségem meglehetősen minimális. A melltartóm viszont hasznosnak bizonyul, eggyel erősebbre állítom a csatját, és elég stabilan elhelyezem a bőröm és a fekete anyag közt a kis fiolát. Ha a zsebemben van, az feltűnő lehet, és ki tudja, mire számíthatok. Felveszem a pulcsit, felhúzom a cipzárját, aztán megállok Clary előtt, aki leesett állal bámul rám.
- Te én vagyok! Vagyis én vagyok te! Vagyis...
- Igen – mosolygok, és ezzel le is járt az időnk. A sárga fény újra közeleg, úgyhogy többet nem szólalok meg, csak bólintok egyet, és emlékeztetőül a számra teszem a mutatóujjam, hogy Clary egészen biztosan csendben maradjon.
- Indulás – zendül fel a hang. Mozdulnék, de Clary nem engedi el a karom, olyan erősen markolja, hogy aggódva visszapillantok rá.
- Azt szeretnéd, hogy bemenjek érted?
Óvatosan lefejtem az ujjait a pulcsim ujjáról, megszorítom a kezét, aztán lassan és jó mélyen lélegzek egyet. Végül a rácsok elé lépek, pontosan a fénysugarak kereszttüzébe, és egyenesen a termetes férfi szemébe nézek.
- Már azt hittem, tovább csökken a létszám – jegyzi meg unottan, aztán a tenyerét valahol az átjáró mellett a falra tapasztja, miközben pálcájával megkocogtatja a vasrácsot. Szó szerint feltépi az ajtót, és a következő pillanatban már meg is ragadja a karom, hogy jó nagyot rántson rajtam. Nem sokon múlik, hogy orra essek, de szerencsémre sikerül megtartanom az egyensúlyom.
- Nyomás – utasít halkan, miközben pálcáját a hátamba fúrja.


- Hová megyünk? – kérdezem egy idő után, kissé rekedt hangon, nehogy túlságosan kiüssön a különbség a korábban megszólaló Clary és az én hangom között. Kétszer jobbra, egyszer pedig balra fordultunk le az elmúlt három percben. Körülbelül öt ajtó mellett mentünk el, és túl sok őrrel találkoztunk. Nem ronthatunk ki csak úgy a cellából, valami biztosabbat kell kitalálnom.
- Azt hittem, egyszer már megbeszéltük, hogy a kíváncsiskodásnak túl nagy ára van ahhoz, hogy megérje – suttogja egészen közelről, mire végig fut a hátamon a hideg. Egy pillanattal később valami bizsergő érzés, majd tompa fájdalom követi, mely egészen hamar elmúlik, mégis rögtön leszűröm, hogy ez egyfajta fenyegetés volt. Mivel tudom, milyen érzés, ha az ember megkínozzák, a továbbiakban inkább kifejezéstelen arccal, csendben meredek magam elé, számolok, és próbálom elűzni a gondolataimból Bellatrix Lestrange hátborzongató nevetését.
Sokkal nagyobb ez a hely, mint gondoltam. Kétszer lépcsőzünk, és öt perc is eltelik, mire úgy tűnik, hogy a cél közelébe érünk. A férfi egy fáklyatartóba helyezi világítóeszközét, majd ökölbe szorított kézzel dörömbölni kezd az előttünk terebélyesedő ajtón. Mielőtt bárki is kinyitná azt, rám néz, mire gyorsan elkapom róla a pillantásom, és a kilincset fixírozva várom, hogy végre megmozduljon.
- Megérkeztetek? – dugja ki a fejét végül egy nő.
- Ja – mondja a kísérőm, majd újfent karon ragad, és betuszkol az ajtón. – Viselkedj rendesen – mondja, megkocogtatja a vállam a pálcája hegyével, aztán megáll. Az ajtót kinyitó szőke nő int, hogy kövessem.
Egy sokkal tágasabb, világosabb, és kétségkívül tisztább helyiségben vagyunk, mely tulajdonképpen egy előszoba, ugyanis egy másik ajtó felé tartunk. Két ember is áll mellette. Mindketten összenéznek a nővel, aki csak bólint egyet, mire ők félreállnak az útból.
Kissé bizonytalanul, de azért kíváncsian követem a nőt, és azon gondolkodom, vajon mennyi időm lehet, és mennyi ideig akarnak itt tartani.

Ha az előbbi szobát kellemesebb helynek gondoltam, akkor ezt a mostanit akár otthonosnak is nevezhetném, ha tetszenének az ilyen stílusban berendezett, fellengzős helyek, és nem ott lennék, ahol, természetesen. Gyorsan körbenézek, amíg egy pillanatra megszakad a rám fordított figyelem, aztán próbálok úgy tenni, mintha a cipőm orra lenne a legizgalmasabb látvány ezen a bolygón. Közben elmondok pár imát, hogy a cipőm ne áruljon el, bár nem tudom, miért. Egyszerű sportcipő, és amúgy is kétlem, hogy számon tartanák, ki milyen lábbelit visel a cellájában. Azt hiszem, a nagyobb problémákra kéne koncentrálnom...
A szőke nő elém áll. Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek, mire ő óvatosan – és sajnos cseppet sem kedvesen – elmosolyodik.
- Ez itt az első próbád – jelenti ki, aztán tesz néhány lépést. Egy függönnyel eltakart terület felé haladunk. Hirtelen eszembe jutnak a roxforti gyengélkedő ágyai, majd az, hogy Clary tulajdonképpen gyógyító, és újfent olyan érzésem támad, mintha valami hideg fuvallat csapdosná a hátam.
A függöny mögött valóban egy ágy van, melyen halványkék paplan alatt fekszik egy férfi. Teljesen mozdulatlanul, az élet leghalványabb jele nélkül. Ha nagyon erősen koncentrálok, talán látom, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, de olyan kis mértékben mozog, hogy nem lehetek biztos benne: valóban látom, vagy csak látni akarom.
- Ez a férfi itt egy sajnálatos baleset áldozata lett – magyarázza az ágy mellé lépve. – Két hete eszméletlen, az életjelei nem túl megnyugtatóak. Mi mind nagyon szeretjük őt... - fordul felém. Azt hiszem, nem arra kell következtetnem ebből, hogy itt csupa érzelmes ember császkál. Sokkal inkább azon lehet a hangsúly, hogy ha nem segítek rajta, igen nagy bajban leszek. - Egy órát kapsz.
- Egyet? – kérdezek vissza reflexből, de rögtön meg is bánom.
- Talán nem elég? – vonja fel a szemöldökét.
- De – bólintok óvatosan.
- Sejtettem – mosolyodik el már megint. Az ágyat körülvevő függönyre szegezem a tekintetem, mire unott sóhaj szakad fel a torkából. – Az én fejemben meg sem fordulna a helyedben. Tizenöt őr van a közelben, ha az a függöny akár csak egy kicsit is megmozdul, azon nyomban meghalsz. Azt már mondanom sem kell, hogy ha a betegünk távozik, akkor te kíséred majd a túlvilágra. Megértettük egymást? – hadarja éles hangon. Egy pillanatig elszántan nézek a szemébe, miután feléled bennem valami elemi ösztön, vagy ki tudja mi, de aztán rájövök, hogy elvileg Clary vagyok, ezért jó mélyre temetem a hirtelen támadt bátorságom, és igyekszem jól viselkedni. Mellesleg kezdem furcsán érezni magam.
- Megértettük – bólintok gyorsan, és reménykedem benne, hogy sikerül valahogy előszednem a főzetet és belekortyolnom egy röpke pillanat alatt. Azt hiszem, elég nagy bajban vagyok.
- Tökéletes. Most el kell mennem egy kis időre, de ne feledkezz meg az őrökről. Ha ügyes leszel, minden rendben lesz – mondja, és már el is tűnik a függöny mögött. Hála az égnek!
Érzem, ahogy nőni kezdek, majd rövidesen újra a saját valómban állok a padlón. Rögtön a melltartóm alá erősített fiolára teszem a kezem, mely most a bőrömbe nyomódik, de egy percnyi hallgatózás és csend után arra jutok, hogy spórolok az itallal, meglepően bátor leszek és csak akkor változok vissza, ha már szükségessé válik.
Igazán nehéz egyszerre számolni és gondolkodni, így aztán csak úgy nagyjából próbálok odafigyelni, milyen gyorsan telik az idő. Az ágyhoz lépek, és jól megnézem a rajta fekvő férfit. A bőre fehér, mint a hó. Óvatosan fölé hajolok, hogy meghallgassam a légzését, ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy nem egy halottat adtak ide nekem. Talán meg akarnak ölni. Pontosabban nem engem, hanem Claryt.
Idegesen a hajamba túrok, és a szerencsémre csak félig halott emberre nézek. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, valami olyasmi lehet a probléma, mint Mrs. Malfoy betegsége. Ijesztően hasonlóan fest, és ez nekem elég nagy baj.
Nem állok távol tőle, hogy kétségbeesésemben elejtsek néhány könnycseppet, de megemberelem magam, és próbálok józanul gondolkodni. Olyan támpontot kell találnom, mely segít kikerülnöm ebből a helyzetből, vagy legalább kicsit lehűteni magam.
Ginnyre nem gondolhatok, mert csak még jobban elkap a rosszullét. Harry bátor, és elég erős ember, a tudata is a helyén van, de valamiért mégis képtelen vagyok rá koncentrálni, mert róla azon nyomban Ginny jut eszembe. Végül Malfoynál kötök ki. Természetesen.
Ha jobban belegondolok, lehet, hogy már halott lenne a nagy szája miatt, másfelől viszont elég jól bele tudja élni magát egy-két szerepbe, ha komoly a helyzet. És bátor. És az édesanyján kívül nincs túl sok mindene, ami valóban számít neki valamit. Ha a barátaimat leszámítjuk, akkor... nos, talán mi ketten jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam.

Óvatosan előszedem a zsebemből a bájitalos készletemet, és kiveszem belőle a gyógyításra alkalmas főzeteket. Felsorakoztatom a kis üvegcséket az ágy szélén, és néhány percig nézegetem őket, azon töprengve, melyik lenne a legjobb választás. Végül felkapom az élénk kék színű, gyógynövényes, regenerálódást segítő löttyöt, és óvatosan a férfi szájába csöppentek belőle. Valahogy muszáj jobb színbe hoznom, aztán talán meggyőzhetem őket, hogy kapjak még egy kis időt.
Keresek egy energiabombával egyenlő főzetet, mely kicsit felpezsdíti a férfi vérkeringését, majd miután abból is adok neki néhány cseppet, leülök az ágy szélére és mélyen a gondolataimba zuhanva bámulom. Körülbelül tíz percig üldögélek így, aztán amikor úgy érzem, hogy már nincs túl sok időm, munkába lendülök. Várnom kellett, hogy hassanak az italok, és frissebb legyen a munkám, mert akkor hihetőbb lesz a mesém.
Először a látványra adok egy kicsit. Megigazítom a párnát, kihúzgálom a lepedő begyűrődött sarkait, aztán kisimítom a paplant. Biztos, ami biztos alapon egy harmadik főzetet is adok a férfinak, aztán elrejtem a készletem a szütyőmbe, és azzal a zsebembe tuszkolom. Áttúrom az izzadságcseppek miatt lelapult haját, kicsit feljebb tolom az ágyon, megigazítom a kezeit. A pulzusa valamivel gyorsabb lett, reménykedem benne, hogy egy ideig bírja változatlanul.
Amikor nagyjából megvagyok, megiszom az én adagomat, tovább spórolva a főzettel. Az utolsó perceimet Clary alakjában töltöm el. Újra az ágy mellé lépek. Megragadom először a jobb, majd a bal felkarját a férfinak, és jó erősen szorítom egy ideig, hogy legalább egy kicsit kitűnjenek erei a kézfején. Előszedem a pálcám, és kicsit melegebb körülményeket varázsolok a varázsló teste köré. Amikor ezzel megvagyok, megcsipkedem az arcát, és körmeimmel nagyon óvatosan az ajkaiba is belekapok, hogy legalább halványan kipiruljon, és így kihozzam a maximumot a helyzetből.
- Úgy tűnik, nem jártál sikerrel – hallom meg a szőke nő hangját a hátam mögül. Mozdulatlanul várok néhány másodpercig, aztán erőt veszek magamon és megfordulok.
Hazudj, Hermione! De úgy, hogy Draco Malfoy ne csak aggódjon érted, hanem büszke is lehessen rád!

- Az erőm nagyon biztatóan küzd a betegségével, de a dolog sokkal komplikáltabb, mint azt gondolták – kezdem, és közben azon töprengek, hogy ha Mrs. Malfoy problémája tőlük származik, ez a betegség pedig valóban sajnálatos baleset következménye, akkor pontosan tudnia kell, mi ez a varázslat és pontosan mi a gond. Csak a megoldást nem találták meg rá. - Furcsa érzésem van... A kór olyan mélyen gyökerezik, hogy igazán veszélyes csak úgy kitépni onnan. Ha túl sok energiát befektetve, gyorsan próbálom meg visszahozni, abba belehalhat. Nagyon különleges átok érhette őt... Az a megérzésem, hogy lassacskán kell haladnunk, épp a határon, és akkor egészen hamar felépülhet.
A nő kifejezéstelen arccal mered rám, miután befejezem a beszédet.
Egy örökkévalóságig nyúló perc után a nő a férfira néz.
- Valamennyire rendbe hoztam, de nem léptem át a határt, hogy ne lépjenek fel komplikációk. Ha nem hagytam volna abba, mindketten a másvilágon lennénk.
A gyógyszereim és az esztétikai csalásaim megtették a hatásukat. Egész jól fest a férfi. Már a korábbi állapotához képest, persze.
A vérem tombol, de nyugodtságot és magabiztosságot mutatok, hogy higgyen nekem. Ha ismeri a varázslatot, egészen biztos, hogy megért. És ha ez megtörténik, akkor talán kideríthetem, ki okozta Mrs. Malfoy gondjait.
Végül azt mondja:
- Három napot kapsz – aztán elhúzza a függönyt, és minden további nélkül hátat fordít nekem. – Vigyétek vissza. Még a végén hozzászokik a szeme a fényhez.

Szerzői megjegyzés: Mivel ez egy különleges nap nekem, megleptem magam azzal, hogy megleplek titeket egy másik szemszöggel. :D A helyzet egyébként is megkívánta, én pedig szerettem volna kipróbálni, szóval íme egy kis extra:

Eközben Londonban: az események egy szürke szempár szögéből

Granger egész egyszerűen köddé válik a karjaim közt. Miután eltűnik, a sarkaimra ülve próbálom nyugodtra venni a figurát, és magamhoz meg a helyzethez képest egész türelmesen várni.
Eltelik egy perc.
Dühösen felállok, és járkálni kezdek a nappalijában, de ezzel csak tovább fokozom a cseppet sem kellemes hangulatomat, szóval végül inkább megállok.
Egy újabb perc lesz oda.
Ha tíz másodpercen belül nem érkezik meg, megkeresem, és én magam nyírom ki ezt a nőt!
A tíz másodperc leteltével dühösen összehúzom a szemeimet. Összefonom karjaimat a mellkasomon, és mozdulatlanul állok, de nem történik semmi. Nagyon komolyan el kell gondolkodnom, hogy most mégis mi a bűzölgő kínai nadragulyát tegyek, pláne, miután lassan az ötödik perc telik le. Akármilyen rosszfiú is vagyok, és akármennyire is megérdemelné, valószínűleg képtelen lennék bántalmazni ezt a lányt. Elgondolkodtató.
- Az azonnal nem öt percet jelent, Granger! – rázom meg a fejem bosszúsan motyogva, aztán jó mélyen lélegzek egyet, hogy kitisztuljon a fejem. Talán, ha leülök, jobb lesz.
Ledobom magam a kanapéra, mi több, stílusosan a dohányzóasztalra vágom a lábaimat, ezt ugyanis biztosan nem szívlelné a kis göndörke. Nem bánom, ha ezen múlik, próbálja meg letépni a fejem, amiért ilyen rossz szokásaim vannak. Csak jöjjön már vissza!
Kitárt karokkal, a plafont figyelve konstatálom, hogy a csend még mindig hátborzongató, és még mindig egyedül vagyok.
- Hol vagy már? – mordulok fel dühösen, és mivel nem bírom tovább, felpattanok a kanapéról. Mi van, ha visszajött, és most épp rajtam szórakozik, amiért ilyen türelmetlenül várakozok? Képes lenne rá? Talán feszegetni szeretné a határokat. Aztán leesik a tantusz. – Ne szórakozz már velem! Tuti, hogy ez a játék arra megy ki, hogy kihúzd belőlem, hogy aggódok érted, de ne is próbálkozz! Nem fogok könyörögni neked. Ha nem jössz elő, ám legyen.
Semmi.
- Granger? – fordulok körbe, jól végigpásztázva tekintetemmel, aztán elbotránkozom saját magamon. Mégis mi a fenét művelek?! Nincs itt. Nem jött vissza. De miért? Hová került? Egyáltalán került valahová, vagy csak köd lett belőle? Merlinre, akármennyire is jófejnek tűnt, megölöm azt a vény banyát, ha nem találom meg ezt a vakmerő idiótát. Ó, de még mekkora idióta. De ha már így is úgy is ügyetlen idióta, akkor miért nem tud ITT ügyetlen idióta lenni???
Próbálok megnyugodni, de a visszafojtott dühöm csak olaj a tűzre, mely végül abban a mozdulatban füstölög el, mellyel cseppet sem kíméletesen hozzáérintem a lábam Granger kanapéjához. Szerencsére nem szánkózik túl sokat a padlón – strapabíró és viszonylag nehéz darab, csupán néhány centit vándorol.
Más lehetőség híján előszedem a pálcám, és tovább használom varázserőmet. Megpróbálok benyomást nyerni a nyomjelem alapján, de még csak egy aprócska megérzést vagy bármiféle jelet sem kapok. Szóval akkor tényleg köddé vált?
Egy percet adok magamnak, hogy kitaláljam, mit teszek. Már túl régóta elment, most már egészen biztosan baj van. A nyomjelem nem működik, és úgy összességében úgy tűnik, hogy teljes mértékben használhatatlan vagyok ebben a kicseszett helyzetben. Az isten verje meg!
- Bob! – kiáltom el magam, s a várt kis pukkanás rögtön felhangzik. Granger miért nem tud csak így előkerülni? Túl nagy kérés, hogy ne bonyolítsa tovább a dolgokat? Így is épp elég kiismerhetetlen számomra, nem kell, hogy még megtalálhatatlan is legyen.
A manó kíváncsian mered rám, miután köszönt.
- Granger kisasszony is itt van? – fordul körbe.
- Nem – morgom, aztán kelletlenül sóhajtok egyet. – Hozd ide Pottert.