EIGHT.

「 ... HEAL ME ... 」

A part nem volt messze tőlünk, mégis autóval indultunk el. Pedig legszívesebben a földhöz ragasztottam volna magam, hogy ne kelljen elmennem.

Az ablaknak döntöttem a fejem, a testem szinte az ajtónak préselődött, mintha biztos pontot adott volna, hogy akkor ugrok ki, amikor csak akarok. Ha tehettem volna, egészen biztosan kivágódok a mozgó kocsiból.

A rádió halkan ment, de a csendben rettentően hangosnak tűnt. Főleg éppen az a szám, amit Lex dudolgatott szinkronban a hangszóróval.

I need you to heal me. To feel me. It's murder when you're not around.

Elfintorodtam, ahogyan a szöveg visszhangzott a fejemben. Mintha az univerzum összes ereje ellenem játszott volna. Mintha tükröt akart volna mutatni, hogy ne temessem el magamban, amire igazán szükségem van.

De én fogalmam sem volt, hogy mire van szükségem.

I need you to heal me. Be near me. Never needed you closer than now.

Gyógyulni. Gyógyulnom kell.

De miből? Az anyakomplexusból? A védekező mechanizmusból? A realizmusból? A depresszióból? Mindenből ami a zavart agyamban kavargott és évente átvette az irányítást, annyira, hogy azt sem tudtam, mennyi idő telik el.

A következő pillanatban hirtelen összerázkódtam és rányomtam a rádió gombjára, hogy csatornát váltsak.

– Nem szereted az ilyen zenét? - nézett rám a szeme sarkából Lex, a hangja csipkelődő volt, nem sértődött.

- Nem.

- Akkor milyen zenét szeretsz?

- Hát, tudod, a klasszikust. Amit mindenki. Mozart, Beethoven, Debussy - soroltam faarccal, teljesen komolyan. Lex újból rám pillantott, rezzenéstelen, de elhűlt tekintettel. Felnevettem. - Dehogyis! Általában Drake-eket hallgatok. G-Easy. The Weeknd. Blackpink. Tudod, a szokásos.

- Oké, szóval... Te tudós vagy, ugye? - csak hümmögtem a válasz helyett , nem értve, hogy ez hogyan tartozik a témához. - Akkor csináljunk egy kis kísérletet , mit szólsz?

- Milyen kísérletet? - ráncoltam a szemöldököm, és akármilyen okosnak is vallottam magam, fogalmam sem volt, hogy Lex mire akar kilyukadni.

- Mióta csak emlékszem, te mindig azt mondtad, hogy csak a tudományban hiszel és semmi más... Mélyebb dologban! Szóval... Ennek változnia kell, mielőtt leérünk a partra - kicsit leesett az állam, ahogyan felé fordultam, és láttam hogy az arcán egy ravasz vigyor ül. - Hit nélkül nem lépünk a tengerpartra. Ennyi.

- Ha te mondod... - úgy éreztem, jobb ha ezt most ráhagyom és nem kezdek el se vitatkozni, se érvelni az ellentétje mellett. - Hogy akarod ezt bizonyítani?

- Állomást váltok, és fogadjunk, hogy a három automatikusan beállított csatornák egyikén a God's Plan fog menni.

- Micsoda? De hiszen az közel lehetetlen!

- Nekünk pont arra a közelre van szükségünk - Lex vigyora nagyobb lett, én pedig tovább hüledeztem.

- Csak... Egy kicsike esély sincs rá. Nincs ilyen. Egyszerűen nincs. Lehetetlen! - háborogtam.

- Ahogyan az is lehetetlen, hogy a lelkitársaddal ugyanabban a városban laktok és ugyanabba a gimibe jártok - visítani tudtam volna, hogy éppen ezt a példát hozta fel. - És ha igazad van, nem gáz, te nyertél!

- És mit is nyerek pontosan? - az övemet piszkálva fordultam teljes testtel felé, kíváncsian közelebb hajolva.

- Többször nem hozlak le a tengerpartra és mondjuk... Egy hétig teljesen békén hagylak!

- És ha te nyersz?

- Akkor viszont életed leghosszabb hetének nézel neki, Kislány!

- Válts a csatornát! - egyeztem bele egy sóhajtás után, még mielőtt meggondoltam volna magam. Lex egy másodpercre lepillantott az útról a rádióra és átváltott egy másik alapértelmezetten beállított adóra. Amin... egy szörnyű Justin Bieber szám ment. Mindketten felhördültünk, és miközben én felmutattam a hüvelykujjam, jelezve, hogy egy esély elszállt, Lex nem is vesztegette az idejét, hanem újból elkapcsolt. Amin egy egészen korrekt, de full retro ABBA sláger refrénje dalolt.

Egymásra sem néztünk közben , csak buliztunk egyet a Mamma Mia egyik versszakára, hangosan énekelve minden egyes sort.

De sajnos nem ez volt az alku lényege. Szóval egy újabb ujjamat kinyitottam, mutatva, hogy már kettő lehetőség szállt el, majd várakozva néztem Lex-re.

- Utolsó esély, Hutchins! - sundítottam rá egy öntelt félmosollyal. Olyan nincs, hogy a következő, a játékunk szerinti utolsó adón God's Plan fog szólni. Egyszerűen nem létezik ilyen.

- Ne becsüld alá a képességeimet, Mayweather! - Lex továbbra is megingathatlan volt, eltökélt és... Hitt. Reménykedett. Csillogott a szeme tőle. Ez teljesen meglepett és ámulatba ejtett. Ennyi hitet fektetett... Egy rádióadóba, egy dalba.

Én pedig a saját barátaimba... Vagy talán saját magamban sem tudok ennyire reménykedni.

Lex, mintha ráolvasást hajtott volna végre, háromszor rákoppintott a gombra, mielőtt megnyomta volna. Az ajkamat rágva néztem le a kis készülékre, nem is tudom, hogy miben bízva.

A Monterrey városi rádióban pedig éppen a híreket olvasták fel.

- Ez ennyi, Hutch! - nevettem fel, félig megkönnyebbülten, már három kinyújtott újjal.

- Várj egy pillanatot, Kislány! - figyelmeztetett Lex. A műsorvezetők befejezték a híreket és elindítottak egy dalt.

Már a kezdő dallamból felismertem, hogy ez pedig nem más, mint... A God's Plan.

Lex olyan hangosan felnevetett - vagy inkább nyerített, nem is tudtam, hogy fiúból kijöhet ilyen hang - , hogy beleremegtek az ablakok. Fáradtan felsóhajtottam, miközben két ujjammal megnyomogattam a szemhéjamat, hátha attól kicsit megnyugszok.

- Na, erről mit szól a fáma, Mayweather? - sandított rám Hutch, és a mosolya akkor sem lohadt le, amikor látta, hogy én is mennyire kivagyok.

- Jobban teszed, ha befogod, Hutchins - vakkantottam vissza, és miközben tovább röhögött, visszadöntöttem a fejem a hideg ablaknak, az agyamban szinte pulzált az egyik kedvenc számom üteme.

ez egy hiba. miért én? miért te?

- Tudod, Hayes, nem minden emberi kapcsolat van halálra ítélve a világon... - mondta Lex hirtelen, percekkel azután, hogy az én ismétlődő gondolataim mindkettőnk agyát betöltötték, már akkor, amikor beállt az üres, elhagyatott tengerpart melletti keskeny parkolóhelyre.

- Azt majd meglátjuk... - mormogtam. Nem tudom, hogy hallotta-e. Ha igen, akkor sem reagált semmit.

Egy utolsó pillantást vetett rám, majd kiszállt a kocsiból, az enyhe szél rögtön felkapta a focista dzsekije egyik felét. Fújtattam egyet. Egy pillanatig a kocsiban maradtam, reménykedve , hogy ki tudom húzni ott is az időt. Csak bámultam Lex-et, ahogyan forog egyet a homok határában, egy enyhe, megkönnyebbült mosoly szaladt végig az arcán, ahogyan beszívta az óceántól felénk hullámzó sós levegőt.

Mintha egy olyan oldalát láttam volna, amit eddig még soha. A hit, amiről eddig beszélt és utalt a kocsiban... teljesen szétáradt a testében és kiáramlott  , a jó energiákat sugározva a világba. Egy percig egyensúlyozott a homlok mentén, mintha csak azt játszotta volna, amit a kisgyerekek szoktak a zebránál.

Akaratom kívül is elmosolyodtam. Lex pont ebben a pillanatban nézett vissza a válla fölött, pont meglátta az enyhe vigyoromat, ami éppen csak látható volt. De ő tudta, hogy ez az enyhe is mennyit jelent az én esetemben.

Lex visszakocogott a kocsihoz, kinyitotta az anyósülés felőli ajtót és gondolkodás nélkül kirántott a földre, nem is tudtam tiltakozni sem.

Azután sem engedte el a kezem, hogy lerúgtuk a cipőinket és belegázoltunk a forró homokba.

Az első percekben furcsán feszélyezett az érintése. Vissza kellett fognom magam attól, hogy visszahúzzam a kezem, és eltávolodjak tőle. De ő stabilan tartott, egészen addig, amíg elernyedtem és ellazultam. Sokszor kellett lehunynom a szemem, és nyugtatnom magam, hogy kezdjek el kiabálni. Lex még egyszer rászorított az ujjaimra, hogy üzenjen valamit.

Kalifornia furcsa hely volt. Az állandó meleg, az óceán konstans jelenléte. De Lex nem itt nőtt fel. Két év pedig még nem volt elég, hogy mindent megszokjon. Mindennek tudott örülni és mindenre rácsodálkozott.

Pár perce álltunk csendben álltunk, egy méterre a hullámoktól, nem léptünk közelebb, a sirályok hangja csak a távolból hallatszott... Amikor Lex megszólalt.

- Miért nem mentél be gyerekkorod óta a vízbe? - tudtam, hogy elő fog kerülni ez a kérdés. Ezért sem akartam lejönni a partra. Mert akkor a múltam egy olyan darabjával kellett szembenéznem , amivel... Nem akartam.

Lex a gondolataiban még egyszer megismételte a kérdését. Fújtattam egyet, és a tekintetemet a horizontra szegeztem, egy stabil pontot keresve.

- Az egyik utolsó alkalom volt amikor lent voltunk a parton. Nem sokkal azelőtt, hogy az anyám elment - kezdtem bele lassan, kisimítva a hajamat az arcomból, hogy valamivel eltereljem a figyelmem. - Valamerre itt álltunk, egymás mellett és az anyám egyszerűen nem vette le a szemét a vízről.

Egy pillanatra elvigyorodtam, amikor az emlék előjött a fejemben, és engedtem, hogy Lex is lássa. Sosem beszéltem az anyámról. Minden egyes vele kapcsolatos emlék fájdalmas volt.  Mindegyikben megtaláltam az undort és a keserűséget.

Azután a tengerparti nap után hagyott el minket. Az egyik utolsó együtt töltött perceink voltak. És elment. Eltűnt az életemből, szó nélkül. Visszanézés és sajnálat nélkül.

- Megkérdeztem hogy mit néz, mi van ott. És ő azt mondta... Hogy tele van élettel, álmokkal, Hogy az óceán annyira végtelen. Felfedezetlen. Szinte egy másik élet, egy másik univerzum - a végtelen... Egy nem létező fogalom, emlékeztettem magam. Ahogyan a véletlen is. Aznap már nem első alkalommal került elő és nem egyre csak erősítette bennem a rosszérzést. -  Ha itt elkezdesz úszni, Japánban kötsz ki, ha elkanyarodsz Hawaii mellett. Olyan... Rengeteg és hosszú, hogy a távolság, innen nézve végtelennek tűnik. Bennem pedig egyre csak az mozgott, hogy... Csak pár százaléknyi terület van felfedezve. És ha van ez a végtelennyi terület... Akkor mi van a szörnyekkel? Sosem tudhatjuk hogy mi leselkedik a felszín alatt.

- Mint az emberi természetben? - szerencsére Lex értette, hogy mi lakozik a mondataim között. Rögtön felfedezte a rejtett jelentésüket.

- Na igen... - szárazan felkuncogtam. - Anyámban is annyi minden rejtőzködött a felszín alatt, hogy a végén csak egy szörnyeteg maradt belőle.

Lex újra rászorított az ujjaimra. Megráztam a fejem, kiráztam ezzel a szemeimből a hirtelen ott termett könnycseppeket, és egy új stabil pontot kerestem magamnak a végtelen égen.

- És ott van a végtelenség. Sosem tudtam a matekban mit kezdeni vele. A végtelenséggel, amikor az egyenletnek nincs megoldása vagy végtelennyi van. Igazából nincs sok különbség a semmi és a minden között.

Lex pár másodperc habozás után felemelte az összekulcsolt kezeinket és végigsimított a hátamon, mintegy nyugtatásképpen. Egy pillanatra engedtem magamnak, hogy belesimuljak a csendjébe és fényébe.

Majd elhúzódtam. Beletúrtam a hajamba, és felnéztem rá.

- Te mindig annyira... Boldog vagy. És mosolyogsz. Mintha semmi gond nem érne. Tényleg... Tényleg nincsen semmilyen sötét emléked? Démonod? Fájdalmad? - kérdeztem fojtott hangon, a mondat végére akadozó lélegzettel. Lex szája széle megrándult egy pillanatra, az állkapcsa megfeszült.

- Mindenkinek vannak félelmei, Hayes. Mindenkiben van fájdalom - ezt nehezen tudtam elhinni, és ez valószínűleg az arcomon is látszódhatott, mert Lex rögtön elkezdte magyarázni a dolgot. - Egy hónapja tavaszi szünet volt. Cancúnba kellett volna mennem Asherrel, Camille-lal és a többiekkel, de az utolsó percben visszamondtam.  Egy nap... Kint voltunk a kertben, anyának segítettem a virágokkal, amikor... Meghallottuk a kiáltást.

Nyelt egyet, látszott rajta, hogy elmerül a gondolataiban. És valószínűleg akkor is a gondolataiban kellett lennem, amikor megtörtént ez a dolog... De nem tudtam, hogy miről beszél.

- A húgom volt az... - és ekkor eszembe jutott a pletyka, amit pár napja Koha mondott. Lenáról. Lehunytam a szemem, amikor realizáltam a dolgot. Hát igaz... - Nem bírta abbahagyni a sikoltozást, majd leesett az ágyról. Látszott, hogy nem önmaga. Hogy nincs jelen, igazán nem. Fulladozott. Vagyis nem Lena fulladozott. Hanem a lelkitársa.

Már a gondolattól összeszorult a mellkasom.

- Az apám kihívta a mentőket. A kocsiban ki tudtam szedni Lenából, hogy hol lakik pontosan a fiú. És rákerestem, hogy... Mi történik.

- És... Mi...

- Földcsuszamlás volt a környékén. Hawaii-on. És az egész családja... Megfulladt.

- Jézusom...

- Lena sokszor vesztette el az eszméletét a következő napokban. Nem tudta, hogy hol van. Ha pedig igen akkor... Össze volt zavarodva, és sírt... Azt kívántam bárcsak átvehetném a fájdalmát. Azt hittem, hogy örökre elvesztettem a húgomat. Egy részét mindenképpen.

Egy percig csak néztük az óceánt. Próbáltuk elképzelni, hogy mi játszódhatott le Lenában. Az elképzelhetetlen.

- Tudod... Nyáron találkozniuk kellett volna. Lena alig várta. Megvolt a repülőjegye Hawaii-ra. És... Megszakadt a szívem...  - elhittem. El tudtam képzelni. - Szerintem most csak... Stagnál. Kétlem, hogy feldolgozná... Még most nem. Csak stagnál. Próbálta azzal... Megőrizni az emlékét, hogy tetkót csináltatott. A karjára. A fiú nevét. Hikialani.

- Mit jelent? - kérdeztem halkan, egyik kezemet remegve a karjára téve.

- Az ember, aki felnéz a mennyekre. Azt jelenti a név, hogy hálálkodik Istennek a fiúért - megrezzentem, Lex pedig összerázkódott, az ajkát harapva. - A történteket tekintve... Ez még szörnyebbül hangzik.

Felé fordultam, ő pedig lenézett rám. Mielőtt észrevehettem volna, átkarolta a derekam, és áthidalta közöttünk a távolságot.

Finoman beletúrt a hajamba és közelebb húzott.

ez hiba - a gondolatom nem volt több suttogásnál. A szemébe néztem. A szemekbe, amik annyi éven keresztül megidéztek.

nem, nem az - leheletnyit megrázta a fejét.

miért én? miért te? miért te?

engedd el, hayes. engedj el mindent. ideje lenne. - egy hangyányit lazított az ölelésén, a csapongó tekintetemet keresve.

nem tehetem ezt megint. képtelen vagyok rá.

minden rendben van, kislány. ígérem - ekkor tudta elkapni a pillantásomat és a nézésével próbált meggyőzni. - itt vagyok.

Mire észbe kaptam... A karjai közt voltam. Erős karjaival átölelt, az arcom belesimult a vállgödrébe. Úgy éreztem, hogy minden erő kiszökik belőlem. Csak ő tartott meg. És nem a gravitáció. Csak ő tartott a földön. Semmi más.

csak egy pillanatra.

nem engedlek el.

Ez a mondata még sokáig visszhangzott a fejemben.

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

sziiaaasztok!!!!

először is bocsánatot szeretnék kérni amiért ilyen sokára jött a következő rész, kicsit elakadtam az írásban és csak most a hétvégén tudtam túllendülni egy bekezdésen.

aki teheti mindenképpen hallgassa meg a zenét amit fentre illesztettem be, tökéletesen illik nem csak a fejezethez, de az egész történethez, én imádom 😍😍😍😍

Nos, mit gondoltok erről a részről? Mi tetszett, mi nem, mire számítotok ezután?